Kóka János az esztergomi ünnepségen © hvg.hu

Ma beszólok a Suzukinak!” – a bulvárlapok akár ilyen címet is adhattak volna a japán autóóriás helyi ünnepségét bojkottáló kormányfő nyilatkozatát ismertető tudósításaiknak, A viszály almája az volt, hogy a Suzuki menedzsmentje tiltja a cég területén belül a szakszervezet működését, a megalakult érdekvédelmi szervezet elnökének pedig felmondott.

Egy ilyen látványos konfliktust mindenki a maga szájíze szerint értelmezhet. Az MSZP, különösen a mostanában alulreprezentált balos, szindikalista csoport, ujjong, hogy Gyurcsány kiáll a dolgozók jogaiért. A Fidesz szerint ez pótcselekvés, az ügy pedig alátámasztja meggyőződésüket, miszerint az országban tombol a vadkapitalizmus. A koalíciós partner a miniszterelnöki populizmus újabb bizonyítékát véli felfedezni a dologban (Gyurcsány Ferenc álláspontjának legalábbis indirekt bírálata olvasható ki abból, hogy minisztere, Kóka János juszt is leutazott Esztergomba.)

Nehéz a kulisszák mögé és a felszín alá belátni. Kétségtelen, a dolgozók szervezkedése alkotmányos juss, amit ha csorbítanak, kötelező fellépni ellene, bárki legyen is a tettes. Nem lenne helyes ugyanakkor egy külföldi vállalat etikátlan, normasértő döntése miatt “a” multikat elkaszálni. Erre is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás. Amellett nem biztos, hogy kizárólag a cég ludas ebben. A tőke alkalmazkodik a lokális viszonyokhoz, idomul a helyi mentalitáshoz. Nálunk pedig a komoly érdekvédelemnek nincsenek a jelenbe nyúló tradíciói, hála a szakszervezeteket díszletté züllesztő pártállamnak. Az erre hajlamos nagytőkés ott tesz ilyet, ahol tudja, hogy büntetlenül megteheti. Ez pedig a helyi kormányzat bűne és felelőssége.

A fenti affért persze nem intézhetjük el ennyivel. Multikulturális dimenzióban ugyanis szintén értelmezhető az eset. A keleti civilizáció értékrendje ütközik itt a nyugati felfogással. Nem véletlen , hogy a mamutcégek annyira kedvelik a Távol-Keletet. A hangyaszorgalomra, kollektív erőfeszítésekre bazírozó ázsiai vállalatirányítási modell piaci szempontból (legalábbis rövidtávon) kétségtelenül jó eredményekkel kecsegtet. De ez a típus a dolgozókra közösségi normákat kényszerít rá, mi több, előírja, hogy érzelmileg, illetve magánéletük során is azonosuljanak a céggel. És nemigen tűri a “sorból való kipofázást”, a parciális munkásérdek képviseletét. Az individualista európai kultúrától ez meglehetősen idegen.

A 19. század végétől Japánban létrejöttek hatalmas vállalat-konglomerátumok, a „zaibacuk”, majd utódjaiként, a II. világháború után Ázsia-szerte óriáscégek, kereskedőházak alakultak. E cégeknek saját himnuszaik, indulóik vannak, a dolgozóktól megkövetelik, hogy a munkaidőn kívüli vállalati rendezvényeken aktívan és lelkesen vegyenek részt, tehát az érzelmi kondicionálódást. A preferált ázsiai értékekre frappáns jelmondat utal, amely egykor a szingapúri egyetem rektorának irodájában volt olvasható: “egy gramm lojalitás többet ér, mint egy kiló ész.” Ez a cégfilozófia, megspékelve régiónk antidemokratikus örökségével, okozhat nem kevés problémát.

De hogy ne csak a Felkelő Nap cégeit említsük, bizony a hazai tulajdonú vállalatok többsége sem örül, ha a melós sokat járatja a pofáját, és tetejébe sztrájkot is akar szervezni. Mellesleg, ahol van szakszervezet, - állami vállalatoknál - többnyire ott sem lehet észrevenni működését. A kormányfő nyugodtan bojkottálhatná egyik-másik állami cég rendezvényeit is. A távol-keleti mamutok pedig akkor fognak változtatni szemléletükön, ha azt látják: nálunk, magyaroknál komolyan veszik az érdekvédelmet. A ház ura úgy várhatja el, hogy látogatói ne köpködjenek, ha ő sem sercint a padlóra. Példamutatás és nem hangzatos frázisgyűjtemény állíthatja meg a dolgozó semmibevételét.