Costa Blanca, Spanyolország. A törlesztés később jön.

Nem tudom, számon tartják-e valahol, hogy hányan fogadták meg a televízió különböző csatornáin sugárzott reklámok tanácsát, és vettek fel 2007 nyarán bankkölcsönt abból a célból, hogy egyedül, vagy a családjukkal együtt elutazzanak nyaralni.. Csak becsülni lehet, hány család döntött úgy, hogy “kerül a hitel, amibe kerül”, kipiheni magát valamelyik varázsos (a valóságban persze távolról sem annyira luxus-jellegű) üdülőhelyen, melyről olyan csábító képek mutattak a tévé képernyőjén. Ezrével, vagy tán tízezrével élik fel az emberek a Kádár-korszakban felhalmozott utolsó tartalékaikat? Talán többet tudunk majd, ha nagyobb számban megindul a “bedőlt hitelek” felszámolása, szélesebb körben megkezdődnek az árverések és a végrehajtások.

Mindaz, ami a “felemás polgárosodás” korából, a rendszerváltás előtti évtizedekből származó középosztállyal történik, a hiábavaló törekvés a formák megőrzésére, az elkerülhetetlen lecsúszás és elnyomorodás, melyek a mindennapi életben tapasztalunk, erősen hasonlít arra a deklasszálódási folyamatra, melyet a magyar társadalom, a többi kelet-európai társadalomhoz hasonlóan, a 19. század második felében, és a 20, század elején ért meg. Ennek egyik fő okát Thorstein Veblen, neves amerikai szociológus először 1915-ben (!) megjelent Németországgal foglalkozó könyvében (Imperial Germany and the Industrial Revolution) a “relatív depriváció” jelenségében találta meg. Veblen szerint a régió gazdasági hanyatlása a nemzetközi mintaadás miatt következett be, ugyanis a viszonylag közel eső, és mégis elérhetetlenül távolságban lévő nyugati társadalmak fogyasztói ideáljai anélkül vertek gyökeret a kelet-európaiakban, hogy a felkeltett igények kielégítésére reális lehetősége lett volna a gazdaságnak.

A Világbank és a Nemzetközi Valutalap, majd az Európai Unió intézményei egyaránt afelé szorítják a közép és kelet-európai kormányokat, hogy csökkentsék a jóléti kiadásokat. A külföldi hitelezők már közvetlenül 1990 után is úgy ítélték meg, hogy az érintett államok mintegy 20-25 százalékkal többet fordítanak az egészségügyre, az oktatásra és az öröklött nyugdíjrendszer fenntartására, mint amennyi gazdaságuk teljesítménye alapján elfogadható.

Magyarország a környező országokhoz képest a legtovább húzta az időt a Kádár-kori “jóléti állam” elsorvasztásával, a szociális kiadások (például gázár-támogatás) drasztikus lefaragásával, ám most, a konvergencia-program keretében, visszavonhatatlanul rákényszerült a brutális megszorításokra. És mindaz, ami eddig történt, úgy látszik, nem elegendő. Draskovics Tibor, az Államreform Bizottság elnöke a legnagyobb példányszámú napilap máris megcáfolt (!) cikke szerint felvetette, hogy az eddigi iskola-összevonásokon és felszámolásokon, az egészségügyi költségvetés és a kórházi ágyak számának csökkentésén, és a közszférában zajló elbocsátásokon kívül újabb intézkedésekre is szükség van a költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében.

Honnan jutna a középosztály megtépázott maradékának nyaralásra pénze, más forrásból, mint bankkölcsönből, amikor az állam fogához veri a garast, és szociális célra maga is minél kevesebbet fordít? Persze, felvethető az a kérdés is, hogy az említett réteg tagjai miért élik fel amilyük van, miért játsszák el az utolsó esélyeiket? Miért nem kezdenek valamilyen vállalkozásba például az elbocsátott köztisztviselők és közalkalmazottak, próbálnak meg önálló egzisztenciát teremteni a tartalékaik felhasználásával?

Csiky Gergely. A Buborékok: vígjáték a deklasszálódásról.

A napjainkban is aktuális dilemmához hasonlóval a magyar közvélemény már a 19. század második felében találkozott, amikor az akkori deklasszálódó úri középosztály az előző nemzedékek által összekuporgatott vagyont nem befektetésre, hanem a “rangjának megfelelő” életforma fenntartására, minél további megőrzésére fordította. Ez Mikszáth Kálmán regényeinek és elbeszéléséinek közege, a Csiky Gergely által színre vitt Buborékok (a darab eredeti címe: Proletárok) világa. De mint tudjuk, a "fenn az ernyő, nincsen kas" mentalitás a zsidó kispolgárság körében sem volt ismeretlen a 20. század első évtizedeiben, ahogy ezt Szép Ernő és mások műveiben olyan meggyőzően láthatjuk.

Száz évvel ezelőtt a “kölcsönből nyaralók” azzal áltathatták magukat, hogy ha valahogy, bárhonnan összeszedjük a pénzt egy abbáziai nyaralásra, ott majd Bözsi megismerkedik egy jó partival, és a házasság kihúz bennünket a bajból. A jó partiból persze akkor sem lett semmi, és manapság már a reménye sem vetődik fel senkiben. De a századelőre, illetve a húszas évekre jellemző gazdasági kilátástalanság megmaradt. Annak, aki a közvetlenül a rendszerváltás után nem kezdett el vállalkozni, nem volt kapcsolati tőkéje, nem jutott hozzá E-hitelhez, nem kapott a privatizációból, esetleg a kárpótlásból származó tőkeinjekciót, most már kevés esélye van rá, hogy egzisztenciát teremtsen. Ha ráadásul elmúlt negyven éves (netán még ötven is), és a szakképzettsége többé-kevésbé elavult, és elveszíti az állását, mihez kezdjen? Manapság az, aki nyugdíjba menekül, beletörődött a végleges lesüllyedésbe.

Mit tegyen középkorú emberünk, ha úgy érzi, neki is járt volna az, amit szerencsésebb kortársai el tudtak érni? A politikai radikálisok társaságához nincs kedve, ráadásul úgy véli, hogy az ellenzéki pártok hatalomra jutása sem igen változtatná meg a jelenlegi gazdasági helyzetet. Ne csodálkozzunk, ha úgy dönt: bankkölcsönt vesz fel, és elmegy nyaralni. Legalább néhány napra megpróbálja élvezni a lét elviselhető könnyűségét – Milan Kundera után szabadon.

Pelle János