Linda McMahon (leánykori nevén Linda Edwards) mindössze 13 éves éves volt, amikor megismerkedett későbbi férjével, Vince McMahonnal, akihez 17 évesen ment feleségül 1966-ban. A házaspár 1980-ban közösen alapította a piacot néhány éven belül leuraló, napjainkban már 6,8 milliárd dollár értékű pankrációs cégét, a – jelenlegi nevén – WWE-t (Word Wrestling Entertainment), amely megismertette a világgal a „profi birkózást”, ahogy Amerikában hívják a szórakoztatóipar eme sajátos válfaját. A WWE arcaként ugyan mindig is Vince McMahont azonosították, de Lindának kezdettől fogva fontos szerepe volt a cég felvirágoztatásában 1980 és 2009 között, előbb a WWE elnökeként, majd vezérigazgatójaként.

Érdeklődése később a politika felé fordult, ám 2010-ben és 2012-ben is sikertelenül szállt harcba Connecticut állam szenátori posztjáért. Törekvései később mégis meghozták a gyümölcsüket: 2017-ben szerepet kapott Donald Trump első kormányában, a kisvállalkozások adminisztrációját vezette két éven keresztül. Kinevezése vélhetően nem volt független attól, hogy a McMahon család kezdettől fogva Trump politikai ambícióinak egyik legbőkezűbb támogatója volt.

„Szupersztár volt” – méltatta Trump Linda McMahont, amikor 2019-ben elhagyta a kormányt.

Tény, hogy régóta ismerem. Tudtam, hogy jó, de nem tudtam, hogy ennyire jó. 

Úgy tűnik, McMahon politikai pályának csúcsa még csak ezután következik, Trump ugyanis a múlt héten bejelentette, hogy őt kívánja megtenni új kormánya oktatási miniszterének. Mint közleményében írta, a 76 éves asszony már eddig is „hihetetlen” munkát végzett a csapatában, új pozíciójában pedig „fáradhatatlanul harcolni fog azért, hogy a szülők a családjuk számára a legjobb oktatási döntéseket hozhassák meg”.  

Trump és a McMahon család kapcsolata hosszú évtizedekre nyúlik vissza, már 1988-ben együtt bandáztak, amikor a Trump Plaza adott otthont a pankráció csúcsesemények számító Wrestlemaniának, és Trump lelkesen pózolt a cég híres izompacsirtáival. Kapcsolatuk azonban 2007-ben szökkent igazán szárba, az ekkor már az Apprentice című valóságshow sztárjaként jeleskedő (a formátum nemrégiben Az álommeló címen futott Magyarországon) Trump alaposan elmerült a pankráció világában, és magával Vince McMahonnal feszült össze A milliárdosok csatája néven emlegetett történetszálban.

Magasabb vagyok nálad, jobban nézek ki nálad, és azt hiszem, erősebb is vagyok nálad 

– hozta a mindannyiunkban ott élő kevély óvodás érvkészletét az Egyesült Államok későbbi elnöke, aki miután biztosra vette, hogy „szétrúgja a seggét” riválisának, kihívta McMahont egy meccsre a soron következő Wrestlemanián. Miután a kettőjüket képviselő bunyósok küzdelmében az ő embere kerekedett felül, McMahon kopaszra borotválásával koronázta meg diadalát, ez volt ugyanis a mérkőzés tétje.

Trump 2009-ben visszatért a műsorba egy másik sztori eljátszására: ebben előbb megszerezte, majd McMahonnal kétszeres áron visszavásároltatta a WWE heti élő show-ja, a Monday Nigth Raw tulajdonjogát. Ám előtte rövid főnöksége alatt még kirúgott egy transzvesztita karaktert:

Később se tagadta meg kötődését a pankrációhoz, 2013-ban beválasztották a WWE hírességek csarnokába, és viszonylag nagy visszhangot kapott, amikor a mostani kampányában a birkózólegenda, Hulk Hogan tartott mellette kortesbeszédet, ahogy más híres pankrátorok is hozzátették a magukét Trump kampányához. Ám talán még ennél is fontosabb volt a Republikánus Párt számára az a 6 millió dollár, amivel McMahonék támogatták a kampányt, összességében pedig már több tízmillióval tolták meg Trump politikai karrierjét.

A határok felszámolása

Nézzünk most egy kicsit bele a McMahonék által teremtett világba, amelynek megismerése sokak szerint jó támpontot adhat ahhoz, ha meg akarjuk érteni az amerikai társadalmat, vagy legalábbis annak egy jelentékeny rétegét.

A WWE vezetésének munkamegosztásban jobbára Linda McMahon intézte a cég üzleti ügyeit, Vince pedig a kreatív részt irányította, teljes kontroll alatt tartva, hogyan alakulnak a végül természetesen mindig egymás gyepálásában kicsúcsosodó ún. storyline-ok. Egyik nagy találmánya a valóság és a fikció összemosása volt, a pankráció ugyanis végső soron a történetmesélésről szól, és bár természetesen mindenki tisztában van a dolog színház jellegével, a tapasztalat azt mutatja, hogy a valós elemekkel egybegyúrt sztorikhoz sokkal jobban tud kapcsolódni a közönség.

Vince McMahon előszeretettel vette alapul a pankrátorok személyes életének igazi drámáit, szerelmi és hűtlenségi ügyeiket, családi feszültségeiket, sérüléseiket vagy éppen a WWE-vel folytatott konfliktusaikat – akár dollármilliókról szóló peres ügyeiket –, majd hétről hétre addig csűrte-csavarta az eseményeket, hogy a néző olykor már nem is tudta pontosan, mit higgyen el a történetből, és mit nem.

A közönség imádja, ha valódinak tűnik. És néha tényleg az

– mondja a róla szóló Mr. McMahon című dokusorozatban, amit a Netflixen lehet megnézni.  

Az előre megrendezett show és a valóság egybefolyása a pankráció egyik leghírhedtebb és legvitatottabb eseményével, a McMahonékra nézve korántsem hízelgő The Montreal Screwjob néven elhíresült meccsel kezdődött el igazán 1997 novemberében. Amikor a WWE akkori, távozóban lévő világbajnoka, a kanadai Bret Hart visszautasította azt a forgatókönyvet, hogy a saját hazájában egy általa nem szívelt ellenfélnek passzolja át a bajnoki címet, McMahon látszólag beleegyezett egy, a bajnok számára kedvezőbb kimenetelbe. Közben azonban összeesküvést szőttek Hart háta mögött: a gálán a bíró egy feladásos fogás közben lekongatta a meccset, ami az egészről mit sem sejtő Hart vereségét és WWE-es karrierjének dicstelen lezárását jelentette. Az eredményt élő adásban közvetített szürreális jelenetek követték, a felbőszült Hart bő nyállal arcon köpte a ring mellett álló McMahont, majd ripityára törte a közvetítést szolgáló technikai berendezést, aztán – már a színfalak mögött – még le is ütötte főnökét.

A montreáli események nagy hullámokat vertek a szakma és a rajongók körében egyaránt. A közvélemény határozottan a Bret Hartot csúnyán átvágó McMahon ellen fordult, aki addig csupán riporterként és műsorvezetőként vett részt a közvetítésekben, ekkor azonban megfogant benne a gondolat: miért ne csinálhatna az ellene irányuló ellenszenvből üzletet aképpen, hogy karakterként belép a történetbe. Így alkotta meg az arrogáns, zsarnoki, alkalmazottait lépten-nyomon megalázó és megfélemlítő főnököt, Mr. McMahont, és

olyannyira lubickolt a szerepben, hogy ez lett minden idők leggyűlöltebb karaktere a pankráció történetében.

Mellesleg az utólagos megfejtések szerint ez volt alapja annak paradigmaváltásnak, amely kivezette a válságból, és újra piacvezetővé tette az akkoriban a konkurens WCW mögött egyre inkább háttérbe szorult WWE-et (később McMahonék olyannyira felülkerekedtek a versenyben, hogy fel is vásárolták a WCW-t). 

Az idők szavára hallgatva a WWE eltávolodott a korábbi, elsősorban a gyerekközönséget célzó, a jó és a rossz harcára építő történetektől és képregényhősökre hajazó karakterektől, egyúttal ledobta magáról az erkölcs és a jó ízlés béklyóit. Ebben az új, attitűdéraként emlegetett korszakban körülbelül minden megtörtént a ringben és környékén, ami ma már vállalhatatlan – de még a dologban részt vevő pankrátorok szerint is már akkor erősen kifogásolható volt – a szimulált kasztrálási kísérlettől az akasztáson át a vetélésig, nem beszélve a női szereplők folyamatos és gyakran megszégyenítésbe forduló szexualizálásáról, aminek csak egyik formája volt az úgynevezett melltartó és bugyi meccstípus, ahol az nyert, aki előbb tépte le a másik fehérneműjét. 

Az üzleti sikerek azonban McMahonékat igazolták, a vállalati filozófia pedig egyértelmű volt ebben az 1997 és 2002 közé tehető időszakban: mindent be kell vállalni, ami jó az üzletnek, az üzletnek pedig az tesz jót, ha bármi áron érzelmeket tudnak kiváltani a nézőkből,

legyen az szeretet, gyűlölet vagy undor

– ahogy azt Linda McMahon is kifejtette a már említett Netflix-sorozatban.

Linda McMahon

AFP

És mivel Mr. McMahon karaktere fantasztikusan működött, ennek egyenes következményeként rövidesen a házaspár gyerekei, Shane és Stephanie is megjelentek a show-ban, apjukhoz hasonlóan a saját nevükön szerepelve, minden korábbinál jobban fellazítva a határokat a közönség előtt bemutatott történetek és a család igazi élete között. A két egymással rivalizáló örökös a műsorban újra meg újra megpróbálta átvenni a cég vagy valamelyik műsor irányítását, hol bizonyítani igyekezvén rátermettségüket az apjuknak, hol csalárd módszerekkel hátba szúrva őt, miközben a valóságban is zajlott egyfajta utódlástörténet a családban, amelyből végül Stephanie férje, a szintén híres pankrátor Paul Levesque (Triple H) jött ki győztesen, ma ő a WWE vezérigazgatója.

Más kérdés, hogy amikor Stephanie – a valóságban – ellenállt apja azon ötletének, hogy egy fizetős közvetítés keretében rendezzék meg az esküvőjüket, pár nappal az esemény előtt az örömapa mérgében műsorra tűzött egy meccset önzéssel vádolt lánya ellen, ahol egyebek mellett egy vascsővel fojtogatta őt.

„Soha nem törődtél velem! Semmi nem volt jó, amit csináltam! Csak azt akartam, hogy büszke legyél rám, de már tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni, mert mindig csak magaddal törődtél, apa” – sorolta sírva a sérelmeit a műsorban Shane, aki pankrátorként az egész mezőny legveszélyesebb kaszkadőrmutatványait vállalta be, hogy elnyerje apja elismerését, de mivel ő nem adott teret neki ahhoz, hogy a cég vezetésében megvalósítsa az elképzeléseit, végül távozott a WWE menedzsmentjéből.

Linda McMahon sokáig berzenkedett ellene, hogy szerepeljen a műsorban, nem érezte magát komfortosan a kamerák előtt, de a sikerre való tekintettel férje ragaszkodott hozzá, hogy őt is bevonja a közönség előtt zajló McMahon-szappanoperába, aminek persze része volt az is, hogy a négy családtag különböző felállásokban bántalmazza egymást – így a saját fia és a lánya is ellátta a leendő oktatási miniszter baját:

Adj át anyádnak egy üzenetet! Ha lezajlik a válás, új Mrs. McMahon lesz. Egy érzéki Mrs. McMahon, aki felér a szexuális potenciálomhoz 

– üvöltötte Mr. McMahon egy ízben a műsorban a zokogó lányának, ami megint csak jól illusztrálja, hogyan használta meglehetősen gátlástalanul valóság építőkockáit egy-egy sztorihoz. Linda McMahonnak ugyanis a való életben is viselnie kellett a megcsalt asszony bélyegét; férje a netflixes sorozatában is beszélt nehezen csillapítható szexuális étvágyáról, de már egy 2001-es Playboy-interjúban is beszámolt különböző afférjairól.

Ebből a mások által jellemzően inkább agyonhallgatni szokott családi szennyesből merített McMahonék legemlékezetesebb színpadi sztorija, amelyben Vince – kidomborítva, hogy aljasságban senki sem veheti fel vele a versenyt – fiatal szexbomba szeretőjével folyamatosan bedrogozza Lindát, és nem átall a kerekesszékbe ültetett, leszedált asszony előtt bujálkodni vele. (Az ifjú szeretőnek Mr. McMahon utasítására később négykézláb kellett ugatnia a ringben, mint egy kutyának, majd akarata ellenére a ruháit is le kellett vennie, hogy elnyerje a főnök bocsánatát, csak hogy hozzunk még egy példát arra, mi minden is ment a tévében az ezredforduló környékén.) 

Az igazság katartikus pillanata a 2001-es Wrestlemanián jött el, amikor is Vince és Shane McMahon apa-fiú „utcai harcában” Linda egyszer csak maga mögött hagyta vegetatív állapotát, a közönség üdvrivalgásától kísérve felemelkedett, és ágyékon rúgta a rohadék férjet, Shane pedig végül megnyerte a meccset, miután a egész ringen átrepülve összepréselt egy fémkukát apja mellkasán. 

„Gyakran elmosódik a határ a valóság és a fikció között ebben a szakmában. Néha az történik, hogy a pankrátorok elkezdenek hinni magukban, a saját karakterükben. Az egyén ilyenkor nem tudja, ki is ő valójában, eggyé válik a karakterrel. Én magam is eltűnődöm, melyik a karakter, és melyik vagyok én. Talán a kettő egyvelege. És azt mondanám, az egyik kissé eltúlzott, de azt nem tudom, melyik” – elmélkedett a dokusorozat zárásában Vince McMahon, aki bár más megszólalásaiban igyekezett eltartani magától a ringben játszott szerepét, az őt ismerő munkatársai szerint tényleg nem volt nagy különbség a kettő között.

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy McMahon jelenleg szövetségi büntetőeljárás alatt áll a cég jelenlegi és volt alkalmazottai ellen elkövetett szexuális visszaélések, bántalmazások, valamint emberkereskedelem vádja miatt. Nem ez az első hasonló ügye: 2022-ben a pankráció történetének első női bírója, valamint két szoláriumban dolgozó nő is beperelte szexuális zaklatás és nemi erőszak vádjával, ugyanabban az évben pedig egy belső vizsgálat kiderítette, hogy McMahon és a cég egy másik ügyvezetője 2006 és 2022 között titokban összesen 19,6 millió dollárt fizettettek ki különféle szexuális visszaélésekkel kapcsolatos követelések rendezésére, amivel nem számoltak el a cég felé. Akkor McMahon egyszer már lemondott a WWE-ben viselt tisztségeiről, de fél év múlva visszatért, a mostani szövetségi nyomozás miatt viszont év elején újra távozni kényszerült a cégtől.

Linda McMahon a lehetőségekhez képest igyekezett távol tartani magát a botrányoktól, a közelmúltban azonban férjével együtt őt is beperelték a WWE egykori, meg nevezett ringsegédei. Az öt felperes azt állítja, hogy évtizedekkel ezelőtt, még tizenéves korukban három magas beosztású WWE-alkalmazott szexuálisan zaklatta őket, erről pedig McMahonék is tudtak, de semmit nem tettek ellene. Ezek a híresztelések már régóta keringenek, de mindeddig senkit nem vontak büntetőeljárás alá az ügyben, szemben a Vince McMahon elleni, nagyon is egy irányba mutató és explicit vádakkal.

Linda McMahon azonban a történtek dacára nem tagadta meg a férjét – egészen addig, amíg Trump meg nem nevezte leendő kormánya oktatási minisztereként. Bár jó ideje pletykálták, hogy a pár már különváltan él, Linda McMahon ezt csupán a múlt héten erősítette meg hivatalosan az ügyvédjén keresztül, Trump bejelentésének másnapján. 

A miniszter, akinek fel kell számolnia a saját minisztériumát

És hogy mi predesztinálja őt arra, hogy oktatási miniszter legyen?

Linda McMahon tanárnak készült, de aztán tanítás helyett a pankrációnak szentelte az energiáit. Tizenöt éve körülbelül egy évet a Connecticuti Oktatási Tanácsban dolgozott, és több mint tíz éven át a Connecticuti Secret Heart Egyetem kuratóriumának tagja volt. Az utóbbi években az American First Policy nevű konzervatív agytröszt elnökeként segített megalapozni a következő Trump-adminisztrációt egyebek mellett oktatási kérdések előterjesztésével is. Mindezzel együtt is erős túlzás lenne azt állítani, hogy oktatási szakemberként tartották volna számon korábban. 

Ez persze nem feltétlenül jelent hátrányt számára, hiszen Trump legfontosabb oktatásügyi kampányígérete éppen az, hogy be fogja zárni a szövetségi oktatási minisztériumot, és jogosítványainak nagy részét „visszaadja” az államoknak. Az 1979-ben Jimmy Carter által létrehozott minisztérium Trump szemében jó példa az amerikaiak mindennapi élete feletti felesleges kormányzati felügyeletre, ráadásul rossz befektetés az adófizetőknek, mivel állítása szerint az USA „háromszor több pénzt költ oktatásra, mint bármely más nemzet”, ennek ellenére az eredmények tekintetében „a legrosszabbak között vagyunk” – fogalmazott (noha a US News & World Report szerint az Egyesült Államok közoktatási rendszere a 12. legjobb a világon).

Trump egy tavalyi videóüzenetében azt is állította, hogy az oktatási minisztériumban sok olyan ember dolgozik, akik „gyűlölik a gyerekeinket”, emiatt gondolja azt, hogy államok sokkal jobban irányítanák az oktatásukat.

A Linda McMahon által vezetett American First Policy – több helyen a hírhedt Project 2025 terveivel is összecsengő – témáiból ugyancsak lehet következtetni arra, milyen irányt vesz majd az oktatáspolitika az országban: nagyobb kontrollt, több beleszólást adnának a szülőknek a gyerekek tanításában, több információt osztanának meg arról, hogy mi történik az osztálytermekben, és – ami különösen ismerősen csenghet – elutasítják, hogy a nemi identitás és egyéb „gendertémák” az oktatás részét képezzék.

Trump hivatalos elnökjelölti programjának is hangsúlyos eleme, hogy biztosítsák a szülőknek az „alapvető jogot” gyerekük oktatásának ellenőrzésére (beleértve a lehetőséget, hogy megtekintsék a tanároknak szánt szakmai továbbképzési anyagokat), hogy értesítsék őket arról, ha egy tanár vendéget hívna egy-egy órára, vagy ha „egy iskolai alkalmazott azon dolgozik, hogy megváltoztassák a gyerekeik nevét vagy gondolkodását a nemi identitásáról”.

Lecsapoljuk a kormányzati oktatási mocsárt, megállítjuk az adófizetők dollárjaival való visszaélést, és hogy olyan dolgokat sulykoljanak a fiataljainkba, amikről a szülők szerint nem kellene hallaniuk

– szabott irányt Trump egy szeptemberi wisconsini tüntetésen.

A tervek szerint azokat a feladatokat, amiket nem lehetne állami hatáskörbe utalni, szétdobnák más minisztériumok között, így az iskolai jogok kérdése például az igazságügyi minisztériumhoz tartozna, a diákhitelprogram a pénzügyminisztériumhoz, a többi program pedig az egészségügyi és szociális minisztériumhoz kerülne. Szakértők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a republikánus tervek korlátoznák a gyermekgondozáshoz való hozzáférést a nagyvárosokon kívül eső területeken, kiéleznék a kisgyermekes családok közötti egyenlőtlenségeket, megbéníthatják a gyógypedagógiai rendszert, és hátráltathatják a polgári jogok érvényesítését. A Washington Post szerint azonban az oktatási minisztérium bezárásához jelentős republikánus többségre lenne szükség a szenátusban, ez pedig jelenleg nem áll Trumpék rendelkezésére, így néhány demokratát is meg kellene győzniük, hogy keresztülvigyék a tervüket. 

Hogy milyen szerepe lesz mindebben Linda McMahonnak, az egyelőre a jövő zenéje, lojalitása azonban megingathatatlannak tűnik, ami alighanem a legfontosabb szempont Trump HR-politikájában. És bármilyen őrültségeket kérne is tőle az elnök, azok biztosan a nyomába se érnek majd annak, ami a ringben megtörtént a McMahon családdal.