Nem tudjuk, nálunk hogy fog ez lejátszódni, és hány szilvesztert kell még várnunk rá. És azt sem tudjuk, hogy az utcán fog-e minden eldőlni, a parlamentben, vagy a szavazófülkékben, de egyet biztosan tudunk: nem akarunk a Fidesz és Orbán Viktor uralma alatt élni. És nem is fogunk, mert akiknek korábban fogalmuk sem volt, mi fán terem egy ilyen illiberális állam, azok már minden tankönyvi definíciónál pontosabban tudják, mi ez itt: a panellakások százezreit építtető puritán Kádár helyett közpénzből milliárdos, kvázi magánstadiont építő Orbán, a nép helyzetbe hozása helyett a nép lenyomása, éhes, éhező gyerekek és sok Mészáros Lőrinc, L. Simon, Kerényi, Giró-Szász, tizenkilenc magyar megyéből tizenkettő hivatalosan is az EU nyomornegyede, központilag manipulált hírek – demokráciába burkolt körkörös züllés, romlottság, jogtiprás. Röviden: a szocializmus és a kapitalizmus összes hibájának egyesítése a centrális erőtérben, azok erényei nélkül.

Arisztotelész szerint a boldogság egyik lényeges alkotóeleme a barátság és kötelék egyén és társadalom, ember és állam között. Szóval már kétezer-háromszáz évvel ezelőtt is! Orbán és kormánya épp ezt a barátságot és köteléket vágta el, amikor ki tudja, mi okból, talán gonosz sugallatokra hallgatva, talán végtelen mohóságtól hajtva hátat fordított a magyarok legalapvetőbb érdekeinek, annak, hogy végre ők is egy tisztességes, igazságos és prosperáló országban élhessenek. A szabad választások adta erkölcsi fundamentumot zúzták szét azzal, hogy e választások eredményére hivatkozva bármit megengedhetőnek tartottak maguknak. Úgy viselkedtek, mint az a férfi vagy nő, akiről csak az esküvő után derül ki, hogy valójában a velejéig romlott. Nem ismertek és továbbra sem ismernek mértéket, a mind újabb szigorító intézkedésekkel és törvénytervezettekkel dacosan azt üzenik, hogy az utolsó töltényig harcolni fogunk ellenetek. A vágyaitok, az örömeitek, az igényeitek ellen. És valóban, a rendszer őrülete túlzottan is konstans ahhoz, hogy véletlen hibasorozat legyen. Nem kétséges, hogy amikor tüntetők tízezrei október végén áthömpölyögtek az Erzsébet hídon, egy hasonlíthatatlan történelmi, erkölcsi kisiklás korrekciójának az első lépéseit tették meg. S jóllehet, a hangját mind inkább megtaláló tömeg ordítása immár a parlament ólomüveg ablakain át is jól hallható, az érintetteknek mintha még mindig nem derengene, hogy a sérelmek megtorlásához nem szükséges kétharmad.

Nem számít, ami késik, nem múlik. Mind többen látják, hogy az események nemcsak itthon, hanem külföldön is nagyon rossz irányba fordultak számunkra. Immár nagyhatalmak fogaskerekei között őrlődünk, oda navigált minket a rezsim korlátolt és kétszínű politikája. Így most jobbról-balról szorongatnak, büntetnek, megvetnek minket. Az orosz elnök miatt szembefordulni a saját szövetségeinkkel, nyugati értékrendünkkel, közelebb áll a hazaáruláshoz, mint bármi, amivel a jobboldal szokta vádolni a balt. Putyin elszórakozik velünk, számára csupán egy kis sötét gyalog vagyunk az ő globális sakktábláján, az USA pedig, ha akarja, ásít egyet, és lefúj bennünket az EU térképéről és a pénzcsapokról. Akkor meg tényleg olyan szegények leszünk, hogy a Békemenetnek jártányi ereje sem lesz. A nemzeti öngyilkosság különös formája, hogy egy ország, amelynek kilóg az ülepe a nadrágból: nincs exportálható olaja, gáza, nincsenek tengeri kikötői, kereskedelmi flottája, nincs hadserege, ipara, nincsenek bárhol eladható kurrens árucikkei, nem jó kapcsolatokra törekszik mindenkivel, hanem kizárólag saját magának ártó konfliktusokat gerjeszt mindenhol.

De a nép végre ébredezik, s jól teszi, mert a mind agresszívabb bejelentésekkel immár közvetlenül a magánélet felségterületén jár a kormány. Tényleg ott és akkor kell majd vásárolnunk, ahol és amikor a hatalom emberei jónak látják? És akkor is egyházi iskolába kell küldjem a gyereket, ha ateista vagyok, csak mert az állami iskolákat a lakóhelyemen felszámolják? A demokrácia nem más, mint fair játékszabályok sorozata, és mivel ezeket a kormány egytől egyig mind felrúgta, a teljesen kiszolgáltatottá vált társadalomnak is joga van a saját szabályai szerint játszani. Az immár egymást érő tiltakozások jelzik, a tüntetők előtt világos, hogy a népnek nem Brüsszeltől vagy a miniszterelnök legújabb ellenségétől, a Fehér Háztól kell követelni a 2010-es kormányváltással elvesztett önrendelkezést, hanem a Lendvay utcai Fidesz-székháztól. Azt, hogy ezernyi okuk van utcára menni, az emberek már tudják, most azt kell elhinniük, hogy érdemes is. Mert miként a békés civil ellenállás főteoretikusa, az amerikai Gene Sharp évtizedek óta hirdeti: hogyha az alattvalók nem engedelmeskednek, az uralkodónak nincs hatalma. Az erőszakmentesség Machiavellijének is nevezett társadalomtudós saját 198 módszere már sok országban segített az önkényuralom ellen harcolóknak.

Ez a harc itthon még csak az elején tart, s egyelőre tele van komolytalan, csupán arra a bizonyos „15 perc hírnévre” vágyakozó epizodistával, és jó szándékú, de a tömeg megszólítására, megérintésére egy-két kivétellel alkalmatlan szónokkal. Csakhogy a tét óriási – az életünk. Épp ezért a tüntetések szervezői is jól teszik, ha lapoznak a noteszükben: a nép nem V. Ildikó miatt tölti idejét az utcán, hanem mert a rezsim bukását akarja. Csak remélni lehet, hogy az ellenállás világos iránymutatás nélkül sem ereszt le, és végül eléri a célját. Bármeddig tartson is azonban a harc, fél évig vagy fél évtizedig, a neheze majd csak utána következik. A magyar népre egy morális forradalom megvívása és következetes véghezvitele vár, máskülönben továbbra sem fogunk olyan országban élni, amilyenben szeretnénk. És a gyerekeink és az ő gyerekeik sem fognak. Morál – és nem a hálószobákban, hanem azok fejében és szívében, akiknek vezetésével majd újrakezdődik a rendszerváltás. Mert az újrakezdésnél kevesebb nem lesz elég. A miniszterelnök „életművéből” csak a hátizsákja egy múzeumi tárlóban, és a sötét emléke fog fennmaradni, de ezzel a negyedszázaddal akkor is muszáj lesz szembenézni. Nem azért, hogy mindenestől megtagadjuk, de nincs mit folytatni rajta. Folytathatatlan. Hiszen maga Orbán Viktor is az első két évtized „terméke”, az a sok rossz, ami vele együtt jött, abban a nagyon elrontott húsz évben virágzott ki. Ő csak csokorba szedte őket, és az asztalunkra helyezte. Tessék, gyönyörködjetek!

Csupán egy már ismert másik párt, más vezető és más kormány semmit nem oldana meg, ha egyszer a Fidesz-korszak véget ér. Mindegy, melyik oldalról jönnének az újak, és az is, hogy voltak-e már hatalmon, vagy még nem. Nagyjában-egészében a teljes politikusi garnitúra alkalmatlan a vezetésre, velük az ország csöbörből vödörbe esne. Egy részük eleve alkalmatlan volt, a másik menetközben vált azzá: belefásult, belerokkant a rémisztő hazai közállapotokba. Nem, nincs egyenlőségjel a főszereplők között, nem volt egyformán rossz mindenki: voltak jók, tisztességesek is, de a negyedszázad alatt felhalmozódott közös politikusi minőség és morál legfeljebb csak arra volna elég, hogy folytatódjon az évszázados sodródás, fennmaradjon az arzénnál mérgezőbb társadalmi légkör. Meg arra, hogy a magyar nyugdíjas a következő negyedszázadban is hajléktalannak nézzen ki nyugati társai mellett. Lassan egy újabb Kádár-korszaknyi idő telt el a rendszerváltás óta, és ez rémisztő, mert ismét nullán állunk. Mára az európai középmezőnyhöz tartozhatnánk, ahol már van tisztességes megélhetés, biztonság, állampolgári méltóság, ehelyett az ország többsége máról holnapra él, életéből hiányzik az elemi kiszámíthatóság és nyugalom. Valakik azért ezt is csak összehozták, egy társadalmat mégsem a széljárás formál.

És jöhet még rosszabb is, hacsak az utca nem hoz létre egy új, meghatározó pártot, s vele az esélyt a tabula rasára, a teljes újrakezdésre. És ha nem? A normál demokratikus procedúrák használhatatlanok lesznek a Fidesz utáni korszak mérhetetlen alkotmányos gondjainak megoldására; irracionális volna a már százszor csődöt mondott politikai elitet százegyedszer is szerephez juttatni. De talán a nemzeti érdek győz az egyéni politikusi érdekek felett, és közmegegyezéssel megvalósítható egy afféle demokratikus szükségállapot. Két évre, s utána ismét választás. Ebben a két évben pedig megkezdődhetne a jogi, szellemi, erkölcsi romeltakarítás. Az újak és tiszták példáján keresztül még a mai rezsim hívei közül is sokan megértenék, miért kell örökre szakítani ezzel a politikai kultúrával, és mód lenne száz évre előre közellenséggé tenni minden autoriter vezetőt és kormányzást.

Az ember alapjában véve morális lény, aki képes megkülönböztetni a jót a rossztól. Egyedül az első embernek, Ádámnak volt felmentése ez alól; ő még nem tudhatta, hogy létezik morál, hogy van jó és rossz. Igen, van, ezért, ha a politikában legfelül, a csúcson rendben mennek a dolgok, akkor apránként – nem egy és nem két év alatt – alul is a helyére kerül minden. Nem csak a gazemberség és embertelenség képes fentről leszivárogni, egészen egy kis falu hatalommániássá vált polgármesteréig, hanem a jó is. Igazság, őszinteség, méltányosság – egy EU-tag ország hétköznapjai nem nyugodhatnak más morális paramétereken. Az egész nyugati világ erről szól, milliónyi, számunkra is követhető példával. A finn miniszterelnök a szállodai szoba minibárjából kivett ásványvízzel is elszámol, az uruguayi elnök pedig nem rendőrosztagot küld a civil szervezetekre, hanem a fizetése kilencven százalékát szétosztja közöttük. Tisztességes vezetők, tisztességes kormányzás, tisztességes intézmények – ezen áll vagy bukik minden. A morál iránytűjét követve Finnország a világ élvonalába került, Uruguay meg Latin-Amerika legjobban prosperáló országa lett. És az a nép, amely termel, kereskedik, kevesebbet foglalkozik a múltjával, sérelmeivel, és oldódik a különböző nézetűek közötti gyűlölet is. A sikernél nincs jobb kollektív terápia.

Az ellenállásnak azonban nem kéne kizárólag az utcán folynia. Az évek óta stúdiókban lebzselő ellenzéki politikusok, miután négy és fél év alatt egyetlen bajtól nem tudták megóvni az embereket, most végre hasznosíthatnák magukat.

Például felszólíthatnák a közszolgálati média igazgatóit, vezető és képernyős munkatársait, hogy az igazság számukra kötelező, a társadalom üzemszerű félrevezetése nem bocsánatos bűn. Ettől ugyan senki nem fog a HR-osztályra rohanni és felmondani, de a puszta tudat, hogy ebből baj lehet, nem tesz jót a csapatszellemnek és a munkamorálnak. Ez pedig jó, és kiválóan illik az erőszakmentes ellenállás stratégiájába is. És a köztévé szórakoztató műsoraiban mókázó vidám celebek is legyenek tisztában vele, hogy többé nem ártatlan és ártalmatlan közszereplők, hanem a saját nemzete ellen fordult kormány céljait szolgálják. Immár afféle fizetett kollaboránsok.

Nem tudjuk, mi lesz a vége, de nem lehet más, minthogy egy nap majd útjára indul az igazság. És akkor körülnéz az ötödik kerületben, a rendíthetetlen Rogán Antal egykori birodalmában, esetleg ellátogat a Századvég harmadik kerületi irodáiba, hadd lássa, milyen értékes munkát végeznek a kormánypropagandisták száz magyar falu éves költségvetéséért, elugrik Tokajba, Felcsútra, ő is elutazik Svájcba, és csak megy, mendegél, míg meg nem érti, mi történt itt attól kezdve, hogy a hatalmon lévők nekiláttak Magyarország kifosztásának.