És akkor most hol a megbocsátás? Ez a szegény asszony a lelkét kiteszi. Ott sír a Heti Válasz címoldalán. Meg van írva ott is, a Mandineren is, hogy megy a politikai boszorkányüldözés, mikor ő csak ott volt, dolgozott, rossz napja volt, értitek, és hát megtette, na nem egészen azt, de valamicskét belőle, de ne már, Petra, nem vagy te ilyen;

nem hát, zokog Petra a címlapon, különben pedig rákos az anyukám, és túl vagyok egy szörnyű vetélésen, és munkanélküli lettem, és nagyon szeretem a gyerekeimet, sajnálom a menekülteket, és hát bocsánatot kértem, bocsánatot, bocsánatot, de ezeknek az sem elég, ezeknek semmi sem elég,

„hamar elfogytak a jogaim”,

miközben a szír fociedző, akit mégsem rúgtam fel, na az, lehet, hogy még terrorista is, úgyhogy értitek, hogy kinek az oldalán áll a jog és az igazság, hogy kiknek a kezében van a média, amely belőlem csinál közellenséget, pedig

„nem én kezdeményeztem az erőszakot”,

értitek, jött szemben az elszabadult, agresszív tömeg, én csak végeztem a munkám, mint mindenki más, de valami elpattant bennem, tűrnöm kellett volna inkább, jámbor keresztény asszonyként, elviselni, hogy legyaluljanak, hogy eltapossanak ezek a gyereküket maguk előtt tartó, nekivadult állatok, rossz választás volt, túl gyengének bizonyultam, értitek,

„szégyenletes reakció volt, de mégiscsak reakció” –

értjük, Petra. Nézd: itt egy zsepi, bocsi, egy másik, mert ez nekem kell. És most, hogy kisírtuk magunkat, hadd mondjam el, Petra, hogy nem tudok neked megbocsátani; akkor sem tudnék, ha százszor keresztényibb volnék, ugyanis akkor sem lennék a Jóisten. Riporterként, újságíróként, a munkád végzése közben, több tucat másik riporterrel ellentétben példátlan aljasságot cselekedtél: menekülő gyermekeket rugdostál meg, Petra. Nincs jogom, nincs jogunk Isten vagy a bíróság helyett megbocsátani, Petra, de ha lenne, akkor sem tehetnénk, mert a bocsánatkéréseidbe burkolva, valójában a vádaskodást és a gyűlölködést tolod, a közönséged nagy örömére; minek is bocsátana meg neked bárki, Petra, dehogy vagy te közellenség, hát még csak annyi sem történt, hogy a magyar újságírók egységesen kijelentsék, hogy ezek után nem tartozol közéjük,

nyugodj már meg, hős vagy,

a közönséged azt kiáltja: helyettünk tetted és értünk, Petra, a te lábad a mi lábunk, te csak védeni akartad az életedet, a kultúrádat, a hitedet, a magyarságodat, a beteg anyukádat és gyönyörű gyermekeidet, és igen, Petra, minket is, akik itt kushadunk ebben az ótvar kis hazában, és nem értünk semmi mást az egészből, mint hogy JÖNNEK, NYOMULNAK, TÖMEGESEN FELÉNK, a munkánkért jönnek, Petra, a jövőnkért jönnek, a fejünk kell nekik, a vérünk kell nekik, tudjuk,

de te Petra vagy, azaz Kőszikla,

és ne félj, hagyd a félelmet a gyilkosokra a médiában, azok féljenek, akik meghurcoltak téged, mi majd szépen, csöndben imádkozunk, és meglátod, lesz még belőled ebben a hazában tévéelnök.

(A dőlt betűvel szedett részek a riporter saját szavai.)