Ezt annak indoklásaként írta le a Kovács Péter vezette öttagú tanács, hogy elutasította a Politikatörténeti Alapítvány és az MSZOSZ panaszát egy 2012 májusában hozott törvény ellen. Ez az Országos Levéltárnak adta át az egykori állampárt és a hozzá kötődő különböző szervezetek – köztük az 1990 előtti szakszervezetek – iratait, amelyeket az MSZMP egykori Párttörténeti Intézetéből a rendszerváltozáskor alakult Politikatörténeti Intézet őrzött. A tisztségéből e javaslat vitája közben távozott Réthelyi Miklós erőforrás-miniszter indoklást nem adott, csak az alaptörvény bevezetőjére utalt, amely szerint 1990-ben nyertük vissza 1944-ben elvesztett állami önrendelkezésünket. A vitában a szocialisták kifogásaira sem adott érdemi választ senki, kivéve – furcsa módon – a szintén ellenzéki Schiffer András LMP-frakcióvezetőt.

Az Ab-hoz benyújtott panaszban is szereplő kifogások lényege egyébként az, hogy ezek az iratok a panaszosok tulajdonát képezték, elvételük tehát ellentétes a tulajdonhoz fűződő alkotmányos joggal. A kisajátítás feltételei pedig, ha ilyen esetben ez a fogalom egyáltalán használható, nem teljesülnek. Ráadásul az intézet az iratokat a tudományos szabályoknak megfelelően kezelte, és azokat bárki szabadon kutathatta több mint húsz éve, amit különben senki nem is vont kétségbe. A szorosan vett pártiratokról – a személyi anyagok kivételével – egyébként már korábban is azt mondta a törvény, hogy ezek az állam tulajdonában vannak, de ettől még őrizhette őket a PTI.

Az érveléssel bizonyosan lehet vitatkozni, ahogyan ezt Schiffer András is tette. Ő például az MDP és az MSZMP állampárti jellege miatt helytelenítette, hogy ezek irathagyatékát egy magánintézmény kezelje. De a parlamenti többség különösebb érvek nélkül fogadta el a törvényt, az akkor épp vadonatúj köztársasági elnök pedig kihirdette. Az ezzel egyet nem értő érintettek viszont az Ab-hoz fordultak, amihez joguk volt.

És itt jött a csavar. A kétharmados többség azt a szokást követte, hogy az alkotmányellenességet az alkotmányon belülre kell helyezni, mert ha az alaptörvény egyes részei egymásnak mondanak ellent, azzal az Ab nem foglalkozhat. Ezért aztán kilenc hónappal a levéltári törvény módosítása után, 2013 márciusában az alaptörvény negyedik módosításával magába az alaptörvénybe emelték be, hogy az egykori pártiratoknak közlevéltárban a helyük. Tehát az Ab előtt folyamatban lévő ügybe szólt bele a parlamenti többség úgy – talán kedvezőtlen határozattól tartva? –, hogy lényegében kivette a döntést a bírák kezéből.

Ők pedig mi mást tehettek, mint hogy hosszú töprengés után azt mondták: nem tehetnek semmit. Hiszen a bevezetőben idézett mondat szinte sugallja azt, hogy a panaszosok által hivatkozott alaptörvényi passzusokkal igenis ellentétes – no jó, finomabban mondom: lehet, hogy ellentétes – a vitatott paragrafus, de ennek semmi jelentősége, mert van ott egy egészen konkrét mondat, amely szerint az iratokat el kellett venni.

Egyedül Kiss László alkotmánybíró írta le különvéleményként azt, hogy „az Alkotmánybíróság az Alkotmány végső értelmezője, s ilyenként hatáskörrel rendelkezik az Alaptörvényen belüli, értelmezéssel fel nem oldható kollíziók feloldására: ultima ratioként akár valamely alaptörvényi rendelkezés megsemmisítésére is”. De ő akárhányszor írja le ezt 2016 márciusáig, amikor lejár a mandátuma, nem megy vele semmire.