A lassan hét évtizede médiajogokat szondázó intézmény, a Freedom House újfent a legjobb osztályzattal jutalmazott bennünket. Mely értékelést a rendszerváltás utáni időszakban a politikai elit különböző szereplői természetszerűen mindig aszerint fogadták, egybevágott-e aktuális szájízükkel.

Amikor a szervezet (majdnem) példaszerűnek ítélte a tömegsajtó működési feltételeit, akkor az éppen hatalmon lévők nem mulasztottak el hivatkozni rá, hogy lám csak, az óceán túlpartjáról is megmondták, nincsen semmi gond a hírközlés és véleményalkotás szabadságával, a kormánynak pedig esze ágában sincs beavatkozni az idilli sajtóviszonyokba. Ha viszont leminősítette hazánkat – ilyenre is adódott már precedens – az ügyeletes ellenzéknek volt jó napja. Jöttek a dörgedelmek, hogy az országházi többség csizmája a nyilvánosság arcán tapos.

Újabban viszont ritkulnak a tendenciózus kommentárok. Mintha a dolog veszítene jelentőségéből. Talán – reménykedjünk benne - azért, mert az immár két évtizedes praxissal rendelkező demokratikus média fokozatosan, döccenőkkel ugyan, de beáll „üzemszerű” funkcionálásra, és a külső szemlézés helyét mindinkább szakmai önértékelés veszi át. Vagy netán a politikával rendszeresen foglalkozó tradicionális média eladási mutatóinak süllyedése áll a megcsappant érdeklődés hátterében?

Megkockáztathatjuk, országunk médiája teljesen szabad, de politikailag jórészt nem független. Elég politikai napi-és hetilapjaink címoldalára pillantani, hogy rájöjjünk, merre húz, melyik párt irányába elfogult – tisztelet a szerencsére létező kivételeknek Jelentős árnyalatbéli különbségek persze léteznek. Nem mindegy ugyanis, hogy az adott lap szimplán értékrendhez kötődik, vagy - morális skrupulusok híján – közvetlenül kiszolgálja valamelyik pártot.

Hogy a Freedom House jelentése a korábbinál visszhangtalanabb maradt, annak oka lehet a médiapiac – az utóbbi időszakban rohamossá váló – depolitizálódása is. A Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség (Matesz) idén közzétett adathalmaza szerint „ egyre kisebb példányszámban fogynak Magyarországon a politikai napilapok.” E trenddel párhuzamosan előretör a bulvárvilág. Politikusaink mind gyakrabban tűnnek fel csúcsnézettségű showműsorok vendégeiként, apolitikus életmódmagazinok interjúalanyaiként. A bizonytalan szavazóknak címzett üzeneteiket egyre kevésbé bízzák a pártosan megbízható, de tömegfogyasztásra alkalmatlan holdudvari médiaparcellákra. Emiatt a „hagyományos” szerkesztőségek is kénytelenek voltak formátum, stílus tekintetében a populáris kiadványokat lekopírozni. A piacról élő televíziók adásidejének nagyobbik szeletét pedig már régóta nem az alibiből letudandó, közszolgálati feladatnak vélt belpolitikai témájú produkciók alkotják.

Ez a folyamat aggálykeltő is lehetne, de nem az, mégpedig több okból. Egyrészt többnyire olyan újságok remittendája nőtt, így a Magyar Nemzeté vagy a Népszaváé, amelyeknek végletes pártközeli szervilizmusa – a Fidesz vagy az MSZP bigott híveit leszámítva – a józan olvasók számára emészthetetlen. Másfelől a print sajtótól nemcsak a bulvár szívóhatása vonta el a piaci lehetőségeket, hanem a virágzásnak indult hír-és kommentárportálok is. A teret hódító digitális írásbeliség médiabéli reprezentánsai között pedig mintha kevésbé érvényesülne a szakmai normákat felülíró, „hitvitázó” attitűd. Mindez logikusan következhet abból, hogy az átlagnál magasabb iskolázottsággal, jövedelemmel, képzettséggel bíró nethasználók rendszerint kritikusabbak, egzisztenciálisan önállóbbak, így velük nem igazán érdemes kísérletezni manipulatív tartalmakkal.

A nyomtatott média hanyatlásával fordított arányosságban emelkedett a virtuáltérben létező – független voltukra jobban ügyelő - közéleti portálok ázsiója. Hozzáfűzendő: a tény, hogy jelenleg minden harmadik magyar rendelkezik valamiféle internet-hozzáféréssel, a cenzúra lehetőségét önmagában is zárójelbe teszi. A korábbi, egyirányú – vagy szerkesztőileg ellenőrzött kétoldalú – adatáramlást lehetővé tévő „kimeneti” médiatípusokkal szemben az interaktív világhálón egy honlapon, webnaplón, tárhelyen bárki szabadon közzétehet olyan dokumentumokat, amelyekre az intézményes hírközlés valamilyen oknál fogva nem harapott rá.

Nem véletlen hát, hogy a Freedom House a közlés szabadságára leselkedő akut veszélynek tartja az internet – jó néhány diktatúra által megkísérelt – hatósági überkontrollját. Hazánkban ilyen törekvés nincs. A házunk táján szóvá tett anomáliák – a rágalmazás büntethetősége és az államtitok-kezelés visszásságai – felelős jogalkotói munkával felszámolhatók. Ama, közmédiát érintő fenntartás pedig, hogy a törvényi környezet „intézményesítette a politikai befolyást, egyebek mellett a felügyelő testületekbe történő politikai és civil kinevezésekkel.” úgy tűnik, nem igazán gátja a tájékoztatás szabad voltának. A piac által szabályozott nyilvánosságban a királyi azaz közszolgálati csatornák olyan műsorai amelyeket politikusok píár tevékenységre használnak, csak zavaró színfoltoknak minősülnek.

Szabad hát nálunk a média. Hogy ezt a szabadságot ki, mire használja – pártos lesz, vagy pártatlanságra törekvő – az a konkrét újságíró, főszerkesztő, kiadó lelkiismeretén, vérmérsékletén, habitusán, szakmaiságról vallott felfogásán dől el.

Papp László Tamás