Egymás mellett sorakozó parasztházak fogadnak, amikor bekanyarodom a felcsúti Fő utcába. Az első néhány száz méteren még fel sem fogom, hol vagyok, az Üdvözöljük Felcsúton tábla siet a segítségemre, majd néhány másodperccel később valami tájidegen dolog szúr szemet. A felcsúti látképből az Eiffel-tornyot megszégyenítően magaslik ki a Pancho Aréna és a hozzá tartozó épületkomplexumok, a Hotel Pancho és a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia. Csupán egy néhány méter széles betonút választja el a múltat a jelentől, a fővárostól egy órára lévő kis falut Orbán Viktor álmától. A stadionnál egyelőre nem merészkedek messzebb, a Puskás Ferenc utca végében lévő parkolóban teszem le az autót.

Néhány hete már tervezgetem, hogy ellátogatok a magyar futball fellegvárába – pláne amióta a Puskás Akadémia a Fradi legyőzése után magabiztos előnyre tett szert a bajnokságban –, hogy megnézzem, mennyire hozza lázba a helyieket a csapat szereplése. Még mielőtt azonban a felcsúti szurkolók nyomába erednék, közelebbről is szemügyre veszem a stadiont és annak környékét. Legnagyobb meglepetésemre semmi nem tiltja – látszólag legalábbis –, hogy a helyiek felmenjenek focizni valamelyik edzőpályára. A borús időjárás ellenére érkezésemkor is éppen két kissrác kergeti a labdát a lenti műfüvesen, a fentin pedig igazi rangadóra készülnek: az első helyért küzdő felcsútiak női csapata a tabellán negyedik MTK-t látja vendégül. Nagy érdeklődés nem övezi a mérkőzést, alig pár néző üldögél csak a lelátón, így inkább tartom magam az eredeti tervhez, és az akadémia épülete felé veszem az irányt.

A Makovecz Imre tervezte kollégiumépület előtt egy Puskás-szobor, valamint két VIP-parkoló, amelyek személyesen Orbán Viktornak és Mészáros Lőrincnek vannak fenntartva. Nem irigylem azt a sofőrt, akinek ide be kell állnia, egy emelkedős rész kanyarulatában sikerült elhelyezni a parkolókat, ahol még padka is nehezíti a manőverezést. A miniszterelnöknek tulajdonképpen nincs is rá szüksége, hogy autóba pattanjon, ha kilátogat egy meccsre, a stadion lábánál található kertes háza ugyanis 43 lépésre – legalábbis az én lépéshosszommal – van a bejárattól, így bruttó másfél perc átérnie. De vajon a március 15-i poloskázós beszéde után levezetésként megnézi a kedvenc csapatát vasárnap este?

Orbán Viktor felcsúti háza, pár lépésre a Pancho Arénától

Balizs Benedek

Orbán volt ifista csapattársa

„A Viktor nem igazán szokott kijárni a meccsekre” – meséli egy helyi férfi, aki épp a falusi boltból tart hazafele. Ő maga sem látogatja a felnőtt csapat meccseit, ugyanis mint mondja, ott nem játszanak a tehetséges, saját nevelésű játékosok, tele van külföldivel a keret. Az utánpótlásmeccsekre viszont néha kinéz.

Csak azt nem értem, mi értelme így utánpótlás-akadémiát csinálni, mert ez nem az

– teszi hozzá kissé feldúltan, ezért inkább gyorsan témát váltok, és arról kérdezem, mit szólnak a helyiek a bajnoki meneteléshez. Elmondása szerint 7-800 ember jár ki a meccsekre Felcsútról és a környező településekről, bár a létszám attól is függ, milyen ellenfél érkezik. A Fradi ellen telt ház volt, az Újpest is ide tud csalni szurkolókat, de azt nem gondolja, hogy futball-lázban égne a falu, annyira nem érdekli az embereket a felcsúti együttes. A Puskás Akadémia sikerét abban látja, hogy a csapat magja évek óta együtt focizik, és jobban össze van érve, mint máshol, ahol évente cserélődnek a játékosok.

Óriásplakáttal csalnák a stadionba a felcsútiakat

Balizs Benedek

Ha már így belemelegedtünk, kikérem a véleményét a válogatott és Marco Rossi egyik legnagyobb dilemmájáról, hogy Kerkez Milos vagy Nagy Zsolt játsszon a válogatottban kezdőként.

Nagy Zsolt kezd a válogatottban

– jelenti ki magabiztosan, megjegyezve, hogy az NB I-ben is az egyik legjobb, Kerkez pedig szerinte csak magyar szinten számít jó játékosnak, külföldön nem. A közbevetésemet, hogy olyan nagy klubok érdeklődnek iránta, mint a Liverpool vagy a Real Madrid, gyorsan elhessegeti, mondván, hogy „az csak egy átigazolási lufi”. Mint kiderül, a férfi itt élte le egész életét, így kapva kapok az alkalmon, hogy megkérdezzem, emlékszik-e azokra az időkre, amikor Orbán a Felcsútban focizott.

– Persze. A ’70-es évek végén még együtt is játszottam vele utánpótlásban. Ügyes volt.
– Olyan ügyes, hogy ha nem miniszterelnök lesz, akkor akár hivatásos labdarúgó is lehetett volna?
– Jól mondod, labdarúgó, de nem focista. A kettő ugyanis nem ugyanaz

– feleli nevetve a férfi, akit még szeretnék arról is kérdezni, milyen volt megélni, hogy 15-20 év alatt a semmiből nőtt ki egy bajnoki címért küzdő klub, de a kertkaput becsukva csak annyit mond egy félmosoly kíséretében:

Biztos ez volt a terv.

Mészárosland

Az én tervem már nem alakul ennyire fényesen, a beszélgetés után ugyanis kisvasúttal akarnék átutazni a Puskás étteremhez, hogy a kiadós ebéd után egy arborétumi sétával mozogjam le a bevitt kalóriákat, de az előbbi „technikai okok miatt” nem jön össze, az utóbbi esetében pedig az időjárás szól közbe. Enni azért kell, úgyhogy jobb híján kocsival teszem meg a nagyjából ötperces távot, de ilyen rövid idő alatt is szemet szúr, hogy nehéz olyan négyzetcentimétert találni, ami ne kötődne Mészároshoz.

A jelenleg nem közlekedő kisvasút egyik megállója az utolsó szögig közpénzből épült Tó étteremnél áll meg, ami mellett egy csónakázótó, egy mesterségesen kialakított sziget, egy híd és egy 18 lépcsőfok magas „kilátó”, szemben pedig Mészáros Lőrinc testvérének, Mészáros Jánosnak a cége, az Agro-Felcsút Kft. található. Alcsútdobozra átérve sem más a helyzet, az étterem parkolójában például csupa M1 flottás autóba botlok, ami Mészáros autókereskedő kft-je.

Maga a hely viszont nagyon hangulatos, befele menet eszembe is jut, hogy itt akár esküvőket is lehetne tartani. Ráhibáztam, a velem szemben ülő asztalnál egy párocska ugyanis éppen a menyegzőt tervezgeti, én viszont maradok inkább az ebédemnél. Előételnek füstölt padlizsánkrémes, hummuszos, tojáskrémes „sport kenegetősöket” kérek, amit egy grillezett gomolya sajt követ sütőtökös rizottóval és cékla chipsszel.

Egy helyi szurkoló még arra is ügyel, hogy ne szegjem meg a száraz márciust

Ugyan bő negyvenöt percet elszöszöltem az ebéddel, de az eső továbbra is esik, félő, hogy az égiek Pancsi Arénát csinálnak a felcsúti stadionból. Nem kéne, nagyon nem kéne! A fohászom célba ér, az égi áldás alábbhagy a kezdésre, így a külső körülményeket nem lehet hibáztatni, ha a játék minősége nem üti meg egy angol negyedosztályú bajnoki szintjét. A hangulat már-már színházi, a pályán történő események minden zaját hallani, ahogyan a lelátón ropogó szotyi is tisztán kivehető. A kivetítők szerint 935-en gyűltünk össze ezen a vasárnap estén, de a stadion szinte üresnek hat, hiába van negyedház, és hiába van kint fél Felcsút. Ezzel persze túlzok, a környező települések legalább olyan hangsúlyosan képviseltetik magukat, mint a „vérbeli felcsútiak”.

Az idilli csendbe a ZTE-szurkolók rondítanak bele a „buzi Szombathely” rigmus kántálásával – üzenve a bajban lévő régiós riválisnak, amely Mészáros volt vejének tulajdonában áll –, majd a helyszíni műsorközlő sportszerű szurkolásra buzdítja őket. Nem hittem volna, hogy ilyesmi elhangzik ezen az estén, ahogyan azt sem, hogy az István, a királyba oltott Pokémon főcímdala is felcsendül, ismertebb nevén a Puskás Akadémia himnusza, de az Andy Warhol-i Puskás Öcsi képmására sem voltam felkészülve, ami a büfében vásárolt szalámis szendvics csomagolásáról mosolyog vissza rám.

Puskás-szendvics a Pancho Arénában

Balizs Benedek

Az igazi istencsapás azonban a félidőben ér. Bűnös gondolataim támadnak, és engedek a csábításnak. Ugyan elhatároztam, hogy száraz márciust tartok, azaz nem iszom alkoholt ebben a hónapban, de az egésznapos kaland után jól esne egy sör, így a büfé fele vezet az utam (visszafele a kollégám vezetett). Épp visszaérek a helyemre, amikor egy furcsa gondolattól vezérelve jó ötletnek tartom a székem mögé letenni a poharat, hátha nem esik bántódása. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnék. Nem telik el fél perc sem, amikor realizálom, hogy egy mögöttem elsétáló férfi a nyakamba rúgta az egészet, majd mintha mi sem történt volna, odébbállt. Új helyet keresve pár sorral előbbre költözök – volt rá terem bőven, körülöttem csupa üres széksor –, és mint kiderül, a felcsúti Guardiola mellé sikerül leülnöm, akinek mindig volt éppen egy magvas gondolata a pályán történtekről. Időközben a fentebb felrúgott söröm is megérkezik a lábamhoz, bő tíz percre volt szüksége, hogy ideáig lecsorogjon.

No, nem baj – gondolom magamban –, a második félidő legalább emlékeztet egy focimeccsre, a zalaegerszegiek hangja is megered. Előbb a márciusi ifjakról emlékeznek meg a Himnusz eléneklésével – amiben nem lelnek társakra a hazai szurkolókban –, majd a saját csapatukat próbálják meg belehajszolni a győzelembe, sikertelenül. A vendégek elkészülnek az erejükkel, a Puskás pedig két gólt rúgva a második félidőben megnyeri a meccset.

A lefújás után még pozitívumot is találok abban, hogy a felcsútiak kezdőjében nyolc idegenlégiós kapott helyet: a helyi gyerekek angolul kezdenek el kiabálni, hogy megszerezzék kedvenceik mezét. A játékosok azonban egy gyors körbeintegetés után az öltöző felé veszik az irányt, így a fiatalok ereklye nélkül, én pedig egy sörrel átitatott, enyhén nedves kabátban indulok el haza a hosszú nap végén.