Felettébb érdekes interjút közölt tegnap a Népszabadság Martonyi Jánossal. Ebben a külügyminiszter „nemzeti összefogási minimumot” javasol annak érdekében, hogy a külföldről érkező „legszélsőségesebb megállapításokat cáfoljuk meg, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a konkrét vitáink megoldódjanak”. Ugyanis – vélekedik Martonyi – „azoknak a megalapozatlan, túlzó és fájdalmas megállapításoknak, amelyek például a nyugati sajtóban szerepelnek Magyarországgal kapcsolatban, egyetlen kedvezményezettje lehet, a magyar szélsőjobb”.

Ez az eszmefuttatás több szempontból is roppant figyelemreméltó.

Először is azért, mert ezek szerint a szélsőjobb megerősödésének lehet más oka is, nem csak a kormányzás. Ellenzékben erről még egészen más volt a Fidesz véleménye. „A szélsőséges politikai erők megerősödésében a sikertelen és kudarcos kormányzásnak van felelőssége. Magyarországon nem ideológiai, hanem szociális, »elkeseredettségi« alapú támogatottsága van a szélsőségeknek” – vélekedett Szijjártó Péter. A szóvivő így reagált arra, hogy az MSZP közös fellépést sürgetett a szélsőségek térnyerése ellen, a 2009-es európai parlamenti választást követően. Még egyértelműbben fogalmazott a párt alelnöke, Kósa Lajos, aki a maga karcos modorában közölte: „a katasztrofális kormányzás miatt erősödött meg a Jobbik”.

Másodsorban kissé értetlenül állunk az előtt, hogy az elmúlt hónapok kormányzati kommunikációjának tükrében miért is lenne baj a „szélsőjobb megerősödése”. Példának okáért a Jobbik tegnapi demonstrációja (amelyen az Unióból való kilépést követelték, és egy EU-zászlót is fölgyújtottak, és amely aktust minőségileg új fejleményként értékeltek egyesek, akik ezek szerint átaludták az elmúlt időszakot) logikus következménye és egyenes folytatása az álságos függetlenségi rizsának. A kormányberkekben és kormánymédiában hallható zsezsgés, amely szerint „ne szóljanak a dolgainkba”, „el a kezekkel Magyarországtól”, „mit képzelnek a nyugatiak?!”, egyébként meg nem akarunk kilépni az Európai Unióból, csak annyiban különbözik a Jobbik zászlóégetésétől, hogy még gyerekes is.

Idetartozik az is, hogy nem értjük azt sem, hogy egy esetleges nyíltan szélsőjobboldali kormányzás alapvetően miben különbözne a mostanitól. A Fidesz eddig is sokat tett azért, hogy meghonosodjon az amúgy a radikális jobboldalra jellemző, államosító, piacellenes gazdaságpolitika, a kurucos külpolitika, a közrendvédelmi kérdésként megjelenő, büntetőszabályokban testet öltő szociálpolitika, a merően szimbolikus vagy csupán a pesti kormányzathoz lojális szervezetek és személyek támogatására korlátozódó, csak károkat okozó szomszédságpolitika, a giccsben tobzódó kultúrpolitika, a jogállamiságot, az egyéni szabadságjogokat finoman szólva is kétségbevonó hatalomgyakorlás, és az egészet keretbefoglaló tartalmatlan és felszínes frazeológia. Mindezek létét – jobb pillanataiban – a kormány sem próbálta tagadni, csak azzal igyekezett magyarázni, hogy „a demokratikusan megválasztott, kétharmados kormánytöbbségű parlamentnek olyan törvényeket kell hoznia, amely az emberek széles körét megnyugtatja, ezzel »ki lehet fogni a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából«, vissza lehet őket szorítani”. Legalábbis Martonyi beosztottja, Prőhle Gergely külügyi államtitkár szó szerint ezt mondta tavaly egy külföldi fórumon. Úgy tűnik, ez nem sikerült. Ahhoz, hogy a szélsőjobb, konkrétan a Jobbik visszaszoruljon, mindent megelőzően talán abba kéne hagyni a Jobbik-kormányzást.

Harmadszor: Martonyi Jánosnak mint a kormány tagjának szavai beismerésként is fölfoghatók. Már amennyiben a miniszterelnök korábbi kijelentéseiből indulunk ki, amelyek szerint „a szélsőségek problémáját tisztességes, becsületes és jó minőségű kormányzással lehet kezelni”. Orbán Viktor részéről ez aligha tekinthető elszólásnak, hiszen így nyilatkozott itthon és külföldön is. Már kormányfő volt, amikor a gondolatot ekként egyértelműsítette: „ha egy jobbközép párt, mint a miénk, sikeres, nagyon nehéz cselekvési felületet találnia a radikális jobboldalnak”. Ha tehát, a szélsőségek veszélye továbbra is fennáll, annyira ráadásul, hogy ezért a külföldtől tapintatért kell esedezni, akkor hol a „sikeres”, „tisztességes”, „becsületes” és „jó minőségű” kormányzás? Abban az esetben, ha a Fidesz vezetői a legcsekélyebb mértékben is komolyan veszik magukat, akkor a szélsőjobb-téma megpendítésekor azonnal a saját kormányzásuk sikertelenségének felvetésével kéne kezdeniük.

Önkritikára azonban esély sincs. A Martonyi-interjúnak legkevésbé sem az igazság kifejtése volt a célja. Hogy pontosan micsoda, azt párt- és koalíciós társai fejtették meg: „régi szocialista reflex, hogy amikor az ország válságban van és nem sikerül a problémákra megoldást találni, előveszik a riogatás és a félelemkeltés eszközét” – nyilatkozta Varga Mihály. Még keményebb a kisebbik koalíciós párt közleménye: „a KDNP szerint Magyarországon nem a fasiszta veszélytől kell félni, hanem a teljes anyagi ellehetetlenüléstől, a reálbérek csökkenésétől, a munkanélküliség növekedésétől, attól, hogy a kormány elveszi az emberektől a gyógyulás esélyét”. Ezért a párt „felszólítja miniszterelnököt »és barátait«, hogy hagyják abba az emberek riogatását a fasiszta veszéllyel, és foglalkozzanak azzal, ami a dolguk”. Navracsics Tibor a politika általános hitelvesztéséért aggódott, úgy vélte, hogy „a politika olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a hétköznapi életre nincsenek hatással: az ellenzék támadása, a nem létező szélsőjobboldali veszéllyel való riogatás, az általános hisztérikus belpolitikai hangulat fenntartása”. A lényeget keresetlen egyszerűséggel Kövér László fogalmazta meg: „a bolsevik politikai eszköztárban Sztálin óta folyamatosan jelen van a jobboldallal, a fasizmussal való riogatás, kései utódai is kedvelik ezt a fegyvert. Különösen akkor, amikor semmilyen más mondanivalójuk nincs a társadalom számára. Valamit, még a kormányzásuknál is borzalmasabbat akarnak felmutatni”.

Hogy ezt nem most mondták, hanem még ellenzékben? Hogy nem a mostani kormányról, hanem a kettővel előzőről? Hja, kérem, apró mellékkörülmény.