© Túry Gergely |
Nincs igaza a derék doktornak, az eljárás nem új, még csak eredetinek sem mondható. Sérült gépkocsik kárfelvételénél már hosszabb ideje alkalmazzák ezt az eljárást, megelőzendő, hogy, hogy javítóműhely indokolatlan költségeket számoljon fel, s például amikor hátsó lökhárító a sérült, egyidejűleg kicseréljék a reflektorokat is. Igaz, ha jól meggondoljuk, az ember nem gépjármű, amiről megfeledkezni látszanak az egészségügy reformerei. Hiszen ha az lenne, „humán relációban” is értelme lenne a totálkár fogalmának, vagyis fontolóra kellene venni a költségszintet, mely fölött már nem érdemes áldozni a javításra, bontóba a verdával, és annyi. Azon is lehetne tűnődni, hogy a milyen alapon döntsük el, hogy kinek a „javítására” érdemes áldozni, s kire nem. Mi legyen a szempont? A beteg kora? Egészségi állapota? Neme? Társadalmi státusza, iskolai végzettsége, anyagi helyzete?
Amúgy a kötszerek felhasználásának korlátozása terén tényleg riasztó a helyzet, tudhatjuk meg a Világgazdaság 2006. december 6.-i számából, melyben Dr. Molnár László beszámol arról, hogy a miniszter elutasította a Magyar Sebkezelő Társaság (MST) ajánlását. A MST a modern, új sebkezelő eszközök finanszírozását javasolta, valamint a nedves sebkezelő kötszerek támogatásának 100 százalékra növelését (krónikus sebek kezelése esetén) és a háziorvosok kötszer-vényfelírási jogának biztosítását. Sajnos a finanszírozó nem vette figyelembe ajánlásukat, sőt egyeztetési szándékukat válaszra sem méltatta. A finanszírozási rendszer kidolgozásában csak olyan szakértő véleményét hallja meg az Egészségügyi Minisztérium, amely a költségek csökkentését javasolja.
Az új, kötszereket is érintő tb-támogatási lista 2006. december 1-jétől lépett életbe. A támogatási százalék erőteljesen csökken (85-ről 70-50 százalékra), ám ezen belűl a hagyományos sebkezelők (nedvszívó sebpárnák) támogatása 85 százalékos marad. Mennyiségi korlátot vezetnek be. Mindez oda vezet, hogy a krónikus sebek gyógyítása során az orvosok újra hagyományos anyagokat használnak majd, és a háziorvosok csak szakorvosi javaslatra írhatnak fel kötszereket.
Nem kell sebkezelő specialistának lenni ahhoz, hogy lássuk: az a takarékosság, amit az egészségügy reformerei most kikényszerítenek, csak rövid távon tudja mérsékelni a költségeket. Bár a kötszerek költségei a korszerű anyagok kiiktatásával, illetve térítésmentessé tételével valóban érezhetően csökkennek, a krónikus betegek, például a felfekvéses sebekben és a lábszárfekélyekben szenvedők helyzete rosszabbodhat, sebeik gyorsabban elfertőződhetnek. Ez azután óriási kiadásokhoz vezethet. Mivel otthonukban nem jutnak hozzá a megfelelő sebkezelési anyagokhoz, nem juthatnak el időben szakorvosokhoz sem, hiszen ebben a vizit- és a szállítási díj is megakadályozza őket. Növekszik majd azoknak a betegeknek a száma, akik súlyos állapotban kerülnek be a területileg illetékes ellátó kórház sebészeti osztályára.
Így azután a legszegényebbek és a rosszul megközelíthető települések lakói járnak a legrosszabbul. Vagyis az egészségügy pazarlásának megfékezésével egyidőben a társadalmi igazságtalanság, a szolgáltatásban való részesedés egyenlőtlensége nem csökken, hanem nő. Azok, akik társadalmi és gazdasági téren jobb helyzetben vannak, ezután még inkább megtalálják majd a kiskaput, hogy eljussanak a specialistához, jó minőségű gyógyszert vagy kötszert kapjanak. „Az igazságtalanságok szerkezete hasonló az egészségügyben. Valamennyien tapasztaljuk, hogy az egészségügyi szolgáltatások félig piacosított rendszerében a magánbetegek megkülönböztetett bánásmódra számíthatnak anélkül, hogy az emelt szintű szolgáltatás értékét megfizetnék.”, nem más írta ezt mint Gyurcsány Ferenc, Szembenézés című vitairatában, amikor az egészségügy reform szükségességét fejtegette.
Úgy tűnik, a reform emelt szintű szolgáltatásnak tekinti a sebgyógyítást segítő korszerű, de természetesen drágább kötszert is. Az alapszolgáltatásba ez már nem fér bele. Mi is volt a vicc az átkos idején? Mit lehetett volna kiírni a pártkórház bejáratához? „Legfőbb érték – az a néhány ember…”
Pelle János
