Talmácsi Gábor ralira vált: "a versenyzés a véremben van"
A sufnituningtól jutott el a csúcsra egy olyan sportágban, amelyben a legnagyobb ellenfelek többnyire beleszületnek a jóba. Talmácsi Gábor saját eszkábálású motorokkal kezdte, 2007-ben világbajnok lett a gyorsasági vb 125-ös kategóriájában. „Csak fanatizmus és kitartás kell”, mondja - és most egy új sportágnak indul neki erről az alapról. Mától hivatalosan is raliversenyzőként folytatja.
hvg.hu: Hogyhogy így döntöttél?
Talmácsi Gábor: Az elmúlt egy évben volt időm gondolkodni, és mivel korábban már megfordult a fejemben, hogy a motorozás után majd az autósportra váltok - hiszen akárhányszor ültem autóba, mindig jól ment -, valahol kézenfekvő volt, hogy ez lesz a folytatás. Pláne, hogy néhány éve egy plakáton megírtam Répa Katának, hogy ha egyszer ralizni fogok, ő lesz a navigátorom. Elindultunk év végén a Szilveszter Ralin, ahol 140-ből ötödikek lettünk úgy, hogy előtte csak egyszer teszteltünk. És abban a pillanatban, hogy véget ért a verseny, éreztem, ezt szeretném csinálni. Nagyon élvezem, a versenyzés a véremben van, és úgy érzem, a szurkolóimnak is tartozom még ezzel, mert nélkülük nem jutottam volna idáig. Csak anyukám nem örül ennek a döntésemnek. Egyszer, amikor egy perc volt hátra az indulásig, és álltam a rajtrácson, odahajolt, hogy “Fiam, csak lassan!”.
hvg.hu: Neked mi tetszett meg benne?
T. G.: Például, hogy a legösszetettebb technikai sportág, ahol nem csak saját magamért felelek, hanem a navigátoromért is, és hogy sokkal változatosabb, mint a MotoGP vagy a Forma-1, ahol ugyanazon a pályán megyünk tizedmásodperces pontossággal körről körre. Raliban van egy itiner, egy navigátor és egy pályarész, amiből úgy kell kihoznom a legtöbbet, hogy a feltételek folyamatosan változnak. Ráadásul attól, hogy városi futamok vannak, a szurkolók közelsége nagyon jó atmoszférát ad az egésznek. És hát van az az érzés, amit motorversenyzőként is szerettem a boxutcában, amikor beindult a motor, minden más megszűnt, tudtam, hogy mindjárt kigurulok és mehetek teljes gázzal. A raliban is hasonlóan van: zakatol és a turbótól puffog az autó, majd megszűnik a külvilág.
hvg.hu: Megfogalmaztál konkrét célokat? És tudod-e majd azzal a lelkesedéssel csinálni, mint a motorozást?
T. G.: Ha nem tudnám, nem csinálnám. Alig várom a következő tesztet, az első versenyt. Nem fogalmaztam meg olyan konkrét célokat, mint anno a motorozással kapcsolatban, de ugyanúgy lépésről lépésre szeretném felépíteni a ralis karrieremet is. És itt is szeretnék a legjobbak közé tartozni. Első körben itthon versenyezve szeretném begyűjteni a szükséges tapasztalatokat.
hvg.hu: Kívülről félig-meddig kényszerpályának tűnik ez a váltás.
T. G.: Egyáltalán nem az. Ez az én döntésem. Mindent elértem motorversenyzőként, amit anno megálmodtam. Számomra is és a közvélemény számára is 2007 volt a csúcs, amikor világbajnok lettem. De a közvéleménnyel ellentétben én 2008-at is csúcsként éltem meg, hiszen úgy lettem harmadik, hogy sok technikai problémám volt és törött kézzel mentem. És nekem 2009 és 2010 is csúcs volt: kipróbáltam magam a 250 köbcentisek között, majd első kelet-európaiként a MotoGP-ben is, aztán a Moto2-ben is, ahol 42 versenyző közül a 6. lettem. Adott lehetőségből mindig a legtöbbet hoztam ki, és most sem tudnék többet elérni, ez volt a maximum. 2011-ben még versenyezhettem volna, érvényes szerződésem volt Antonio Banderas csapatával, már kész volt a ruhám, a dizájn, csak aztán a főszponzor kihátrált, és nem vállalták a szezont. Csak a tehetségem alapján nehéz lett volna januárban bárhova elszerződni a márciusi vb-kezdet előtt, mindenhova szponzorokat kellett vinni. Ami a válság idején elég nehéz volt. Vagyis mehettem volna még a világbajnokságon, de nem a legjobb csapatoknál.
hvg.hu: Sosem hibáztál?
T. G.: Talán 2009-ben, a csapatváltásnál. Érvényes szerződésem volt a Jorge Martinez Aspar csapattal, amit 2007 végén kötöttünk két évre. Ez a szerződés garantálta számomra 2008-ban a 125-ös kategóriában való részvételt, majd 2009-ben a 250-es kategóriát. Sajnos a Balatonring projekt miatt változtak a feltételek. A médiajogok és a második számú motor hiánya miatt konfliktus alakult ki, és nagyon gyors döntést kellett hoznunk a menedzseremmel. Az ügy nagyon bonyolult volt és én kitartottam a menedzserem mellett. Ha picit több idő lett volna a gondolkodásra, talán minden másképp alakul. Nem miattam vagy Martinez miatt történt így, mi a mai napig nagyon jóban vagyunk egymással. Talán ezt az egyet megbántam. Fiatalként is cselekedtem hirtelen, de akkor is a győzelemért küzdöttem. Az ember néha hibázhat, de nem kesergek ezen. Inkább csak végigfuttatom az elejét, hogy honnan is kezdtem.
hvg.hu: Honnan? Mi az eleje?
T. G.: Négyéves voltam, amikor apukám kitalálta, hogy motorversenyzőt csinál belőlem. Ő is versenyzett és ez volt a hobbija is, aztán épített nekem egy motort és mindennap jött értem az óvodába - mentünk motorozni a Bosnyák térre. 4-14 éves koromig gyerekbajnokságokban indultam és sokszor nyertem, aztán ’95-ben jött a nagy ugrás: korkedvezménnyel indulhattam a 125 cc-s kategóriában, a felnőttek között. És ’97-ben, miután 36 pilótából 4. lettem a Hungaroringen rendezett Eb-n, már elhittem, hogy nemzetközi szinten is beleszólhatok majd a motorsportba. Főként önbizalomban adott sokat, és hát akkor indult el igazán a karrierem, külföldi csapatok is felfigyeltek rám. Ráadásul a szakemberek azt is látták, milyen technikával megyek. Nekem technikailag mindig gyengébb motorom volt, mint a többieknek.
hvg.hu: Mivel ellensúlyoztad?
T. G.: Nagy gázzal. Voltak speciális nevű tuning kitek, amik elektronikából, hengerfejből és egyebekből álltak, de nekem nem voltak ilyenek, így rajtam sokat viccelődtek a spanyolok, az enyémet csak “Gábor kit”-nek hívták. Nekem akkor csak arra volt lehetőségem, hogy nagyobb gázt adjak. Eleve használt gumikkal mentünk versenyre, mert újakra nem tellett, és amikor azok teljesen elkoptak, akkor a többiek eldobott gumijait szedtük össze a kamionok alól, szereltük fel az én motoromra és azzal versenyeztem ellenük. Vagy volt például olyan Eb-futam, hogy csak az odaútra volt pénzünk, tehát mindenképpen az első 5-ben kellett végeznem, hogy haza tudjunk jönni. Felültem a motorra és húztam a gázt. Második lettem. És a vb-karrierem is úgy kezdődött 2001-ben, hogy be kellett fizetni egy bizonyos összeget a Racing Service Teamnek, amire apu azt mondta, természetesen, rendelkezésünkre áll, és ami természetesen nem volt meg. Az utolsó pillanatban találtunk egy befektetőt - tehát nem szponzort -, aki hitt abban, hogy jól fogok majd menni. Ő finanszírozta a versenyzésemet és én nagyon hálás vagyok neki.
hvg.hu: 12 év kellett ahhoz, hogy világbajnok legyél, ez nem volt túl nagy idő?
T. G.: 19 évesen kezdtem vb-n versenyezni, de az én karrieremet nem lehet egy spanyol vagy egy olasz versenyzőével összevetni, miután ők eleve a sportág fellegvárában születtek. Mi egyáltalán nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Melyik csapathoz menjünk, milyen szponzorokhoz, melyik motormárkát érdemes választani. Sok idő elment ezzel, ezért is kellett a kisebb kategóriában maradnom, mert nem láttuk át a sportágat, nem tudtuk, hogyan kell továbblépni. Nem volt kitől kérdezni, mindent ki kellett tapasztalnom, azt is, hogyan kell felkészülni fizikailag és mentálisan.
hvg.hu: És mi van a félelemmel?
T. G.: Gyerekkorban semmilyen félelemérzet nincs: elesel, felkelsz, mész tovább. Ahogy öregszel, úgy növekszik a félelem. Ami jó, hogy van, mert egy motorversenyző folyamatosan a tűzzel játszik, miközben megpróbálja magából és a technikából kihozni a legtöbbet. Csak az nem mindegy, hogy a verseny előtt vagy közben jön-e a félelem. Ha előtte, drukkal vegyítve, az teljesen normális, ha közben, akkor nem szabad versenyezni, mert nem azon jár az agyad, hogy mi a következő kanyarban a technika és hogyan kell uralnod a motort, hanem azon, hogy félsz.
hvg.hu: Sosem kapott el a hév?
T. G.: Fiatalabb koromban többször is, olyankor tört kezem-lábam. Aztán ahogy egyre több versenytapasztalatom lett, rájöttem, a saját határaimon belül kell a leggyorsabbnak lennem, mert akkor leszek eredményes, ha ezt a mezsgyét mindig eltalálom. Talán ez volt az egyik erősségem, hogy fejben erős, stabil versenyző voltam, aki mindig behozta a technikát a célba. Ezért nyertem meg a világbajnokságot is. Amihez nem az kellett, hogy 2-3 versenyen győzzek, hanem hogy a 17 futam mindegyikén a legjobbak között legyek.
hvg.hu: Mi a munka egy-egy futam előtt? És aztán mi történik körről körre?
T. G.: Mire odaállunk a rajtrácsra, már ismerjük az egész pályát. Én mindig korábban érkeztem a verseny helyszínére, körbebicikliztem és körbefutottam a pályát, és mire fölmentem edzésre a motorral, már tudtam kívülről az egészet. Ha jól ment az edzés, akkor nagyon jó lelkiállapotban vártam a startot, ha rosszul és még a motoron is állítottunk, mert kerestünk 3 tizedet, akkor jobban izgultam, mert nem tudtam, hogy viselkedik majd.
Az első 5 körig minden rendben van, friss vagy, újak a gumik. Utána kezdődik el igazából a verseny: körvonalazódik, hogy ki lehet a végén a legjobb, megy a kalkuláció, ki lehet a leggyorsabb, hogyan használom a gumikat, a motort, tartalékolok-e esetleg. És ahogy jönnek az újabb körök, úgy csökken a koncentráció és fizikailag is egyre nehezebb megülni a motort, főleg egy olyan versenyhelyszínen, mint a malajziai, ahol 40 fok és 80 százalékos páratartalom van. Olyankor körről körre önmagunkkal is küzdünk a bőrruhánkban. Ha bolyban megyünk, mindez kicsit könnyebb és változatosabb.
hvg.hu: Melyik a könnyebb: üldözőnek vagy üldözöttnek lenni?
T. G.: Mindkettő jó érzés, de elöl lenni nehezebb, nagy a nyomás, hogy ne érjenek utol, de a saját ritmusodat is tartani kell és bírni a monotonitást. Nekem sokáig nem is ment, aztán nagyon sokat tudtam ebben is javulni és futamokat is nyertem így. Nekem az volt a legizgalmasabb, amikor meccsben dőlt el a végeredmény.
hvg.hu: Vannak holtpontok?
T. G.: Persze, mentális és fizikai is. Amikor mondjuk a kicsire sikerült bőrruha elszorítja az alkarodat, és úgy érzed, semmi erő sincs már az izmaidban, “csak” fejben tudod, hogy van még tartalék. Ezt koncentrációval és pozitív gondolkodással lehet átfordítani, amiben nekem Vura Márta (sportpszichológus – a szerk.) segített rengeteget. Azt tanította, hogy amikor kezdek szétesni, elkalandoznak a gondolataim, akkor csak a következő kanyarra és az ott alkalmazandó technikára koncentráljak, aztán összpontosítsak a következő feladatra, mert ez így elvisz a célig. Egy év kellett ahhoz, hogy megértsem, pontosan miről is van szó. Egy-egy mentáltréning során fejben főpróbát tartottunk: lejátszottam a versenyt, végigmentem a pályán, és ezt később, élesben, csak meg kellett ismételnem. Például az aragoni pályán volt egy kanyar, amit nagyon nem szerettem, lehetett látni a teszteken is, hogy mindig ott nőtt a lemaradásom, mert minden körben az járt a fejemben, hogy nem lesz jó, nem fog menni. És Mártával átbeszéltük, hogyan lehetne ez a kedvenc kanyarom. A mérnökök segítségével és a telemetrai adatok alapján kielemeztük, hogyan használjam a motort és az íveket. Szétszedtük részleteire a kanyart, hogy pontosan mit is kell ott tudatosan csinálnom ahhoz, hogy gyorsabb legyek. És a verseny végére az lett a kedvenc kanyarom, én értem el a legjobb részidőket abban a szektorban a versenyen. Ez egy tudatos csapatmunka, egy programozott munka volt, mint amikor leülsz tanulni és oda is figyelsz.
hvg.hu: Léteznek barátságok a riválisok között?
T. G.: Léteznek, Lukas Pesek például a mai napig jó barátom, pedig 2007-ben a legnagyobb ellenfeleim között volt. De hozzá kell tennem, hogy a motorsport egy kemény világ, ahol az üzleti érdekek érvényesülnek, emiatt nem jellemzőek a nagy barátságok. Két bokszoló sem barátkozik, hiszen egymást kell leverniük a ringben. Itt sem érdemes túl nagy barátságokat kötni, legalábbis a legnagyobb ellenféllel biztosan nem, hiszen akkor nehezebb lesz kétszázzal megelőzni. Profi munka, célok és verseny - erről szól a MotoGP.
hvg.hu: És a kifejezett rossz viszony érezhető a pályán?
T. G.: Igen. 2007-ben csapattársak voltunk Héctor Faubellel, mindketten a világbajnoki címért küzdöttünk, és az utolsó 5 futamon már lehetett látni, hogy vagy ő nyeri a vb-t vagy én. Ő akkor többször is sportszerűtlen volt velem, volt, hogy nem köszönt a boxban. Az utolsó futamon pedig többször is belém jött és megpróbált lekényszeríteni a pályáról. De végül is nem történt olyan baleset, ami miatt haragudhatnék rá. És én nyertem. De azért nem ez az általános, vigyázunk egymásra, senki sem akar rosszat a másiknak, csak mindenki meg akarja nyerni a versenyt.
hvg.hu: Mi lesz azzal a sok tapasztalattal, amit motorversenyzőként szereztél?
T. G.: Saját csapatot szeretnék építeni, hosszú távú stratégiával. A márciusi Motorfesztiválon mutatom be a tagokat. Célunkl a magyar bajnokságban való részvétel két fiatal versenyzővel. Amihez sok-sok munka és pénz kell. De hogy fanatizmussal és kitartással is el lehet érni eredményt, azt épp az én példám bizonyítja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
