Most, hogy a kórházak az intézményfenntartó intézet megkeresésére szépen megszámolták, hány ló található a házban, ezen belül hány ló használja az aktív ágyakat, hányan fekszenek krónikus, ill. rehabilitációs ágyakban, és kapnak-e elég szénát, végre lehetőség nyílik szembenézni az egészségügy valódi problémáival.

Az egészségügy valódi problémáját ugyanis nem az jelenti, hogy milyen arányban csökkentik a lovak által ki nem használt ágyszámkapacitást, és hogy hány éves a kórházigazgató - ezek a rendszer sajátos, khm, logikáján belüli részproblémák.

Mondjuk arra én felfigyelnék a most már mindent kontrolláló állam helyében, hogy a lóügyi felmérést ugyanaz a szakminisztérium alá tartozó intézmény, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) rendelte el, amely március végén meghirdette a kórházigazgatói pályázatokat, majd azok lezártával módosított a feltételeken, éspedig úgy, hogy aki elmúlt 62 éves, az szépen elbukta a pályázatot. Utólag. Annyira jól állunk úgy emberileg, mint anyagilag, hogy ezt is megengedhetjük magunknak.

A július elseje óta érvényes új betegellátási renddel kapcsolatos lefontosabb tudnivaló, hogy nem lesz benne káosz, ezt ismételgeti legalábbis mindenki, az eü-államtitkártól az orvosszövetségekig. A betegek, akikről az egész ugye elvileg szólna, és akik máig nem tudják, hány kilométerrel odébbra utalják majd őket, egyelőre nem nyilatkoztak káosz-ügyben, ők most minden energiájukkal arra fókuszálnak, nehogy a járóbeteg-ellátásukból fekvőbeteg-ellátás legyen a nagy melegben.

Az átalakítás legfontosabb motívuma a teljes állami centralizáció (ami a rendszer saját, torz logikáján belül érthető), plusz ha jól értem, nagy vonalakban a Molnár Lajos-féle csapásirány követése, racionálisabbnak szánt irányított betegúttal, ágyszám-csökkentéssel, mengelézés nélkül. Csak éppen úgy, hogy a valódi reform halvány szellője se érintse meg ezt a mélyen beteg és korrupt rendszert. Amely rendszer legemblematikusabb jelképe természetesen a "hálapénznek" nevezett merő eufemizmus. Na, az marad. De úgy, hogy papír is van (lesz) róla.

*

A hálapénzt mindenki utálja, orvos, beteg egyaránt. A hálapénzt annyira utálja az orvos és a beteg, annyira megvetendő és mindenki számára megalázó dolognak tartják, hogy mindent megtesznek a megmentéséért. Ha kell, közlik, hogy "adminisztratív úton" nem lehet megszüntetni, ha kell, népszavazáson mondanak nemet a vizitdíjra, ha kell, feloldhatatlan kulturális problémának mondják, figyelmen kívül hagyva azt az apróságot, hogy ők maguk a kulturális probléma.

A legszebb azonban az, amikor maga az eü-államtitkár közli, hogy a hálapénz felszámolásához "sok pénzre és kulturális átprogramozásra" van szükség, az orvosi kamara elnöke meg arra hivatkozva hárítja az általa is lenézett hálapénz megszüntetését, hogy az "mélyen gyökerezik a közfelfogásban", sőt, "mára a közgondolkodás részévé vált a korrupció ezen formája." A megoldás? Az állam nyilván hamarosan beindítja a Narancs Óramű Kulturális Átprogramozó Intézetet, ahová bárkit beutalhatnak egy rövid hálapénztelenítő kezelésre, plusz a MOK álszent egyet nem értésével úgy tesz a közgondolkodás e része ellen, hogy legalizálja. De azt sem akárhogyan: előtte bűn, utána már oké. Az már a "hálaszolgáltatás" (ezt komolyan így hívják) jele.

Éger István szerint ugyanis "élesen szét kell választani az orvosnak utólag, önként adott pénzt, és azt az esetet, amikor egy orvos előre kért pénzért bizonyos előnyöket ígér, biztosít a betegnek." Így látja ezt az állami eü-menedzsment és az ún. orvostársadalom is, úgyhogy az új jogszabály a teljes konszenzus jegyében lehetőséget ad az egyes intézményvezetőknek arra, hogy engedélyezzék a - köztudottan teljesen adómentes, így a feketegazdaságot erősítő - hálapénz kifizetését. (A MOK már 2004-ben nyíltan közölte, hogy a hálapénz "jár" a szülészeknek.) De csak, ha nem előzetes nyomásgyakorlás eredménye, mert akkor már bűnről beszélünk, és az zavarja a morális miheztartás végettünket.

Aki csak tíz percet töltött az életéből kórházban, pontosan tudja, hogy a hazugságnak és az álszentségnek ez a csimborasszója, de az is lehet, hogy sine qua non-ja. Az utólagos hálapénz többnyire jövőbeni privilégiumokat, soronkívüliséget, várólistás időt, egyéb szívességeket vásárolna meg, fenntartva a kórházakban uralkodó feudális, hűbéri viszonyokat, ahol nem elvárjuk a szolgáltatást a pénzünkért, hanem úgy kell azokat egyénileg, borítékfüggően kikuncsorogni.

"A hálapénz létezése és demoralizáló hatása a tisztességes egészségügyi magánvállalkozás és a korrekt üzleti kapcsolatok fejlődésének egyik legsúlyosabb hátráltatója. (...) Az egészségügyi szektorban sajátos fajta piaci szocializmus él tovább" - írta nem véletlenül Kornai János (Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998). Ahogy a Transparency International sem véletlenül mondja el pár évenként, hogy a paraszolvencia a korrupció melegágya, annak legalizálása "veszélyes precedenst teremthet, amit adott esetben kiterjeszthetnek a közhivatalnokokra, igazságszolgáltatásra stb." Mindebből az is világossá válhat, kiknek nem érdeke, hogy létrejöjjenek a tisztességes egészségügyi magánvállalkozások, a korrekt üzleti kapcsolatok.

Amikor a páciens hálapénzzel próbál meg egyéni érdeket érvényesíteni, éppúgy a világos, pénzért teljesítményt ill. szolgáltatást elváró piaci mechanizmust kéri számon a rendszeren, mint az a nyugdíjas, aki szerint neki a sok évtizednyi befizetett járulék után "jár" a tisztes nyugdíj. Mindketten tévednek. Ez az elvárás csak korrekt piaci viszonyok között, az államosított kényszer-szolidaritást jelentő tb helyébe lépő privát biztosítók színre lépésével lenne érvényes, nem a velünk élő züllött és lezüllő kádári eü-rendszerben. Itt élünk, ebben a "veszélyes precedensben", sok évtizede.