A közéleti „szabadfogású birkózás” jellegzetes területe a politikusok gazdagodásának firtatása. Az elmúlt időben különösen megsűrűsödtek a rokonok foglalkoztatásának stiklijeitől kezdve, a költségtérítésekkel történő manipulációkon keresztül a „zseniális” ingatlanbefektetésekig terjedő esetek megszellőztetésének sora. Most egy újabb terület nyílt meg a nemrég megválasztott önkormányzati képviselők előtt: munkájukat saját tiszteletdíjuk meghatározásával kezdhették. S bár szeretnék hinni abban – és sokan el is akarják hitetni ezt velünk – hogy a politikus, „a néppel együtt sír és nevet”, a valóságban a szabály az: a politikus mindig jól jár, függetlenül attól, jól vagy rosszul megy-e a népnek.

A kérdésre, vajon mi az oka, hogy a politika szereplői gyorsabban gazdagodnak, mint az átlagember, a válasz összetett. Ez nyilván függ a törvényektől, az intézményektől, az ellenőrzés szabályaitól és a nyilvánosság szerkezetétől, és persze a gazdaság állapotától. Ám van egy további tényező, amelyet a tudomány régóta felismert, a polgárok is gyakran megtapasztalják, mégis rendre elfelejtkeznek róla, amikor megválasztják képviselőiket, illetve amikor „körmére kellene nézni” a megválasztottnak. A modern és demokratikus társadalmakban az előrejutás szelekciós versenyben dől el. Bár az emberek maguk jelentkeznek, nem csupán politikusnak, de bármely más szervezetbe vezetőnek, és többnyire egy „vezér” mérlegeli, hogy rajtvonalhoz állhatnak-e, ám végül a polgár és a fogyasztó dönt, kit részesít előnyben.

Nos, hogy ebben a szelekciós versenyben kik kerülnek az élre, már csaknem pontosan 500 éve tudjuk. Niccoló Machiavelli 1513 végén befejezett, ma is izgalmas olvasmányt nyújtó könyve – „A Fejedelem” – leírta a sikeres vezető – tiszteletére machiavellistának nevezett – típusát. A machiavellista, mint a pszichológia részletesen feltárta, hideg fejjel mérlegel, és hűvös logikával választja ki az adott helyzetben számára legelőnyösebb viselkedést. Korábbi szövetségeseinek – ha az előnyére válik – könnyen hátat fordít, és morális megfontolásoktól nem zavartatva választja meg a pillanatnyilag számára legelőnyösebb stratégiát. A machiavellizmus mérésére kifejlesztett ún. Mach-teszt segítségével pedig el lehet elkülöníteni a magas, illetve az alacsony Mach-értékkel jellemezhető személyeket.

De vajon miként viselkednek a machiavellisták, ha pénzzel kerülnek kapcsolatba – ezt elemezték az elmúlt hónapban publikált cikkükben magyar kutatók. (Bereczkei Tamás et. al.: Machiavellisták: ügyes döntéshozók. 2014. Magyar Pszichológiai Szemle. 69. 2/1. 337-362.) A kísérlet során az agyba is „bepillantva” – nemzetközi mércével is jelentős – új eredmények születtek. A vizsgálatban a társas viszonyok elemzésére kifejlesztett ún. bizalmi játék egy változatát használták. Ebben a játékban az egyik személy (a befektető) 1000 Ft-ot kapott, amiből, szabadon eldönthette, mennyit ad át egy általa ismeretlen résztvevőnek (a meghatalmazottnak). Az átadott pénzt a játékvezető megháromszorozta, majd a meghatalmazott eldönthette, hogy az így megnövelt pénzéből mennyit ad vissza az őt kedvezményező befektetőnek. Világos, hogy az efféle játékokban – mint az életben mindenütt – előbukkant a mohóság és az önzés motívuma (minél kevesebbet átadni a sajátból!), illetve az együttműködés és bizalom ösztöne (lehetővé tenni és viszonozni a visszatérítést!). Az ilyen helyzetekben a különféle emberek különféleképpen döntenek, ezért is alkalmas arra, hogy teszteljük a politika machiavellistáinak viselkedését.

Az eredmények elgondolkoztatók: míg a kevéssé machiavellisták befektetőként az 1000 Ft-ból átlagosan 550-et ajánlottak fel, addig a magas Mach-számmal rendelkezők csupán 330 Ft-ot. Ugyanakkor a befektetők hozzájárulásából – meghatalmazottként – az alacsony machosok 230 Ft-ot osztottak vissza, a magas machosok viszont alig 153 Ft-ot engedtek át az őket korábban kedvezményezőknek. Összességében a gyengén machiavellisták nyeresége a játék végén csaknem 2000 Ft-al elmaradt a magas machosokétól. A kutatók úgy találták, hogy az erős machiavellisták „elrejtik önző indítékaikat, és altruizmust színlelnek mások jelenlétében, de szigorúan önérdek-érvényesítővé válnak, amikor a helyzet ezt teszi lehetővé”.

A vizsgálat tehát alátámasztotta a machiavellistákról korábban kialakult képet: másoknál jobban képesek kihasználni a számukra kedvező lehetőségeket, kevésbé éreznek gátlást, amikor szabályokat áthágnak. Szeretik az olyan helyzeteket, amikor nem átlátható szabályok között lehet lavírozgatni, és másoknál jobban figyelik a többiek korábbi viselkedését. Emlékezetük azonban „szelektív”: érdeksérelmeiket örökre megjegyzik, míg jótevőikről hamar elfelejtkeznek. Állandóan és érzelemmentesen „monitorozzák” mások viselkedését, és azonnal „lereagálják” a változását. Ez az oka, hogy – egyéb „toxikus” tulajdonságaik: a nárcisztikusság és a paranoia ellenére – az átlagembereknél sikeresebbek a társas kapcsolatban. A következmény: a gazdaságban és a politikában is éppen a machiavellisták választódnak ki vezetőként. Lehet, a hétköznapi ember ösztönösen elutasítja a „machiavellista” viselkedést, mivel azonban meggyőzőbbnek látja őket a vezetői versenyben, éppen az ő szavazataival a vezetői posztok többségét „megszállják”.

Annak, hogy a vezetői posztokat betöltő machiavellisták – valóságos teljesítményüktől függetlenül – megmaradjanak a vezetői poszton két feltétele van: nincs büntetés, és biztosított az anonimitás. Vagyis, ha a szervezeteken belül – a tulajdonosok illetve a pártaktivisták – elnézik a vezetőik önérdekű viselkedését, és elfogadják, hogy helyükön maradjanak, ezzel megerősítik őket hitükben: következmények nélkül oszthatják maguknak a pénzt. Ezzel a szervezetek a saját sírjukat ássák meg. De ha ezen túlmenően a polgárok is belenyugszanak abba, hogy a tényeket elzárják előlük, és a politikusok akadályozzák egy olyan átlátható rendszer létrejöttét, amelyben bárki – ellenzéki, kormánypárti, és pártonkívüli egyaránt – bepillanthat a kulisszák mögé és leleplezheti azokat, akik maguknak osztogatnak pénzt, akkor a demokrácia ássa meg saját sírját.