Mindenfelé hirdetik, hogy a válságból csak akkor tudunk kilábalni, ha sikerül megfelelő tőkét vonzani. Amihez mindenekelőtt rendbe kell tenni az államháztartást, vissza kell vágni az állami kiadásokat – most minden a megszorításokról, a spórolásról szól. Annak érdekében, hogy ismét jöjjenek tőkéjükkel a külföldi befektetők, mert (látszólag) mindenben tőlük függünk. Addig is, amíg nem jönnek, nincsenek olyan rejtett tartalékok, amiket saját erőből, külső kényszertől függetlenül lehetne felhasználni a helyzet javítására? Dehogynem! Íme rögtön négy terület.

A mezőgazdaság és az élelmiszeripar megsegítése tűnik a legkézenfekvőbbnek. Abszurd, hogy Európa mezőgazdasági termelésre talán legkedvezőbb adottságú országában, ahol korábban mély és kiterjedt hagyománya volt mindenféle növény termesztésének és haszonállat tartásának, létezett a szükséges szakértelem is, jó ideje nem érvényesül a belföldi előállítású élelmiszerek túlsúlya. Hosszabb távon – az EU-piac potenciálját kihasználva – egész biztosan mérsékelni lehet az elhibázott gazdaságpolitika és a világméretű krízis okozta hátrányokat. De már rövidebb távon is viszonylag gyors javulást lehetne elérni, ha az a jó másfél millió ember, akik jelenleg inkább csak saját szükségletre és némi kiegészítő kereset céljából termeszt zöldséget-gyümölcsöt, nevel sertést-baromfit, egyértelmű ösztönzést kapna termelése kiterjesztésére.

Traktorral tavaszi vetést végeznek egy árpaföldön a Pest megyei Iklad határában © MTI - H. Szabó Sándor

A „kapitalista háztájiban” rejlő hatalmas tartalékok kibontakoztatása elsősorban a városi lakosság ellátásának színvonalát tudná javítani, ám ha hozzáértők megfelelően osztályoznák a sok helyről beszerzett termékeket, jól bevethető exportáru-alapokat lehetne képezni a bioélelmiszerek külföldi piacai számára is. Ha a magyar népesség fogyasztását döntő mértékben hazai eredetű élelmiszerek tennék ki, azzal számottevő devizakiáramlást lehetne visszafogni. Közben pedig minden bizonnyal gyarapodnának az élelmiszeripar „törvényes” munkahelyei (és ezzel az adóbevételek is), ami jótékonyan hatna nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom állapotára is.

Mindehhez azonban most még hiányzik egy olyan megbízható felvásárlási-értékesítési hálózat, amely a termelési biztonságot nyújtaná mind a termelőknek, mind pedig a feldolgozó kisüzemeknek. Hogy ami növényt-állatot előállítottak, azt tisztességes áron, folyamatosan át is vegyék tőlük.

Sok faluban mesélnek hajmeresztő történeteket felelőtlen, csaló, és a falusi lakosság gyenge érdekérvényesítési képességét kihasználó felvásárlókról. Meg az áruházi láncoknak beszállító kis-közepes kereskedők is arról, hogyan érvényesítik velük szemben e domináns cégek vitathatatlan erőfölényüket az áralkuban és a fizetési feltételekben. És ha olcsóbb beszerzési forrásra bukkannak, hogyan képesek indoklás nélkül, egy pillanat alatt megszakítani a kereskedelmi kapcsolatokat.

Véleményem szerint az ilyen jelenségek ellen nem a belföldi előállítású termékeket adminisztratív intézkedésekkel védő, valóban kevéssé piackonform rendeletekkel kell védekezni, hanem mindenekelőtt egy (vagy több) olyan piaci súlyú felvásárlási hálózat kialakulásának elősegítésével, mint amilyet az egykori HANGYA jelentett. Hogy ez most szövetkezeti alapon jöjjön létre, vagy egy-két nagyobb és sok kisebb hazai befektető összefogásával, arról a hozzáértők tudnának véleményt mondani a tényleges lehetőségek ismeretében.

A megújuló energiaforrások közül a geotermikus energia hasznosítása elsősorban a távfűtés terén jöhet szóba. Magyarországnak ezen a téren kitűnőek a geológiai adottságai: a Kárpát-medence laposabb vidékein az Európában másutt szükségesnél 800-1000 méterrel rövidebb fúrással már a felszínre törnek olyan hőforrások, amelyek fűtésre minden további nélkül, energiatermelésre pedig kis rásegítéssel alkalmasak. Miután ezek hasznosításában némi tapasztalat is felhalmozódott, a magas gázárak miatt legfőbb ideje lenne, hogy előrukkoljanak az illetékesek a széles körű fejlesztés körvonalazásával és az eszközrendszer megteremtésével.

Fontos lenne a támogatások és az azokat lebonyolító mechanizmus törvényi szabályozásának rendbetétele. Egyetlen példa: a hőenergia forró vízből történt kinyerése után kötelező vízvisszasajtolás beruházási és üzemeltetési költségeit egyelőre nem lehet elszámolni olyan kiadásnak, amely megújuló energiafelhasználás címen állami támogatást kaphatna. Ez erősen torzítja a gazdaságosságot, és persze károsan befolyásolja a vállalkozó kedvet. Pedig itt is nagy lehetőség van a csatlakozó szektorok – a berendezésgyártás és a szolgáltatások – fellendítésére, ráadásul abban a kisvállalkozói körben, amelynek megsegítése fontos kormányzati cél (hát még ha hozzávennék az egyedülálló házak fűtését javító hőszivattyúzás fejlesztését is!).

Célszerű lenne a hazai turizmus eddiginél sokkal erőteljesebb támogatása. Az államnak nem nagyszállók és pénznyelő autópályák építését, hanem az egyre terjedő falusi turizmust, a természetes és sportos életforma (pl. a vízi turizmus) gyakorlását, a helyi ételek készítését és forgalmazását, a kisebb gyógyvizekre alapozott „népi wellnesst”, tehát inkább a helyi jelentőségű projekteket és programokat kellene felkarolnia. Jobban oda kellene figyelni a helyiek – önkormányzatok, civilek, a lakosság – javaslataira, felajánlásaira, mert azokból valós gazdasági eredmény realizálódhat. Mindez új munkahelyek teremtésével járna, ami – úgy hírlik – elsőrendű kormányzati prioritássá lépett elő.

Külgazdasági piacnyerés. A rendszerváltás után szinte felelőtlen módon hagyta ott a magyar ipar és mezőgazdaság azokat a hosszú évtizedek alatt (főleg a fejlődő országokban) kiépített piacokat, amelyek elsődleges célja akkor nem a munkahelyteremtés, hanem a devizakitermelés volt. A berendezésexport nagyon sokszor  járt együtt jelentős szellemitermék-exporttal. Iparszerű haltenyésztési rendszerek kialakításától közúti felüljárók háborús körülmények közötti felépítéséig, távközlési és transzformátor-hálózatoktól komplex gyárak létesítéséig számos példát lehetne említeni. Ma már elég jelentős azok száma, akik ilyen-olyan szervezésben, vagy csak egyéni akciók keretében járják a világot, ezért érdemes lenne tájékozódni a köreikben. Kivitelezőkben pedig nem lehet hiány, mivel tervezést még elég sok szakember tud végezni, a fiatalokban pedig erős az ambíció, ami az átlagosnál jóval nagyobb teljesítményt tudna kihozni belőlük külföldi projektek megvalósítása során.

A felsorolt négy területen az állami szerepvállalásnak sokarcúnak, széleskörűnek kell lennie. A törvényi hézagok kitöltésétől a támogatási pénzek jól bekalibrált (azaz sem pazarló, sem garasoskodó) odaítéléséig, a gátló tényezők felszámolásáig változatos eszközrendszereket kell működtetni. A beszállítóikkal szembeni erőfölényt kiaknázó áruházi láncokat a Gazdasági Versenyhivatalnak kell jobb belátásra bírnia. A turizmusra szinte mérgező hatású taxis és vendéglátói túlszámlázásokat viszont a fogyasztóvédelem és a rendőrség összehangolt akciói tudják megfékezni.

Stadler János