Egy dologban egyetérteni látszik Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter, az új földtörvény benyújtója és Ángyán József, a mezőgazdasági lobby kormánypárti szárnyának belső ellenzéke: mindketten a családi vállalkozásokban látják a vidék jövőjét. Le a spekulánsokkal. Fazekas és a ’mainstream’ mintha tehetősebb családokra gondolna (az állami tartalékföldek eladásának tapasztalatai és a törvény-tervezet egyaránt 1000 hektár körüli, vagy akár nagyobb, a kormány által kívánatosnak tekintett birtoknagyságot sejtet), Ángyán professzor viszont a 3 hektáros nadrágszíjtól 2-300 hektárig terjedő birtokkal rendelkezőket tekintené földmíveseknek és szövetkezéssel oldaná meg az economy of scale, a minimális gazdaságos üzemnagyság problémáját.

A szövetkezés és specializáció, kétségtelen, valamit javíthat a gazdaságosságon. Ám aligha segít azon, hogy gabonából 100-200 hektár, intenzíven megművelt gyümölcsösből, zöldségesből 20-30 hektár tart el – rengeteg munkával – két-három felnőtt embert és gyerekeiket, öregeiket, azaz egy családot. Már ameddig a családi birtok nem vesz részt a közteherviselésben, viszont támogatásban részesül. Ha elérkezik – s ha lassan is, de közeledik - a pillanat, amikor az ország, avagy az EU már nem engedheti meg magának, hogy másként bánjon a mezőgazdaságával, mint a gazdaság bármely más ágazatával, az egy család eltartásához szükséges minimális földterület alaposan megnőhet. Ezen az arányon nem sokat változtat, ha a föld törpebirtokok százezreire tagolódik, avagy százezer hektáros latifundiumokká nő. (Családi birtokok voltak egykor ezek is, Csáknak, Czilleynek, Szapolyainak, Rákóczynak, Hunyadi-Szilágyinak hívták azokat a családokat.)

Akad másik számtanpélda is, amely oly annyira frusztrálhatta a mezőgazdasági politika koncepcionálóit, hogy – a törvénytervezetből és a benyújtását megelőző vitából úgy tűnik - inkább nem is gondoltak rá. A mezőgazdaság hozzájárulása a GDP-hez 5-6, a falusi lakosság aránya viszont, a teljes népességen belül 25-30 százalék.  Nos, a megtermelt új érték huszadából nem lehet el-, legföljebb nyomorban tartani a lakosság harmadát-negyedét. Intenzív munkával, a biotechnológia legújabb eredményeinek alkalmazásával, a környezeti terhelés növelésével, nagyobb teljesítményű, okosabb gépparkkal - és főként, a mindezt finanszírozó rengeteg tőkével - ez az 5-6 % némileg növelhető, ám nem a csillagos égig. A termelés növelésének határt szab a korlátozott kereslet. Akik az élelmiszert meg tudják fizetni, nagyrészt maguk is megtermelik, akik meg éhesek – vannak elegen, a föld lakosságának harmada-negyede – azoknak még a szállítási költségek megfizetésére sem telik. (Amely anomáliáért nem utolsó sorban éppen az „észak”, Európa és az Egyesült Államok mezőgazdasági támogatási politikája a felelős, s amelynek feloldása idővel elhozza a támogatások csökkenésének és a mezőgazdasági vállalkozók terhei növekedésének nem várt pillanatát.)

Nem nagy csoda tehát, ha a különféle mezőgazdasági koncepciók kigondolói késhegyig menő csatákba bonyolódnak egymással. A feladat ugyanis megoldhatatlan. A „mezőgazdasági népesség” vagy kétharmadának nem a mezőgazdaságból, hanem valami másból kell élnie: szolgáltatásokból, iparból. Amely szolgáltatások és ipar egy része, persze, a mezőgazdasági termelők kiszolgálása és az alapanyagok közelségére, logisztikai előnyökre támaszkodó élelmiszer-feldolgozás. Amihez megint csak tőke, tőke, tőke kell. Magas kockázatot vállaló közvetlen befektetések és alacsony kockázatot vállaló bankhitel. Utóbbihoz viszont jelzálog-fedezet, vagy (ha a hitelezők nem szerezhetnek földtulajdont) az összes adófizetőt terhelő állami garanciák. 

Olyan gazdával, aki nem a vetőmag, üzemanyag, mindenféle költség és a várható eladási árral számolva döntené el, mit termeljen, s aki nem a legjobb időpontban, a legjobb áron igyekezne eladni terményeit, én még nem találkoztam. Bocsássa meg nékik a magyarok istene, spekulálnak. Olyannal, aki nem értéke emelkedésére és hozamára spekulálva vásárolt volna földet, hanem a tulajdonlás büszkesége végett, elvétve igen. Utóbbiak viszont – hacsak nem másutt szerzett, ott magasabb adózásnak, vagy a hatóságok különös figyelmének kitett jövedelmüket terelik át a birtokba – azóta leginkább tönkrementek. 

Zavarja hát el a „spekulánsokat”, befektetőket, bankokat a magyar vidékről az, aki inkább a népgazdasági terv szerint vetne, aratna, s a begyűjtési miniszter rendelete szerint szolgáltatná be, amit termel.

A törvény tervezete a T. Ház elé kerül és a parlamenti viták mélységét ismerve, hamarosan el is fogadják. Számtanpéldáinkra, a magyar mezőgazdaság alapproblémájára nézvést nincsenek benne válaszok.