hvg.hu: Ön konzekvensen bírálja a magyar gazdaságpolitikát. Tulajdonképpen melyik táborhoz tartozik? Csak nem független szakértő?

Róna Péter: Csak igen. Hosszabb ideig éltem Nagy-Britanniában valamint az Egyesült Államokban, és ottani pályafutásom során sikerült megtakarítanom akkora összeget, hogy anyagi korlátok nem gátolnak tevékenységemben. Így maradhattam teljesen független, szakértőként nem vállalok megbízást sem a magyar államtól, sem pedig más hazai intézményektől, nem tartozom egyetlen párthoz vagy érdekcsoporthoz sem. A magyarországi rendszerváltás egyik jelentős, máig ható problémája éppen a független intézmények és a független értelmiség hiánya volt.

hvg.hu: Eddigi nyilatkozataiból kitűnik, hogy az 1989-90 időszak mulasztásaira, illetve improvizált döntéseire vezeti vissza a magyar gazdaság mai válságos helyzetét. Miért is?

R.P.: Már a rendszerváltást követő hónapokban nyilvánvaló volt számomra, hogy senki sem tudja - magamat is beleértve - hogy az új, kiépülő rendszer milyen közgazdaságtanra épül majd. Hiszen a rendszerváltó országoknak olyan problémával kellett megbirkózniuk, amelyre még nem volt történelmi példa. A tapasztalatok hiányában senki sem rendelkezett alkalmazható elmélettel. A rendszerváltó közgazdászok nagy része a fejlett országokban bevált elméletet igyekeztek a gyakorlatba átültetni, anélkül, hogy a rendszerváltást megelőző időszakban kialakult sajátos helyzetet alaposan felmérték volna.

Róna Péter

R.P.: A kérdés ebben a formában történelmietlen. Elméletileg persze lehetett volna konkrét célok felé irányítani a gazdaság átalakulását, de a gyakorlatban nem annyira a teóriák, mint inkább a hagyományok szabták meg, hogy az egyes országok milyen irányba induljanak. Lengyelországban a Leszek Balcerowicz-féle sokkterápiát alkalmazták, Csehszlovákia a „kuponos privatizáció” mellett döntött, amely elsősorban a belföldi gazdasági szereplők érdekeinek védelmét szolgálta. Magyarország mindenekelőtt a külföldi tőkére alapozta a felzárkózási stratégiáját.

A három, eltérő irány szorosan kötődött az egyes nemzetek hagyományaihoz. A csehek azért döntöttek a fokozatos, ellenőrzött privatizáció mellett, mert úgy érezték, a gazdaságuk fejlett, csak éppen a létező szocializmus idején mesterséges gátak közé szorították, ezért nincs szükségük felzárkóztatásra. Úgy gondolták, a társadalom képessége, a szellemi felkészültség és a kulturális hagyományok elég erősek lesznek ahhoz, hogy a rendszerváltást saját erőből megvalósítsák. A lengyelek meggyőződése volt, hogy „ki kell robbanniuk” eddigi, Németország és Oroszország közé szorított helyzetükből. Lelkileg felkészültek az áldozatvállalással együtt járó sokkterápiára, melynek lehetőségét már a Szolidaritás szakértői is felvetették. Magyarországon viszont Szent István óta központi kérdés a „felzárkózás a Nyugathoz” vágyunk arra, hogy elfogadjanak, megdicsérjenek bennünket. Ez is közrejátszott abban, hogy túlértékeltük a nyugati tőke szerepét az ország modernizációjában, miközben a hazai vállalatok, egész termelő szektorok érdekeit figyelmen kívül hagytuk. Szerepet játszott a neolioberális elméletek kritikátlan elfogadásában az is, hogy a Szovjetunió összeomlása hitelesítette, mintegy erkölcsileg igazolta a nyugati „mainstream” közgazdaságtant. A Reagan-Thatcher korszak sikeresnek tűnő teóriái rendkívül népszerűek voltak a magyar közgazdászok körében, s mihelyt lehetőség nyílt rá, nekiláttak a megvalósításuknak.

hvg.hu: Az egykori pártállam vezető kádereiről beszél, akik sutba dobták a marxista közgazdaságtan ikonjait, elővették Milton Friedman elméleteit, és meghatározó pozícióiba jutottak a magyar üzleti világban, gyakran a külföldi, multinacionális cégek vállán. Nem gondolja, hogy a helyzet paradox volt?

R.P.: Ennek a jelenségnek is megvolt a történelmi háttere. Mátyás király óta a magyar politikai elit a legitimitását, szinte kivétel nélkül, valamelyik külföldi hatalommal való privilegizált kapcsolatára építette. A Brüsszelben és Washingtonban jó kapcsolatokat kiépítő politikusok döntési pozícióba kerültek, – ugyanúgy, mint elődeik, akik a Portára, a bécsi Udvarra, majd Berlinre, aztán Moszkvára támaszkodtak – és ezt a gazdaságpolitikában a saját érdekeik mentén használták fel. Magyarország nagy kihívása, hogy sikerül-e végre megteremteni egy olyan, ésszerű, szélsőségektől mentes politikai irányzatot és gazdasági elméletet, mely a magyar realitásokra épül?

hvg.hu: Ahogy kiveszem korábbi megszólalásaiból, ön a keynesi politikát preferálja, és ennek megfelelően élesen bírálta a GDP vészes összezsugorodásához vezető, fogyasztáskorlátozó gazdaságpolitikát. Ám van-e más út az államháztartás egyensúlyának helyreállítására, mint az általános kiadáscsökkentés, szigorú takarékossági program bevezetése? Vajon az alternatíva csábítóbb-e, hiszen ismét nőne az államháztartás hiánya, és az országot tovább húzná lefelé az adósságspirál?

R.P.: A magyar gazdaságpolitika – amely elkerülhetetlennek tartja a további megszorításokat – téves elemzés gyümölcse. A magyar gazdaság a hazai kereslet és a hazai befektetések hiánya miatt képtelen előbbre jutni. 1990 óta kifejlődött egy duális gazdaság, egy túltőkésített multinacionális szektorral és egy súlyos tőkehiánnyal küzdő magyar vállalati szférával. A túltőkésített multik kitermelik és elviszik a Magyarországon termelt jövedelem és vagyon jelentős részét, évente a GDP 7 százalékát. Erre a tőkehiánnyal küszködő hazai vállalati szektor nem képes. Beruházni sem tud, mert beszorult a viszonylag alacsony hozzáadott értéket tartalmazó ágazatokba. A gyenge hazai kereslet elégtelen tőkeellátottságot eredményez, mert hiányoznak a szükséges források. A belföldi tőkehiány tehát a külföldi érdekeltségek túlzott jelenlétének a következménye. A magyar gazdaság leghatékonyabb szegmenseit ugyanis a külföldi tőke megszerezte, és ezzel megfosztotta a szerves növekedés lehetőségétől a hazai gazdaság többi részét.

Vegyük például az élelmiszeripar, illetve a feldolgozóipar példáját. Hagytuk, hogy a külföldi tőke megszerezze az áruházláncokat, meghatározó súlyra tegyen szert a termékek értékesítésében, ezzel megfosztotta a hazai feldolgozó ipart a termelési lánc legértékesebb szemeitől. A haszon legnagyobb részét az realizálja, aki a termelési lánc utolsó részét ellenőrzi. A multik itteni termelő bázisaikat általában az alacsony hozzáadott értéket termelő, alacsony jövedelmezőségű szektorokban alakították ki. Erre nemcsak az élelmiszeripar a példa, hanem a több más iparág is, így az autóipar. Ráadásul a multinacionális cégek Magyarországra telepített összeszerelő üzemei tömérdek olyan kedvezményt és támogatást kapnak az állami költségvetésből 1990 óta, melyekről a hazai vállalkozók nem is álmodhatnak. Ahhoz, hogy versenyképesek legyenek, a hazai cégeknek is szükségük lenne támogatásokra.

hvg.hu: Mégis, mit javasol, mit lehet tenni ilyen helyzetben? Netán az új kormány államosítsa majd a multinacionális cégeket?

R.P.: Szó sincs róla. A hazai gazdasági érdekeket a monetáris politika révén lehet megvédeni. Azonnal változtatni kellene azon a monetáris politikán, amely háromszor-négyszer olyan magas reálkamat kitermelésére kárhoztatja a magyar gazdaságot, mint ami a velünk versengő, szomszédos országokban szükséges. A Magyar Nemzeti Bank jelenlegi kamatpolitikája kudarcra ítéli a hazai gazdaságot. A kilenc és fél százalékos alapkamatra a kereskedelmi bankok még rátesznek négy-öt vagy még ennél is több százalékot. A 14,5, 15, 16, 17 százalékos kamattal nyújtott kölcsönök – amikor az infláció 4,5-5 százalékos – elviselhetetlen terhet jelentenek a magyar vállalatoknak. A reálkamat nálunk 12 százalékos, miközben Csehországban legföljebb 4,5 százalék. Ez behozhatatlan versenyhátrányba hozza a magyar termelőket.

Véleményem szerint elhibázott a kormánynak az az elképzelése, hogy a munkabéreket terhelő járulékok csökkentésével a versenyhátrányt tompítani lehet. Ugyanis a reálkamat terén tetemes hátrányban vagyunk. Az APEH kimutatása szerint a hazai vállalatok 2007-ben 1056 milliárd forintot fizettek kamat és banki költségek címén. Ugyanennyi hitelért, amelyet a magyar vállalkozók felvettek, a csehek 350 milliárd forint értékű koronát fizettek volna. A kettő között több mint 700 milliárd forint a különbség. Ugyanakkor a járulékok csökkentésével a kormány saját számítása szerint a hazai vállalkozók mindössze 250 milliárd forintot takaríthatnak meg.

hvg.hu: A magas kamatokat tudvalevőleg a magyar államkötvények iránti számottevő bizalmatlanság miatt tartják fenn. Ezen csak lassan lehet változtatni, nem gondolja?

R.P.: A lakossági és a vállalati szféra deviza hitelei kötik meg a kamatpolitika döntéshozóit. Minél előbb ki kell szállni belőlük! A külföldi hitelezők és befektetők is tisztában vannak azzal, mekkora kockázatot jelentenek a devizahitelek, elsősorban emiatt tartanak bennünket „magas kockázatú” országnak. Az államháztartási hiány itt csak másodlagos szerepet játszik. Magyarországnak nincs befolyása a külföldi valuták, így a svájci frank vagy a japán jen árfolyamára. Devizában felvett adósságállományunk ketyegő bomba. Amíg nem tudunk tőle megszabadulni, kénytelenek vagyunk olyan gazdaságpolitikát folytatni, amely nem a hazai nemzetgazdaság érdekeit szolgálja. Legfőbb célja annak a megakadályozása, hogy a forint leértékelődjön. Mindennek alig van köze a magyar gazdaság tényeleges teljesítőképességéhez. Tudomásul kell vennünk: a hazai termelői szféra szempontjából egy 320-325 forint/euró árfolyam az indokolt, akkor vagyunk versenyképesek. Viszont 250 forint/euro árfolyamra van szükségünk ahhoz, hogy ne szabaduljon el a devizahitel-állomány tőkeértéke. Ezt az ellentmondást csak a devizahitelek forinthitelekké való átalakításával lehet megoldani.

hvg.hu: Ki fizesse a devizahitelek átkonvertálásának költségeit?

R.P.: A költségek jelentős részét a kereskedelmi bankoknak kellene fedezniük, egyrészt, mert ők kergették a nemzetgazdaságot ebbe a csapdába, másrészt pedig azért, mert amikor a forint leértékelődik – ami előbb utóbb elkerülhetetlen – a hitelportfoliójuk minősége behorpad. Jobb lenne időben szembe nézni a valósággal. Én, mint volt gyakorló bankár, már három éve felháborodással figyeltem, mi történik. A kereskedelmi bankok és a Magyar Nemzeti Bank is minősíthetetlenül, példátlanul felelőtlen módon viselkedett a devizahitelezés terén. Bankáraink óriási szakmai hibákat követtek el azzal, hogy a nemzetgazdaságot belekergették a nyakló nélküli devizaadósságba, ami mögött kizárólag a rövid távú profitérdekek húzódtak meg. Azzal, hogy engedték magasra szökni az MNB alapkamatát, a devizaalapú hitelekre óriási felárat tehettek rá, kihasználva, hogy ebben az időben a svájci alapkamat 1,5 százalék volt. Ezekkel a hitelekkel a magyar adósok látszólag jól jártak, de csak addig, amíg a forint árfolyama erős maradt. Sajnos, ez a mesterségesen magas forintárfolyam nem felelt meg a magyar gazdaság teljesítőképességének.

hvg.hu: A Fidesz az utóbbi időben rendszeresen szót emel az alapkamat csökkentése mellett. Ennek ön szerint mik lennének a feltételei?

R.P.: A Fidesz mintegy fél éve bírálja az MNB-t az irreális alapkamat miatt. Én már vagy három éve kongatom ebben az ügyben a vészharangot. Már akkor aggódtam, amikor a lakossági devizahitelek összege elérte a 2000 milliárd fontot. Napjainkra ez az összeg meghaladja a 8000 milliárdot. A pártok, – a Fideszt és az MSZP-t is beleértve, – azóta kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, amióta ránk zúdult a világválság.

A cél az, hogy a devizahitelek volumene számottevően csökkenjen, erre konszenzusos alapon, reális programot kell kidolgozni. Ezt „a fenyegető következményektől tartva”, a Nyugat megfinanszírozhat...  Természetesen a devizahitelek átalakítása veszteséggel jár, amit a hazai bankoknak vállalniuk kell. Ha ettől elzárkóznak, akkor viszont számolniuk kell azzal, hogy a bedőlő hitelek veszteségeit nekik kell fedezni. A forint leértékelődése viszont elkerülhetetlen. A Meryll Linch legújabb elemzése szeptemberre 315 forint/euró árfolyamot valószínűsít. A 280 forint/euró árfolyam nem tartható sokáig, ugyanis emiatt az indokoltnál magasabb az import és alacsonyabb az export.

Még a választások előtt lépni kellene, a dolog halaszthatatlan. A bankoknak – az utóbbi öt évben realizált profitjuk terhére – át kellene vállalniuk a több mint 8000 milliárdos devizahitel egyharmadát. A másik egyharmadot a kölcsönfelvevőknek kellene törleszteniük, az utolsó harmadot pedig az államnak. Nincs más kiút a magyar gazdaság krónikus válságából, mert mindaddig, amíg a nyakunkon van ez az óriási méretű devizaadósság, a forintot egészségtelenül erős szinten kell tartanunk. Ez viszont összeroppantja a nemzetgazdaságot. A nehéz helyzetet nem a költségvetési hiány, hanem a devizaadósság váltotta ki. Ez a pénzügyi csapda ad magyarázatot arra, miért állt le a magyar gazdaság növekedése. És ha nem növekszünk, tovább szaporodik az adósságunk, devizában is.

hvg.hu: És ha nem történik előrelépés ezen a fronton? Ősszel bedől a gazdaság?

R.P.: A bankárok is érzik, hogy nem lehet sokáig húzni az időt. Az MNB most hozta nyilvánosságra, hogy a kereskedelmi bankok képviselőinek bevonásával munkacsoportot alakít a hitelezési gyakorlat áttekintésére. Érdekes, hogy a munkacsoport főként azokból áll majd, akiknek tevékenysége a problémát okozta. Jobb lenne, ha a parlament felügyelete alatt szakértői bizottságot hoznának létre a két nagy párt képviselőinek részvételével. A bizottság megoldási alternatívákat dolgozna ki a devizahitelek átalakítására, amelyeket azután hatvan napon belül ismertetne a képviselőkkel. A devizaválság bármikor ránk szakadhat, és olyan súlyos következményekkel fenyeget, hogy a megoldással nem lehet megvárni az új választásokat.

Ha nem törünk ki idejében a csapdából, és továbbra is a két nagy párt politikai versengésére koncentrálunk, nem törődve azzal, mi történik közben a nemzetgazdasággal, előfordulhat, hogy mondjuk jövő tavasszal már egészen másról szól a magyar politika, mint ma. Ha a forint összeomlik, tág tere nyílhat a szélsőséges politizálásnak, gazdasági és egyéb populizmusnak. Veszélybe kerülhet a parlamenti demokrácia intézménye is.

Pelle János