Vegyük sorra a két újság állításait. „Orbán Viktor veszélyes játékot űz, ha politikai jelszavakkal tüzeli fel az erőszakra kész fiatalokat” – írja a Die Presse, leszögezvén, hogy „két komponensből álltak össze a csütörtöki zavargások. Egyfelől a magyar (zömmel fővárosi) fiatalság radikális, erőszakra kész szegmenséből, másfelől a konzervatív ellenzék vezéréből, aki politikai jelszavakat szállít az ifjú jobboldali radikálisok pusztító akcióihoz.” Mintha csak a Népszava publicisztikai rovatát olvasnánk. Természetesen aligha letagadható: a Fidesz-elnöknek morális felelőssége van a helyzet eszkalálódásában. Nem vitás, hogy Orbánnak a szélsőjobb irányába tett gesztusai – legutóbb pl. az Árpád-sávos zászlót rehabilitáló nyilatkozata –nemigen illenek ama képbe, melyet az extrémitások felé zárt, közép felé gravitáló államférfiról alkotnánk. Az is valószínű, hogy bizonyos „direkt akciói” (a kormányfő országházi felszólalásainak bojkottja, a permanens utcai jelenlét, a hírhedt kordondöntés) a tradicionális parlamentarizmus híveinél jogosan csapják ki a biztosítékot.

Csakhogy egyvalamit nem feledhetünk: legyenek bármennyire megkérdőjelezhetőek döntései, a legnagyobb ellenzéki párt vezetője nyíltan soha nem buzdított erőszakra. A duplafenekű, sejtelmes utalások, a kettős beszéd igencsak jellemző Orbánra, de a kendőzetlen agresszió nem. Hogy a „kormány elkergethető”, azt sokféleképp lehet értelmezni, pl. úgy is, hogy jogállami eszköztárral kíséreljük meg elmozdítani. Azt, hogy egy oppozícióban lévő politikus folyamatosan próbálja megfúrni-kibuktatni a hatalmon lévőket, talán ne rójuk fel neki. Önmagában abból, hogy a Fidesz elnöke leváltaná a kormányt, nem következik, hogy erőszak árán tenné, vagy szándékegységben lenne az utcán tombolókkal. Különben is: az, hogy valamely politikus gesztust tesz egy militáns választói szegmens felé, nem egyenértékű azzal, hogy legitimálja – mi több, felerősíti – a rendszer kereteit feszegető, alkotmánysértő törekvéseiket is.

Különben pedig: nem szül jó vért, amikor az emberekre, mint a politikusok által irányított, önálló akarat nélküli, egyedül mozgásképtelen bábok seregeként tekintünk. A polemizáló sajtómunkások gyakori víziója az, hogy X. politikus ezt mondta, ergo a tömeg ekképp cselekedett. Miért nem lehet elfogadni, hogy a polgárok egyéni felelősséggel, szabad akarattal bíró individuumok közösségeként léteznek? Akiknek maguknak kell elszámolniuk saját tetteikről? Hogy minden társadalomban van pár százaléknyi csőcselék, amelynek nem kell semmilyen biztatás ahhoz, hogy romboljon? Megteszik anélkül is, szimplán azért, mert frusztráltak, beteges komplexusok által gyötörtek.

Ugyanilyen vitatható a lap azon feltevése, miszerint „1989 óta a baloldali-liberális magyar kormányok súlyos hibákat vétettek. Ám az ország gazdasági és költségvetési nyomorúságáért az 1998-2002 között regnáló Orbán-kormány is ugyanakkora felelősséget visel.” Hogy valamekkora felelőssége a jobboldal zászlóshajójának is van, az kétségtelen. De hogy milligrammra ugyanannyi lenne, az – enyhén szólva – vitatható. Kétségtelen, a végrehajtó hatalom birtokában a Fidesz is elodázta a rendszerváltás óta időszerű reformokat. Ahogy tény, hogy kisebb büdzsécsínyekbe, osztogatásokba, kreatív trükközésbe ők is belementek. De mégsem Viktor, hanem Megyó volt az, aki megvalósította irreális kampányígéreteit. S a közbérek másfélszeresére emelésével, a 13. havi nyugdíj bevezetésével hazavágta a költségvetést. Minden idők legpopulistább kormányának a Medgyessy kabinet bizonyult. Mert nem csak fedezetlenül ígérgetett, de véghezvinni is megpróbálta. Szóval csak azért, mert nem szimpatikus a jobboldal, nem kéne el nem követett bűnöket is a nyakába varrni. Az más kérdés, hogy a demagóg ellenzéki fellépés persze nehezíti a keserű pirula beadását. De ezért már meg ne sajnáljuk azokat, akik négy évnyi dilettáns kormányzással ide jutatták az országot.

„Mindaddig, amíg Orbán lebegteti viszonyát a politikai paletta jobbszéléhez és annak jelképeihez, nem fog megnyugodni Magyarország” - jegyzi meg végszóra a Der Standard. A dolog így, formailag még akár igaz is lehetne. Csakhogy tartalmilag nem az, üzenetét tekintve pedig egyoldalú. Hogyan lehetne tisztázni ugyanis uniókonform módon a radikáljobbhoz fűződő orbáni viszonyt? Nyilván úgy, ha egyértelműen leszögezi: szakítok veletek, nincs közöm hozzátok. Erkölcsileg mindez vitán felül helyes volna. De őszintén: az itteni közeg, a hazai miliő talán erre ösztönzi a Fidesz első emberét? Vajon az MSZP kivetette-e magából a spiclijelentéseket olvasgató funkcikat, a III. csoportfőnökség besúgóit? Akik ráadásul nemcsak vizionáltak antidemokratikus hatalomról, de effektív szolgáltak egy létező diktatúrát? Ha viszont az MSZP nem képes rá, - nem volt - akkor a másiktól hogyan várhatja el, hogy szigorú etikai határvonalat rajzoljon?

Most, amikor immár második ciklus óta szoclib koalíció van hatalmon, osztrák szomszédaink barokkos túlzásának tűnik, hogy a nyugtalanságért egyes egyedül a hatalom sáncain kívül lévőket tegyék felelőssé.