Ünneprontó értékelés demokráciánk születésnapján
Húsz éve a Nagy Imre-újratemetés volt a demokrácia lélektani születésének kegyelmi pillanata. Ekkor dőlt el, hogy az állampárti rendszernek a gazdasági létfenntartó forrásai – nyugati hitelek – után a morális és pszichológiai tartalékai is kiapadtak. Tárgyalások indultak a demokratikus hatalomátadás módjáról. Két évtizedes a többpárti népszuverenitás gyakorlata Magyarországon. Ideje mérleget vonni. Szembesíteni hajdani tünékeny illúzióinkat a nyers valósággal.
Nemrég kezdte az MTV újra leadni a Szomszédokat. Hajdani népszerű teleregényünk ’80-as évek végén forgatott epizódjait nézve sokaknak lehet olyan benyomásuk: itt nem változott semmi. A sorozatfigurák ugyanazon bajoktól kínlódnak, mint a jelenlegi átlagember. Csapnivalóan működő tömegközlekedés, hivatali packázás és korrupció, gyenge színvonalú egészségügy, nemtörődöm hozzáállás az ügyfelekhez.
Persze a statikus dermedtség csak részben igaz. Elég csak megnézni a szappanopera háttereként a külső forgatási helyszíneken látható gépkocsikat. Döbbenetes a különbség: szinte a teljes hazai autópark lecserélődött. Akkor a nyugati négykerekű ment kivételszámba, mára a kétütemű szocialista járművek (Trabant, Wartburg, Barkas) ritkultak meg drasztikusan. Ugyanígy komoly trendváltásról árulkodik a városkép, a ruházkodás, a lakásbelső. Külsőségek, használati tárgyak szintjén rengeteget fejlődtünk. Viszont alig valamit módosult a közhatalmi és társadalmi mentalitás. Államigazgatásunk, a közintézményi szolgáltatások megrekedtek a hanyatló kádárizmus nívóján. Aki bemegy valamelyik önkormányzathoz, kórházba, fölhivatalba, többnyire ma sem kap jobb elbánást, mint Kádár regnálásának utolsó hónapjaiban. Még szomorúbb, hogy nagyrészt az emberek sem tudták belakni (és lakályossá tenni) a szabad világot.
Lakosságunk rosszkedve, illúzióvesztése a rendszerváltással szemben támasztott teljesíthetetlen elvárásokkal is összefügg. A többség azt remélte: ami a szocializmusban őszerinte is rossz – vasfüggöny, devizakorlátozás, cenzúra, stb. – az eltűnik, a gulyáskommunizmus jóléti „vívmányai” azonban (ingyenesség, alanyi jog, teljes foglalkoztatottság) jórészt megmaradnak. Nyugati elbánást követeltek, de nem akartak lemondani a kelet-európai munkatempóról, a szocializmusból örökölt kiváltságokról. Szinte mindenki abban reménykedett, hogy a kommunizmus bukása általános javulást hoz. Tévedtek.
Nagy Imre ravatala a Hősök terén 1989. április 16-án © Bánkuti András |
Az első két, szabadon választott adminisztrációnkra jutott a romeltakarítás piszkos munkája. Így az Antall-és Horn-kabinet muszájból ugyan, de vállalta a népszerűtlenséget. Ciklusaik alatt lezajlott a privatizáció, nagyjából és időlegesen helyreállt a reálgazdasági stabilitás, megteremtődtek a prosperitás feltételei. S ekkor keletkeztek – látszólag a semmiből, máig tisztázatlan formában – hatalmas vagyonok. A stratégiai közműcégek magánosításánál, a nemzetgazdasági mérvű zöldmezős beruházásoknál a külföldi nagytőke részvétele dominált. A hazai közép-és nagyvállalati szektor privatizálását javarészt a kádári technokrácia bonyolította le.
A demokrácia első évtizedében – tehát a ’90-es évek végéig – függetlenül a kormányon lévők összetételétől, a gazdasági elitet, illetve a hivatali szférát túlnyomórészt a kádári diktatúra ifjúsági szervezeteinek, a párt-és tanácsapparátusnak egykori bürokratái alkották. Antall József büszke volt rá, hogy miniszterei között nincsenek MSZMP-tagok. Csakhogy ugyanezzel, a miniszteriális-szakigazgatási bürokrácia tekintetében, aligha dicsekedhetett. Az MSZ(M)P kivételével egyetlen párt sem tudta kinevelni saját bürokratáit. Csak a „borzalmas tagság” volt. Így aztán az MDF-vezetésű koalíció is hozott anyagból dolgozott. Minisztériumaiban, központi hivatalaiban, önkormányzatainál nyüzsögtek a volt KISZ-funkcionáriusok, a bukott rendszer párt-és kormányhivatalnokai. Például Kajdi József, aki a kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP delegáltja volt, az MDF-kormányban a Miniszterelnöki Hivatalt irányító közigazgatási államtitkár lett. De az állampárti tömegszervezetek funkcionáriusai előtt is nyitott volt a közhivatali pályafutás. Kitűnően illusztrálja ezt Szilvásy György. Gyurcsány titokminisztere a '80-as években a KISZ KB Egyetemi Osztályának vezetője, majd a Németh-kormány szakapparatcsikja. Ilyen múlttal simán lehetett Antall József kancelláriáján helyettes államtitkár.
Természetesen ezen réteg a Horn-éra alatt is kapukon belül volt. Mindez kialakított bennük egy túltengő, hamis öntudatot. Valami olyasmit, hogy „mindegy, kikből áll a politikai csúcsvezetés, mi nélkülözhetetlen szakértők vagyunk.” Ez a garnitúra – kor tekintetében a Fidesz-nemzedékkel egykorú, vagy nem sokkal idősebb – pragmatikus és cinikus volt. Nemigen rendelkezett határozott világnézettel. A haszon-és befolyásszerzés jobban lekötötte, mint az ideológia. Az idős párttitkárok szónoklatain a Kádár-rendszerben ugyanúgy röhögött, mint Antall József historizáló, múltba révedő beszédein. Üzemeltette a kapcsolati hálót, kisúgta a bennfentes tippeket a piacgazdaságban nyomuló haveroknak. Elképzelhető, mekkora sokk volt a későkádári technokrata osztálynak a Fidesz ’98-as győzelme. A szolid üzletmenet levesébe beleköpő konkurenciát látott bennük. Nem véletlenül. Ugyanis a posztkommunista „kapcsolati tőkés” vállalkozói szegmens nem éppen piaci alapon működött. Cégeik javarészt állami rendelésekből, a cimborák révén kiszivárogtatott információk hasznosításáról, pályázati összegek lenyúlásából futottak.
De ekkor jött a ’80-as években másként gondolkodó, antikommunista fiatalokra épülő szakkollégista Fidesz-elit, „több mint kormányváltást” beígérve. Az Orbán-fóbia gyökerei innen erednek. Vitathatatlan: Orbánék is alkalmaztak a kormányzat minden szintjén (sőt, Antallal szemben a miniszterek között is) volt párttagokat, pártállami kádereket. Viszont mégis nagyobb lehetőséget nyitottak olyan szakértelmiségeiknek a hivatali (és állami beszállítói) pályán, akiket korábban épp a KISZ-hálózat ütött el a terjeszkedéstől. Nem csoda, hogy beparázott az önmagát nélkülözhetetlennek gondoló háttérelit. A kádárizmus szamizdatos ellenzékéből verbuválódott liberális pártot, az SZDSZ-t könnyűszerrel semlegesítette és „lekompromittálta” azzal, hogy bevonta a hatalomba. Nem is csalódott benne. A liberálisok évtizedekig hű partnernek bizonyultak a klientúra-építésben. Ámde a Fidesszel nem bírt. Így ellenoffenzívát indított, amit volt is mire építeni.
A Fidesz a posztkommunista technokrácia hegemóniáját megtörő alternatívát nem a gazdasági, társadalmi alrendszerek elitjeinek szabad, fair, pártsemleges versenyében látta. Hanem a pártállami klientúrára válaszul felépíteni próbált egy ugyanolyan jobbos ellenklientúrát. KISZ-csinovnyikok helyett kollégiumi ivócimborák nyomultak. Amit a nép úgy fordított le, hogy a szegfűs haverokat narancsos mamelukok váltják. Kényszerpályás rendszerváltásunk továbbra is zsákutcában navigált. Annyi különbséggel, hogy a közlekedési rendőrök narancsszín parolit viseltek.
Betetőzte ezt, hogy az Orbán-adminisztráció tevékenységének oroszlánrésze szimbólumpolitizálásra korlátozódott. Identitásteremtő tradicionális díszletek előtt játszottak giccses népszínművet. Javukra írandó persze, hogy – utódaikkal szemben – ők osztogatni is csak szimbolikusan osztogattak. Tettek néhány, a költségvetési egyensúlyt nem veszélyeztető jóléti kegyosztást. Újból ingyenes lett a diploma, alanyi jogon dukált a családi pótlék, a fogászati ellátás. Nemzetgazságilag csekély összegekkel beindult a Széchenyi-terv nevű vállalkozásfejlesztési látványprojekt, amely pár – választási kiadványokban szereplő – „lombikberuházáson” túl nem sokat hozott, inkább csak propagandaértéke volt. Az ingatlanhitel-piacon a Fidesz kormány alatt indították be egyebek mellett az adópénzből finanszírozott otthonteremtést, amely adóssággerjesztő, fedezetlen túlköltekezést és túlfogyasztást generált. Ugyanakkor a Fidesz kormány sem mert hozzányúlni az egészségügyi, a társadalom-és nyugdíjbiztosítás, a felsőoktatás gigantikus kádári monopol-ellátórendszereihez. A privatizációra, piacosításra, versenyelvre épülő reformtervezetek papíron maradtak.
A 2002-ben visszatérő posztkádári technokrácia gondoskodni akart róla, hogy vezető háttérszerepét egy politikai emberöltőre bebiztosítsa. Ennek végrehajtásakor semmi nem volt drága. Fedezetlen – s minden addigit lepipáló – gátlástalan „népkorrumpáló” osztogatás, adóssághalmozó „jóléti hitelpolitika”, trükkök százai, zsákutcás reformszabotázs egyaránt jellemző volt. Zuhant lefele az egészségügy, az oktatás. Ki tudja, hol állnak meg? Az önmagát túlvállaló állam képtelen volt fenntartani. a szocializmustól örökölt közszolgáltatások szintjét. Az államcsődtől külföldi hitelcsomag mentette meg az országot.
Húsz évvel a rendszerváltás után átmeneti kormány hoz átmeneti intézkedéseket, az ország gazdasága mélyrepülésben, terjed a szegénység, nő a munkanélküliség, a kormánypárt súlyos válságban, az ellenzék pedig féltően őrzi titkát, vagyis hogy milyen módon kívánja rendbe tenni az országot, ha jövőre hatalomra jut. Óriási a bizonytalanság. A rendszerváltók valószínűleg még legrosszabb álmunkban sem gondolták volna, hogy húsz évvel később ilyen helyzetben lesz az ország.
Ami a soron következő, a rendszerváltás óta immár hatodik demokratikus parlamenti választást illeti, csak azt tudjuk javasolni minden egyes választásra jogosultnak, hogy ne mint „pártegyházban hívő" rajongó, hanem mint tudatos politikai vásárló adja le voksát.
Papp László Tamás