A kormányellenes tüntetések „trollkormány” szlogenje több kedves gegnél – a lehető pontosabban fejezi ki, hogy a kormányunk által használt retorika és érvkészlet a bennünk élő legsötétebb tahóval szembesít minket.

Az internetes trollok jelenségének kutatása népjóléti kérdés – aki nem hiszi, gondoljon bele, hogy az elmúlt héten i) hányszor kattintott rá egy kommentfolyamra annak biztos tudatában, hogy nagyon ideges lesz tőle, ii) hányszor nem kattintott rá egy kommentfolyamra annak biztos tudatában, hogy nagyon ideges lenne tőle, iii) (fakultatív) újságíróként hányszor gondolkodott el rajta, hogy mi lesz a legvadabb hozzászólás az anyaghoz, amelyen éppen dolgozik. A trollok alapvetően formálják az elképzeléseinket arról a politikai közösségről, amelynek tagjai vagyunk. Mivel az online informálódók többsége számára problémát jelent, hogy a közvetlen környezetük hozzájuk ideológiai tekintetben kísértetiesen hasonló nézeteket vall, a kommentek olvasása sokak számára az utolsó reményforrás, hogy legalább megközelítőleg megértsék, mi zajlik azoknak a fejében, akik nap mint nap számot adnak radikálisan eltérő politikai preferenciájukról és értékrendjükről.

Ez a kétes metodológia (amelyen egy másik írásban hosszasan élcelődhetünk majd) pedig elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az úgynevezett trollkodás a magyar közgondolkodás egyik meghatározó pozíciójaként rajzolódik ki előttünk. Bár a trollkodás per definitionem azt jelentené, hogy valaki egy tartalmas és konstruktív beszélgetést tartalmatlan és destruktív irányba terel, most azt látjuk, hogy bizonyos témák tárgyalásánál a troll nézőpontja nemcsak szükségszerű eleme a diskurzusnak, de egyenesen a fölényben lévő pozíciónak tűnik.

Bár szép vállalkozás lenne pusztán strukturális és érveléstechnikai alapon elkülöníteni a trollok osztályát, itt és most kár lenne tagadni, hogy a trollok bejegyzései markáns tartalmi és ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással. Először is: a trollokat mágnesként vonzó témák nem feltétlenül a legfontosabb vagy legégetőbb társadalmi topikok, hanem azok a kérdések, amelyek jó alapot nyújtanak az elvi eszmecserékhez – erkölcsi analógiákhoz, általános princípiumok és társadalmi policy-k versenyeztetéséhez – és a leginkább alkalmasak komplett embercsoportok önértékelésének aláásására; jogaik megkérdőjelezésére. Az egykulcsos kontra kétkulcsos adózás vagy épp az öngondoskodás dilemmái épp ezért minden rendes trollt hidegen hagynak, ellentétben a nyilvános szoptatás problematikájával. És – csak hogy lassan a tárgyra térjünk – ezért tűnhet hálás ötletnek a „drogosok”, a bevándorlók vagy épp a melegek napirenden tartása. Lássuk be: megfelelő téma nélkül a legtrollabb trollkormány sem tud trollkodni.

És hogy milyen a tipikus troll-álláspont? Úgy gondolom, a következő állítások jellemző képet adnak:

1. Ha S személyt x erkölcsi kár érte (elárulták, lelőtték, kirabolták, megerőszakolták), akkor S x-et megérdemelte – ezt nevezhetnénk az Univerzális Áldozathibáztatás (UÁH) tézisének is.
2. Amennyiben S személy nem felel meg a társadalom által előírt és lehető legszorosabban értelmezett normarendszernek vagy akár csak nem úgy viselkedik, ahogyan azt „szokás”, akkor S deviáns, természetellenes – következésképpen szabadságjogai nem védendőek/nincsenek is neki.
3. Senki nem tartozik senkinek semmivel (mármint erkölcsi alapon), bár a nálunk fejlettebb államokban ő maga – ti. a troll – még jó sok mindenre jogosult lenne.
4. A képen látható nő a) egy kövér disznó, akkor se dobná gerincre, ha fizetnének érte b) sunázná c) menjen haza a kölykeihez.

A troll imád evolúciós elméletekkel és költség-haszon elemzésekkel válaszolni erkölcsi ellenvetésekre – időnként vállaltan és röhögve immorális, máskor megállás nélkül moralizál. A troll ereje abban a kettősségben rejlik, amellyel egyszerre vonja kétségbe az eddig legalább valamelyest konszenzuálisnak hitt normáinkat és értékeinket, miközben egy széles támogatottsággal bíró gondolkodásmód képviselőjeként mutatja fel magát, amely az adott kommentfolyamon kívül is képes hatást gyakorolni az életünkre.

Biztosan vannak olyan empatikus lények, akiket őszintén foglalkoztat, honnan ered és mi élteti azt a frusztrációt, amely a trollkodást hajtja – ám engem a pszichológiai magyarázat pont annyira nem érdekel, mint az Orbán Viktor mentális állapotáról szárnyra kapó legfrissebb pletykák. A trollkodás, pont ugyanúgy, mint az a kommunikáció, amelyet legújabban a kormány az ún. bevándorló-kérdés vagy épp a homofóbia világnapja apropóján produkált, nyilvánvalóan mentálhigiénés probléma is. De a kérdés nem úgy teendő fel, hogy mi motiválja a kommentelőket vagy a kormánytagokat a trollkodásra, hanem az, hogy hogyan jutottunk el közösségileg egy olyan állapotba, amelyben a suttyó kézcsókok, az el nem mesélt buzizós viccek és a legblődebb idegenellenes uszítás nem ócska provokációnak hat, hanem legitim része a közügyeinkről való beszédnek. Ez nem az a szint, ez nem az a hangvétel, ezek nem azok az indulatok, amik lehetővé tennék, hogy bármilyen kérdésben valaha dűlőre jussunk. Ez csak arra jó, hogy odaírhassuk a Facebookon a komment mellé: #kávehelyett.