hvg.hu: Olyan, mintha négyévente szükséged volna valami nagyobb változásra.

Hosszú Katinka: A pekingi 12. hely után az is megfordult a fejemben, hogy nem úszom tovább. Akkoriban inkább csak az motivált, hogy ösztöndíjjal kimehessek az USA-ba tanulni. És amikor 19 évesen kimentem Los Angelesbe, kalandként fogtam fel az egészet: tök jó, ingyen tanulok, lesz egy diplomám, világot látok, mekkora kihívás egyedül, egy bőrönddel elindulni. Tehát nem azt tervezgettem, nem az volt az elsődleges célom, hogy jó úszóvá váljak odakint.

Fülöp Máté

hvg.hu: Aztán hogyhogy mégis belecsúsztál?

H. K.: Szeptember elején mentem ki, egy hét után hívtam anyukámat Skype-on, hogy ez nekem nem jó, megyek haza. Azt hittem, tök jól beszélek angolul, de kint eleinte senkivel sem tudtam igazán kommunikálni. Úgy éreztem, nem bírom. De anyu azt mondta, maradjak decemberig – addigra szólt visszafele a repülőjegyem –, és ha akkor sem tetszik, nem kell visszamennem. Addigra viszont nagyon megszerettem az egészet, belejöttem az angolba, lettek barátaim. És most már úgy látom, elképesztően egyszerű volt beilleszkedni, sokkal könnyebb, mint Magyarországon. Befogadó közeg. Jó, elég felszínesek, eleinte én is azt hittem, mindenkivel jóban vagyok, mindenki a barátom. Igazából 3-4 igazi barátra tettem szert, a többiek a haverjaim voltak.

hvg.hu: Az úszáshoz való kedved, akaratod, hogyan jött vissza?

H. K.: Láttam az egyetemi úszócsapatban, mit csinál egy olimpiai bajnok vagy egy világcsúcstartó, amíg odáig elér. Vagy hogy újra odaérjen. És rájöttem, milyen munkát kell végeznem. Persze, addig sem az volt, hogy ne akartam volna megfelelően edzeni, inkább úgy gondoltam, én is úszom napi két órát, miért ne nyerhetnék. Látnom kellett és meg kellett ezt tanulnom. Mert amíg Baján úsztam, egyedül, elképzelni sem tudtam, miket csinálnak a nagy amerikai úszók. Azt meg pláne nem, hogy egyszer én is velük edzhetek. Aztán egyszer csak ott voltam közöttük, és amikor már én is ugyanazt a munkát végeztem, sokkal nagyobb lett az önbizalmam. Úgy álltam oda versenyre, hogy tudtam, én is ugyanazt, ugyanúgy edzettem, lássuk, ki a jobb! És ahogy elkezdtem jól teljesíteni, egyre inkább befogadtak a csapatba, az utolsó évemben már én voltam a csapatkapitány. Egyidősek voltunk, ugyanazt csináltuk, mégis hallgattak és felnéztek rám.

hvg.hu: A csapatkapitányság mi mindennel járt?

H. K.: Amikor megválasztottak, azt gondoltam, semmi dolgom sem lesz, mégis nagyon menőnek számítok majd. Aztán kiderült, minden hétvégére közös, csapatépítő programokat kell szerveznem. Inspiráló beszédeket kellett mondanom versenyek előtt, hogy "nem az a lényeg, milyen érzés úszni, hanem hogy mindent beleadjunk". Az amerikaiak imádják ezeket, órákig tart egy-egy ilyen csapatgyűlés. És persze én kommunikáltam Dave Salo edző és a csapat között. Aki elég hamar hívott azzal, hogy ez és ez a lány túl kövér, mondjam meg nekik, fogyjanak le. Mert én vagyok a csapatkapitány, ez az én dolgom.

hvg.hu: És megmondtad?

H. K.: Igen, de nem így, szó szerint. Hanem hogy "formába kellene jönnötök, mert a csapatnak szüksége van rátok, nélkületek nem megy".

hvg.hu: Van, amit konkrétan, ma is használhatóan, annak a négy évnek és Dave Salónak köszönhetsz?

H. K.: Dave-nek köszönhetően lettem először világbajnok, egy évvel Peking után (2009, Róma, 400 m vegyes – a szerk.). És ő ugyan nem sokat foglalkozott velem külön, az edzésmódszere teljesen új volt. Tehetségesnek tartott és hagyta, hogy csináljam a magam dolgát. És sokkal jobb volt így, mintha mindig mindenre pontos utasítást kaptam volna tőle. Dave-nek, annak a négy évnek és a csapattársaimnak köszönhető, hogy ma már pontosan tudom, mikor mire van szükségem. Mert például láttam, hogyan edz Rebecca Soni. Mert mindig megkaptuk az elvégzendő feladatot, de azt soha, hogy milyen úszásnemben kell megcsinálnunk. Rebecca pedig mindig mellen úszta végig a teljes adagot, még akkor is, ha tudta, nem végzi el annyi idő alatt, mint a gyorsúszók. De nem érdekelte, hogy tovább marad, nem aggódott amiatt, hogy a többiek már készen vannak. Tudta, mi kell neki, hogy a legjobb lehessen. Csak magára figyelt. És azt is láttam, hogy tud koncentrálni, és hogy az úszás mellett még jógázik, pilates-re jár, rengeteget nyújt. És ez nekem nagyon tetszett.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ha a londoni olimpián dobogós vagy, akkor is eljöttél volna Salótól?

H. K.: Már egy harmadik helynek is nagyon örültem volna és valószínűleg maradtam volna Dave-nél. Vagyis elfogadtam volna, hogy érmet szereztem, de nem én vagyok a legjobb. De negyedik lettem és utána nagyon vártam, hogy az edzőm és én leülünk megbeszélni, mi miért történt. Ehelyett Dave előbb elküldött levezetni, aztán azt kérdezte, mi bajom van, szépségszalont bármikor nyithatok Magyarországon. És nem olyasmiről beszélt így, amit két perccel korábban nagyon akartam és mégsem jött össze. Hanem arról, amiben négyévnyi kemény munkám volt. Ekkor éreztem azt, nekem ez így nem kell, ha Dave-et nem érdeklem, nem tudunk tovább együtt dolgozni.

hvg.hu: Utólag nem gondolod, hogy naiv voltál, amikor azt feltételezted, hogy egy olimpiai felkészülés során és aztán az olimpián, ugyanazt az odafigyelést kaphatod egy amerikai edzőtől, mint az amerikai tanítványai?

H. K.: De igen, naiv voltam. Viszont azt is hozzáteszem, hogy beszélgettünk erről Dave-vel az olimpia előtt és azt mondta, ne aggódjak. Túlságosan megbíztam benne. Pedig ebben az egészben tényleg ott volt ez a kockázat. De az is rizikós lett volna, ha egy évvel London előtt edzőt és edzésprogramot váltok. Lehet, hogy úgy még negyedik sem lettem volna. Utólag úgy látom, ennek így kellett lennie. És ma már igazat adok Shane-nek (Shane Tusup – a szerk.), a jelenlegi edzőmnek: tényleg az a londoni negyedik hely volt a legjobb, ami addig történt velem. Ez kellett ahhoz, hogy gyakorlatilag elölről kezdjük az egészet.

hvg.hu: Ezt hogy érted?

H. K.: Úgy, hogy Shane-nel mindent megváltoztattunk. Ő lett az edzőm, hazaköltöztünk Amerikából, és új edzésmódszer alapján kezdtünk el dolgozni.

hvg.hu: Azaz?

H. K.: Összegyúrtuk az amerikait a magyarral. Itthon nagyon sokat úsznak, de sokszor nem olyan intenzíven, mint mondjuk egy versenyen. Kint sokkal kevesebbet úsznak, viszont az nagyon intenzív. Szerintem mindkettő kell, mindkettőben vannak nagyon jó dolgok. Plusz így az egész sokkal változatosabb is. Ezen kívül pedig rengeteget versenyeztem idén, tulajdonképpen a versenyt használtuk edzésnek. És nem pihentem vagy készültem rá egy-egy versenyre, hanem edzésből mentünk, fáradtan álltam rajtkőre. És elindultam minden számban. Vagyis ugyanannyit leúsztam egy-egy ilyen versenynapon, mintha edzésen lettem volna, csak sokkal jobban tudtam gyakorolni a versenyszituációt, és az intenzitás is sokkal magasabb volt. Egy versenyé, és nem egy edzésé. Ráadásul olyan vetélytársakkal tudtam versenyezni, akikkel itthon nem.

hvg.hu: Hogy jó úton jártok, azt mikor éreztétek először?

H. K.: A londoni olimpia után azt éreztem, hogy a munkát beletettem, csak a formába hozás nem úgy jött ki. Ezért ősszel nem álltunk le, nem pihentem, hanem elindultunk a Világkupa-sorozaton. Ahol azért már jöttek az eredmények. Ezzel nem azt mondom, hogy az kárpótolt Londonért... Aztán az év eleji alapozást követően nagyon jó időket úsztam 50 méteres medencében is. Április környékén pedig edzésből, tehát formába hozás nélkül, már megúsztam a londoni időmet. Az volt az első jel, én akkor éreztem először, hogy ez jó lesz. Akkor még sokan megkérdőjelezték, hogy tényleg jó-e, hogy többet versenyzek, mint edzem. Miközben egyébként többet úsztam, mint sokan edzésen. Szóval mi tudtuk, hogy jó lesz, azt nem gondoltuk, hogy ennyire.

hvg.hu: Shane-nek mi a szerepe ebben az egészben?

H. K.: Rengeteget adott ebben az egy évben. Nemcsak arról van szó, hogy megírja az edzést, hanem végre van egy olyan edzőm, aki tényleg csak rám figyel, aki mentálisan is sokat segít és akitől olyan technikai utasításokat kapok, amiket korábban soha. Látszik az eredményeimen, hogy ez mennyire jó nekem! Hogy nem egy 50 fős csapat tagja vagyok, mint Amerikában voltam. Ott, a többiekkel folyamatosan versenyezve, megtanultam, hogyan tudom kihozni magamból szinte minden edzésen a maximumot. Ma már egyedül is nagyon keményen tudok úszni, ha senki sincs rajtam kívül a medencében, akkor is el tudom képzelni, hogy versenyen vagyok. Idén ezt nagyon sokat gyakoroltuk, aminek Barcelonában meg is lett az eredménye, hiszen a 200 m vegyes végén már nem nagyon láttam az ellenfeleimet. Shane nagyon jól ismer, szerencsés a helyzetünk, hogy a magánéletben is együtt vagyunk (augusztus 22-én össze is házasodnak – a szerk.). Mert így még könnyebben tud engem kezelni, hiszen tudja, mikor mire van szükségem. Most például, a barcelonai vb-n, a 400 vegyes előtt nagyon ideges voltam, éreztem, hogy nyolc napja versenyzem, nagyon fáradt vagyok. És Shane azt mondta, ha felállok a döntőre és magamból mindent kiadva csak nyolcadik leszek, ő akkor is büszke lesz rám, hiszen mindent beletettem és az annyira volt elég aznap. És ezzel megnyugtatott, elszállt az izgalmam. Tök jó, hogy ott van és így tud támogatni.

MTI / Kovács Anikó

hvg.hu: A szerepek sosem keverednek?

H. K.: Sosem volt még olyan, hogy a magánéleti konfliktusunk az edzést hátráltatta volna. Pedig előfordult már, hogy otthon valamin összezördültünk, aztán mennünk kellett edzésre. Nekem ilyenkor, dühből vagy dacból, de még jobban megy a munka, kiadok magamból minden rosszat és edzés végére már minden rendben van. Az uszodában meg nincs köztünk semmilyen konfliktus, hiszen mindketten a nagyon kemény munkában hiszünk.

hvg.hu: Van, hogy mégis könnyítést kérsz? Lehet?

H. K.: Van, hogy elsírom magam edzésen, mert már annyira nehéz. A napi nyolcórás edzésnél azért néha mindenki megtörik. Shane ilyenkor megsajnál, vagyis nem az van, hogy sírok és ő rám kiabál, hogy "akkor is folytasd!". De például anélkül is bűntudatot tud bennem ébreszteni, hogy egy szót is szólna. Vagy amikor csak annyit mond: oké, ha eddig bírtad, menjünk haza. Mire én elkezdek gondolkodni, hogy van-e még bennem. És általában arra jutok, hogy bírom még. Akkor is, ha azt kérdezi: szerinted van a világon bárki, aki ezt jobban meg tudja csinálni? És akkor elgondolkozom, lehet, én is meg tudnám még jobban. És akkor újra megcsinálom. Valahogy úgy tudja manipulálni a helyzetet, hogy a végén mindig leúszom. Sokat kommunikálunk és ő is tudja, vagyok olyan szinten, hogy tényleg érzem, ha túl sok.

hvg.hu: Van, hogy mégis meglepődsz magadon? Hogy még bírod, hogy mégsem ott vannak a határaid.

H. K.: Most, a világbajnokságon is meglepődtem. Ha bárki megkérdezett volna a négyszáz vegyes döntője előtt, azt mondtam volna, nem tudom már megcsinálni. Mentálisan és fizikailag is fáradtan álltam oda, ez volt a vb nyolcadik napja, és már a délelőtti úszásomon is úgy éreztem, problémák lesznek. Kihajtottam magam, mert Shane azt mondta, ijesszük meg az ellenfeleket! Megpróbálkoztam a "de mi van, ha megijesztjük őket és aztán a döntőt majd nem bírom" kérdéssel, mire ő csak annyit reagált: miért ne bírnád? Aztán a legjobb idővel kerültem a döntőbe, ahol mindent kiadtam magamból újra.

hvg.hu: Amúgy a délelőtti jó úszásodat követően érzékelted a vetélytársaidon, hogy tényleg megijedtek?

H. K.: Szerintem ők már a 200 vegyes után megijedtek. És erre akartunk ráerősíteni azzal, hogy a négy vegyest is megnyomjuk már délelőtt. Három gyors futam volt, én úsztam az elsőben. És az volt a tervünk, hogy ha én megnyomom az elsőt, akkor az utánam következőknek is erősebben kell majd úszniuk, vagyis laza úszással nem lehet bekerülni a döntőbe. És igaza volt Shane-nek, ez pszichésen is működik. Mert utána, a bemelegítő medencében találkoztam az angol Hannah Miley-val, aki azt mesélte, hogy az amerikaiak eléggé megijedtek, amikor látták, hogy délelőtt világcsúcson belüli idővel indítottam. Ráadásul, amikor beértem a célba és tudtam, hogy engem mutatnak a kamerák, úgy csináltam, mintha meg se kottyant volna. Igyekeztem nem lihegni, pedig alig éltem, annyira kiúsztam magam, hogy majdnem hánytam. Kifele azt mutattam, sok van még bennem a döntőre, közben azon gondolkodtam, hogy fogom leúszni este.

hvg.hu: És hogy tudtad?

H. K.: Szinte rögtön azután, hogy célba értem, elkezdtem magamnak is ismételni, hogy ez könnyű volt. Vagyis direkt próbáltam magam becsapni, hogy a döntőre majd könnyebb legyen odaállni.

hvg.hu: És az volt?

H. K.: Odaállni? Igen. Például, amikor a döntő előtt meghallottam a fülhallgatómban azt a számot, amit ezen a vb-n minden egyes rajt előtt hallgattam, már sokkal könnyebben kerültem a megfelelő mentális zónába, és sokkal hamarabb álltam készen a döntőre. Ahol aztán azzal a könnyed gyorsasággal kezdtem a pillangót, amivel kellett. Nagyon figyeltem a hátra és a mellre, mert tudtam, hogy jóval a spanyol lány előtt kell ráfordulnom a gyorsra, mert ő abban nagyon jó. Aztán az első 50-re a gyorsból még emlékszem, az utolsó már teljes sötétség, ott már csak a falat akartam elérni. Olyan érzés volt, mintha évekig tartott volna. És ugyan a négyszáz vegyes mindig nehéz, ha jól úszod, már 300 métertől fáj, ég a tüdőd, komoly oxigénhiánnyal küzdesz és komolyan fáradsz, nekem az a vb-döntő olyan volt, mint korábban soha. Éreztem, ahogy a tejsav gyűlik az izmaimban, mintha kőből volnának a karjaim. És amikor kiszálltam a medencéből és alá kellett írnom valamit, testből kanyarítottam a betűket, mert a kezemet nem tudtam mozgatni, úgy beálltak az izmaim.

hvg.hu: Amikor azt mondod, olyan volt, mint korábban soha, az azt jelenti, 200 vegyesen és 200 pillangón nem is voltak holtpontjaid, amiken át kellett volna lendülnöd?

H. K.: "Klasszikus" holtpontom, olyan, amin át kell lendülnöm, nem volt és általában nem is szokott lenni. Vagy ha jön, akkor az addig tart, amíg el nem érem a falat. Ez valószínűleg azért van, mert mindig megvan, mire koncentrálok, csak az jár a fejemben, az érzéssel nem foglalkozom. 200 vegyesen teljes erőből kellett kezdenem, aztán háton a lábaimra, mellen a karjaimra és a vízfogásra figyeltem, gyorson pedig arra, hogy mindent kiadjak magamból. 200 pillangón pedig az volt a feladat, hogy az utolsó 50 méteren elindulok. Csak hát mindenki más is akkor indult el. De nagyon örültem annak a bronzéremnek is, aznap ebben nem volt több, amikor beértem a célba is azt éreztem, egy méterrel sem bírnék többet úszni. Az az érdekes, hogy a vb-n mindegyik versenyszám végén azt éreztem, hogy nagyon nehezen fejezem be az utolsó 25 métert. Pedig nekem általában az szokott lenni a legerősebb. És nem tudom, van-e kapcsolat, de a FINA elkezdte vizsgálni a medencét és állítólag az egyestől a négyes pályáig lassabb, mint az ötöstől a nyolcasig. Mert volt egy áramlat. Szerencsére lassú pályáról nyertem, úgyhogy nem tudnak belém kötni.

Fülöp Máté

hvg.hu: Hogy lehet az érzéssel nem foglalkozni? Felkészülsz, hogy a fájdalmat nem tudod megúszni?

H. K.: Meg lehet nézni rólam fiatalabb kori képeket: kb. 10 kilóval voltam nehezebb, és az nem izom volt. Nem edzettem sokat, pedig 400 vegyest úsztam már akkor is. De én valahogy akkoriban úgy gondoltam, az, hogy ki nyer, attól függ, ki bírja jobban a fájdalmat. Nem az volt akkor a fejemben, hogy le kéne fogynom, szükségem volna egy jó edzőre. Hanem hogy aki jobban bírja. És akkor ezt nagyon jól megtanultam kezelni. Anno odaálltam és nyomtam, ahogy csak tudtam. Most meg nagyon jó, hogy már a tudásom is megvan és az edzés is mögöttem van, és ki is tudom magamból adni. Versenyen egyébként mindig is nagyon jó voltam ebből a szempontból. Ifi-Eb-t is úgy nyertem anno, hogy szerintem csak mentálisan voltam rendben. Az edzettségi állapotom nem indokolta volna, hogy győznöm kell, viszont olyan erős versenyszellem dolgozott már bennem akkor is, hogy mégis sikerült.

hvg.hu: Amikor edzésen vízbe ugrasz, egy általános, nagy célért hajtasz, vagy napi részfeladatokat fogalmazol meg magadnak?

H. K.: Nem állítom, hogy nem jut eszembe, hogy az olimpiai bajnoki cím a cél, hiszen Shane-nel is úgy kezdtük el a közös munkát, hogy az előttünk álló négy évben gondolkodtunk. Mégis sokkal egyszerűbb, ha mindig az aznapi feladatra koncentrálok. Ha például 20x25 métert kell víz alatt leúsznom úgy, hogy a végén már csak 5 másodpercnyi pihenőt kapok két hossz között, arra gondolok, muszáj megcsinálnom, mert akkor a versenyen sokkal könnyebben megy majd a kidelfinezés. A napi örömöt is ez adja: ha meg tudok egy olyan feladatsort csinálni, amit addig nem, vagy nem olyan gyorsan. Ilyenkor nagyon fáradtan, de nagyon jó érzéssel szállok ki a medencéből. Vagyis az érzés nem jó, inkább boldog vagyok attól, hogy tudom, mindent megtettem, hogy még jobb legyek.

hvg.hu: És ha az elmúlt heteket nézzük, érmekkel, világrekordokkal, rangsorolsz? Melyik adta a legnagyobb boldogságot?

H. K.: Mindegyiknek örültem, mindegyiknek más miatt. Amikor a 200 vegyest megnyertem, azt éreztem, akkor is nagyon boldog volnék, ha most véget érne a vb. Vagy a négy vegyesnek azért örültem, mert féltem tőle. És szerintem a két Világkupa-verseny (Eindhoven és Berlin – a szerk.) azért sikerült ilyen jól, hogy hat világcsúcsot úsztam – köztük olyan rekordokat is megdöntöttem, amiket még gumidresszben értek el –, mert a vb után nagyon felszabadultam. Tudtam, hogy nagyon jó formában vagyok, ezért minden számomat nagyon erősen kezdtem. Úgy, mint addig soha. És mégse féltem attól, hogy nem fogom tudni befejezni. Semmitől nem tartottam és semmilyen teher nem volt rajtam. Persze, azért szeretnék még nagymedencés világcsúcsot is úszni.

hvg.hu: A legnagyobb edzői dicséretet mikor kaptad?

H. K.: A 200 és a 400 vegyes után, a vb-n, de nem is konkrét dicséret volt, szavakkal, mondatokkal. Amikor beértem a célba, pontosan tudtam, Shane hol áll a lelátón. Ránéztem és azt láttam, hogy üvölt örömében. Amiben benne volt az elmúlt egy év és minden, amin keresztülmentünk azért, hogy idáig juthassak.