Magyarország átfogó reformjára a modern korban először 1846-ban báró Eötvös József tett ajánlatot, aki Reform című tanulmányában „bokrosi” lendületű passzusokban fogalmazta meg, hogy „hazánk nem maradhat jelen helyzetében…a reform szükségét bizonyítgatni merőben fölösleges”. Talán majd egyszer lesz valaki, aki összehasonlítást tesz az eötvösi és a bokrosi reformok (elvetélt) szellemisége és iránya között, s kimutatja azt is, hogyan jutottunk el a „merőben fölöslegestől”, a mindenki számára „nyilvánvalótól”, a reform evidenciájától egy olyan gazdaság- és pénzpolitikai irályhoz, amely minden csak nem reform, ám ugyanakkor sokan mégis amolyan „megváltóként”, a bajok orvoslásának egyetlen módszereként tekintik. Ezt a bűvös valamit ebben az írásban makrogazdasági egyensúlyteremtésnek, vagy röviden csak „makrósításnak” nevezzük. Belepirul persze az ember, ha Eötvös munkáját olvasván arra gondol, a reformhoz 163 év után sem vagyunk közelebb, mint az ő korában, ellenben kormányaink és pénzügyéreink pontosan ugyanolyan makro-logikában kezelik a (pénzügyi) válsághelyzeteket, mint ahogyan a modern Magyarország történetében mindig.

Mindennek megállapításában persze semmi kárhoztató szándék nincs. Egy országnak az a hagyománya, ami, s a lehetséges reagálás-módokból azt lehet előhívni, amit történelmileg a legtöbbször próbáltak ki, és ami a legbeváltabbnak tűnik. Az államháztartás javításának szándéka, a sürgős kölcsönfelvétel vagy a csődelhárítás ilyen reagálás mód. Bajnai Gordont és kormányát nem méltányos pellengérre állítani azért, amiért a 2008. évi őszi válság nyomán ehhez az eszközhöz fordultak. Ám azzal is fölösleges érvelni, hogy itt valami merőben újszerű kormányzati és pénzpolitikai eljárással állunk szemben. Dehogyis. A makrogazdasági mutatók javítását célzó válságkezelés, a „makrósítás” a magyar politika állandója, még akkor is, ha nincs tudomásunk róla, vagy egyetlen viszonyítási pontunk a Kádár-rendszer.

Kerkapoly Károly © Wikipedia

Egyszer – ha majd úgy istenigazából konszolidálódik itthon a helyzet - bizonyosan végig kell gondolnunk, hogy a „makrósítást” a Habsburg-Magyar Monarchiától örököltük. Aki nem hiszi, olvasson – hogy egy igazán közismert és vonzó nevet mondjak – Kerkapoly Károlyt! Hogy nem tudjuk, kicsoda ő? Megmondom: a kiegyezést (1867) követő korszak egyik első pénzügyminisztere, aki saját levelei és a kortársak egybehangzó beszámolói szerint mással sem töltötte idejét, mint hogy bécsi és egyéb külföldi bankoknál kilincselt. A 70-es évek elején arról ír – hátrahagyott irataiban elolvasható –,   hogy ha az ország két héten belül (!) nem kap hitelt, az államcsőd elkerülhetetlen.

Egyik másik, ugyanennyire közismert etalon, Oláh Gyula 1903-as könyvében pedig így fogalmaz a dualizmus első éveiről: „Magyarország hitele az államadósságok folyamatos szaporítása és a deficit folyamatos emelkedése következtében a külföldi nagy pénzcsoportok előtt folyamatosan hanyatlott”. Hihetetlen! Netán emlékeztet valamire? S ugye, nem csodálkozunk, ha az államcsődöt minden valamire való politikus el akarta kerülni. Ugye, az sem meglepő, hogy eleink politikai rivalizálására alapvető hatással volt a katasztrofális nemzetközi megítélés. A vészharangokat megkongatták, s Magyarország államcsődjének árnyékában oly nagy lett a katarzis, hogy az akkori politikai riválisok egymás felé fordultak, sőt egymás keblére is borultak. Ennek eredményeképp 1872 és 1875 között a pártpaletta átrajzolódott, s 1875-ben a kormánypárt és a vezető ellenzéki párt fuzionált egymással, több évtizedre megteremtvén Magyarország kormányzó erejét. S vele a makrogazdaságra fixált gazdaságpolitikát is!

Kádár János. Az elődök példáját követte

Bármennyire is fájdalmas tehát ez sokak számára, mégis egyszer majd ki kell mondani: a Kádár-rendszernek sok köze mindehhez nincs. Kádárék legfeljebb kései leszármazottai egy nagyon korán kialakult masszív trendnek, amelyben a gazdaságpolitika sajátos váltógazdálkodásra – elbaltázásra, majd utána makrogazdasági-pénzügyi rendteremtésre – épül. Kádárék tehát epigonok, s az MSZP örökös-párt, de nem csak az MSZMP-é, hanem mindazoké a régi magyar kormánypártoké, amelyek valójában (saját maguk folytatta pénzügyi váltógazdálkodással) önmagukat szanálták.

Bajnai tehát a legkevésbé sem az Eötvösök, hanem a Kerkapoly Károlyok utóda, s ezt nem árt tudatosítani, ha Magyarországon valaha is meg akarjuk érteni azt a helyzetet, amelyet azután meg kívánunk változtatni. De persze a dolognak van egy másik oldala: nem csak a makrogazdaságban gondolkodók logikáját kellene egyszer komolyan mérlegre tennünk, hanem az ő mindenkori ellenfeleikét is. Mert, lássuk be végre, a Fidesz sem csupán – mint vulgár-baloldali okfejtésekben hallani – a 30-as évek örököse. S nem is olyan párt, amely radikalizmusba hajlik, sőt radikális is. Ez így túl szimpla lenne, nemde?

Egy ellenzéki politikus 1879-ben elhangzó költségvetési hozzászólásában például ezt olvassuk: „A kormány megszorításokat akar. De elérhető-e ezen az úton igazán segítség, elérhető-e az eredmény – pénzügyeink gyökeres rendezése – melyért egyedül vállalhatjuk magunkra azt a lelkiismereti felelősséget, hogy új terhet rakjunk a nép vállára?” Mikor és milyen ellentételezések mentén léptethetők életbe a megszorítások? Mikor várható el, hogy a „makrósítás” eredményt is hozzon, ne csak oktalan lemondást? – fordíthatnánk le a képviselő szavait. S hogy még valamivel alátámasszuk azt a tételt, hogy a „makrósítás” témája már akkor sem vitán felüli, utalhatunk arra, hogy ugyanebben a beszédében a képviselő már, mint közismert kórról beszél a nemzet „közgazdasági patológiájáról”. Parlamenti bizottság felállítását javasolja annak megállapítására, hogy a deficitek, a deficitek részleges csökkenése és az újabb deficitek miért és milyen okok következtében követik egymást. 1879-et írunk.

Az azóta eltelt 130 év sem volt azonban elegendő, hogy ennek a „patológiának” – már persze ha van – a természetét jobban megismerjük. Így viszont a „makrósítás” karriertörténete töretlen, bár a Fidesz 2010-re új csodaszert ígér – a mindent visszavonás stratégiáját.

Csizmadia Ervin