szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A cigányság társadalom alatti helyzetben rekedt tömegeinek integrálását nemcsak szociálisan és lelkileg befagyott állapotuk akadályozza, hanem a politikai környezet is, annak részben adott, részben, sőt, legnagyobb részben, céltudatosan létrehozott körülményei. Csakis felszámolásukkal, a politikai és társadalmi viszonyok alapvető újjárendezésével lehet a cigányok helyzetét is rendezni - állapítja meg többek között Póczik Szilveszter a folytatódó vitához írt hozzászólásában.


„Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is, tűz, tűz …” - mondja a London’s burning című angol dalocska. Csakhogy most nem London ég, hanem Magyarország. Már a mestergerendák ropognak. A gyújtogatók kéjesen vigyorognak saját művük láttán, akiknek meg jutalmat ígértek azért, hogy segítsenek, legalább hordani az alágyújtóst, azok borzadva látják az eredményt. Már vödör után kapnának, de a gyújtogatók lefogják a kezüket, és azt magyarázzák, hogy ez a kis tűz egy nagy-nagy felújítás első lépése, de itt nem szabad megállni.

Póczik Szilveszter
Itt tartunk, és ez nem csak a cigánykérdésre igaz. Félig már leégett a ház, füstölgő romok körös-körül. A fél évtizede húzódó, mára már általános társadalmi válság, lezüllesztett oktatás, düledező iskolák, szétvert egészségügy, járhatatlan utak, a megélhetési költségekkel köszönő viszonyt sem ápoló bérek, a tíz bűvös százalék fölé kúszó regisztrált (!) munkanélküliség (a statisztika elfedi a véglegesen foglalkozásnélkülivé vált munkaképesek százezreit), elértéktelenített szociális ellátások, irreális mértékű, jogalap nélkül kiagyalt adók, sőt adóztatott adók, vagy harmincezer utcára vetett húgyszagú hajléktalan, tönkretett közparkok, állati és emberi ürülékkel szennyezett utcák, céltudatosan lerombolt történelmi városnegyedek, aránytalan összegekbe kerülő, felesleges fejlesztések, Patyomkin-beruházások. 

Mindent átszövő, következmények nélküli korrupció, roncsszolgáltatásokat nyújtó, veszteséges, eladósodott és eközben csillagászati fizetéseket, jutalmakat, el sem bocsátott vezetőknek százmilliós nagyságrendű végkielégítéseket fizető állami és önkormányzati vállalatok, hivatalok és közüzemi cégek valamint bankok által üldözött és javaikból kifosztott polgárok, összeomlás-veszélyt sejtető makrogazdasági mutatók, nullára juttatott nemzetközi tekintély. És a dél-amerikai favellákra emlékeztető nyomortelepeken élő több százezer ember, legnagyobb részük cigány. Ez Magyarország, a posztkommunista régió egykori éllovasa: ma Európa füstös romkertje.

Nem tudom, sikerül-e a tűzoltás, a romeltakarítás, és a végén lesz-e még mit megmenteni, de azt tudom, hogy eljött az ideje, hogy kitekintve a füstből, nagy, mély lélegzetet vegyünk, és tisztult fejjel, egyenesen beszéljünk.

Köszönet illeti azokat, akik őszintén, prekoncepciók nélkül, a változtatás, megoldáskeresés szándékával vesznek részt a cigányság integrációjával kapcsolatos vitában, így ebben az eszmecserében is. Különösen Romano Rácz Sándort, amiért kimondta a bűvös igazságot, vagyis hogy a cigányság integrációjának alapvető gátja „nem […] az eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája”. Az integráció folytatásához (sic!), illetve újraindításához valóban „higgadt párbeszéd” kell, és hozzáteszem: a jó 20 éve karanténba zárt társadalompolitikai ésszerűség szabadon, sőt szabadjára engedése.

Egy egészen kicsi tanító a 70-es években

 
Tanári pályámat pont 33 éve képesítés nélküli pedagógusként egy nagyközség iskolájában kezdtem, egy kisegítő harmadik osztály – a „gyogyó” - 10kisdiákjának osztályfőnökeként. Akit ide leminősítettek, soha többet nem küzdhette magát vissza a „normál” oktatásba. Egy kivétellel mind cigányok voltak. Legtöbbjük elhanyagolt, rongyos, tetves, koszos, sorban álltunk a védőnő látogatásakor a tetűirtós fejmosásra: én legelöl. Rajtuk keresztül együtt láttam a cigánykérdésnek nevezett szociális tabló minden apró részletét. A putriból jött szülők elszánt erőfeszítéseit, hogy kicsit feljebb kapaszkodjanak a nyomorból, legyen házuk, vályog persze, és némi aprójószág az udvaron; a jóravalóak mellett a mindenre restek, részeges hőbörgők, bicskások családi mizériáit; a gyerekek máig megoldatlan iskolai beilleszkedési nehézségeit; a többségi társadalom végül minden megoldást kilátástalannak ítélő, lemondó, elzárkózó magatartását, a megkeseredett kollégákat, a távolról sem alaptalan félelmeket.

Cigánysor
© gallery.site.hu

Az akkori tünetek nem különböztek a mostaniaktól, csak – már akkor is - hallgatás parancsoltatott. A felső tagozatosnak is sokszorosan túlkoros alsó tagozatosok és fiatal felnőttnek mondható felső tagozatosok zaklatták, zsarolták, bántalmazták, kifosztották a kisebbeket, cigányt, nem cigányt egyaránt, fenyegették, inzultálták a pedagógusokat, különösen a fiatal nőket, és volt, akire kezet emeltek. Rokonaik nemegyszer csapatostul tódultak be óra közben az osztályterembe, hogy elégtételt vegyenek gyermekeik vélt sérelmeiért, rossz jegyért, szidásért. Nem volt könnyű őket a tettlegességtől visszatartani. Kitörölhetetlen emlék marad, meghatározó ifjúkori tapasztalat, amely egyik nyomós oka volt annak, amiért a történész dolgozószobájának elmélyülést ígérő csendjét felcseréltem egy hatékonyabb beavatkozási lehetőségekkel kecsegtető, de csatazajos alkalmazott társadalomtudományra. (Akkor még nem sejtettem, hogy a történelemtudomány nagyon is alkalmazott tudománnyá válik a rendszerváltás után).

Hétmérföldes verébugrás

Mégis volt előrelépés, ha mégoly vontatott és viszonylagos is. A Kádár-rendszer dögletesen bűzlő politikai mocsarából ugyanis több helyen kihajtottak a szakmai tisztesség virágai. E kezdeményezések gazdái egyszerre voltak kényszerűségből vagy önérdekből a rendszer játékosai és, akarva-akaratlanul, felelősségteljes aktorok - egyéni mozgatórugóik az eredmény szempontjából másodlagosak, nagy történelmi perspektívában lényegtelenek. Az alacsonyabb szintű cselekvőket az örökölt-tanult szakmai szabályok és erények „működtették”. E „vívmányok” közé tartozott a cigánykérdés megoldására tett intézkedéssorozat, amely egyszerre kényszerek, előnyök és jogszabályokkal körülbástyázott (pl. az ún. közveszélyes munkakerülés büntetőjogi tényállása) ellenőrző-támogató alrendszerek hálózata volt –

Kommunista stílusban. Részvettek benne a munkatársak, brigádvezetők, pedagógusok, iskolaigazgatók, gyermek- és ifjúságvédelmi, gyámügyi szakemberek, párt- és szakszervezeti titkárok, ifjúsági szervezetek, a honvédelemre már akkor is alkalmatlan, de szocializációs szerepében igen hasznos sorkatonaság, és az elmaradhatatlan besúgók persze.

A 60-as évektől megindult a cigányság bekényszerítése a munka világába, gyermekeiké az iskoláztatásba, a putrivilág felszámolása. Támogatásból, kedvezményes kölcsönből élhetőbb lakások épültek, a mezőgazdaságban, bányában, építőiparban, kohászatban foglalkoztatott cigány férfiak többsége már munkajövedelemből élt és tartotta el családját. A több évszázad után életformát váltani kényszerülők számára óriási megrázkódtatás, gyötrelmes folyamat volt mindez, de hatalmas előrelépés is, amit egészségügyi, demográfiai, oktatási és lakásviszonyok – már mérhető - javulása jelzett. A változás az érinttetek szempontjából hétmérföldes ugrásnak, felülről, a többségi társadalom szintjéről azonban verébugrásnál is kisebbnek látszott. A cigányok továbbra is súlyosan alulképzett, megbízhatatlan, korlátozottan használható munkavállalókként és potenciális bűnelkövetőkként – ennek bekövetkezése szinte túldeterminált volt - rizikócsoportnak számítottak. A szocialista nagyvállalatok kétszer örültek nekik: akkor, amikor felvételükkor – eleget téve a pártelvárásoknak - bestrigulázták őket, és akkor, amikor végre megszabadultak tőlük.

A cigányok a gazdasági rendszerváltás során lezajlott munkaerőpiaci változások első veszteseivé, illetve kifosztottjaivá váltak. A rendszerváltás (ha van egyáltalán e fogalomnak tartalma) ígéretei – rendezett, élhető társadalom, kiszámítható életpálya, világos és humánus értékrend, fokozatos felzárkózás a fejlett országokhoz, stb. - hamar szertefoszlottak. Átadták helyüket a társadalmi erőforrások feletti rendelkezésért, ezek kisajátításáért folytatott belháborúnak, amelyet résztvevői a demokratikus politikai versengés látszatával lepleztek: ennyiben közös volt a politikai osztály szembenálló csoportjainak érdeke.

Reform címén ki is vonták szinte maradéktalanul és magánvagyonná alakították a nemzeti és közösségi intézményrendszer erőforrásait, az utolsó maradékokkal éppen most futnak szerteszét a zsákos emberek, és mára megszületett a kis magánvagyonok, középosztályi megtakarítások, ingatlanok elorzásának koncepciója is. Egyik elemét vagyonadónak becézik. Elvonták, eltüntették, átcsoportosították a cigányság integrációjára fordítható forrásokat, financiális eszközökkel visszavonták a korábbi integrációs folyamat eredményeit. Húsz éve halljuk az esélyegyenlőség szükségességéről szóló beszédeket, és látjuk (is), ahogy társadalmunk egyre nagyobb része az esélytelenek esélyeinek szintjén egyenlősödik. A baloldali értelmiség eközben a tematizációs hatalom és média-túlsúly birtokában összegyűjtötte, használhatóvá trimmelte vagy legyártotta azokat az ideosémákat és narratívákat, amelyek a társadalom egészének deprivációját legitimálták, illetve eltakarták. Tette ezt egy részük megbízásból, másik részük társadalmi pozíciójából és értékvilágából adódó inerciáinak eredőjeként, önszorgalomból, tisztes szándékkal, de nem tudván, mit cselekszik. A marxizmus totalitárius nagyelmélete – bár jól jöhetett volna, sőt jól jön majd még – papírkosárba került, helyette olyan új narratíva kellett, amely nem totalitárius, mégis baloldali, a kommunista múlttal látszólag a diszkontinuitást, valójában azonban a folyamatosságot hangsúlyozza. Ideológiai-mozgalmi használatra kellően flexibilis, politikai fegyvernek éles, hangzatra modern, demokratikus és piacbarát.

Egy kis összhangzattan (Oldaltörés)

Ahogy a társadalompolitikai gyakorlatból fogyott a szociális biztonság és igazságosság, úgy erősödött az előítéletesség, a kirekesztés, a rasszizmus, sőt a fasiszta tendenciák ostorozása. Kifejeződött ebben a baloldal hagyományos félelme a nemzeti értékektől, a két világháború közti és az 56-os tapasztalat valamint az utódpárti rossz lelkiismeret által erősített félelem az egyre kevésbé befolyásolható társadalomtól, különösen annak középrétegeitől, valamint a szövetségkeresés egy jelentős forrásigény nélkül, pusztán verbális eszközökkel is jól felhasználható, szükség esetén radikalizálható népességgel. A politika játszmáiban, ahogy általában, úgy most is, az értelem és az (ezúttal baloldali) értelmiség húzta a rövidebbet, legalábbis hosszú távon annyiban, hogy – bár észre sem vette – valójában kicsavarták a kezéből a baloldal legfőbb eszközét, a társadalomkritikát, és ideológiagyárrá fokozták le.

Ahelyett, hogy lehetőséget kapott volna megfelelő, fenntartható integrációs stratégiák kidolgozására, az integrációs folyamat továbbgondolására, továbbvitelére, a demokratikus működéshez többség és kisebbség esetében egyaránt szükséges társadalompedagógiai munka elvégzésére, a társadalmi önismeret fejlesztésére – bár még így is sikerült ebből megvalósítania valamennyit -, megkonstruáltatták vele a rasszista többségi társadalom és a kirekesztett cigányság hamis fogalmi sémáját. Ehhez csak le kellett kicsit porolni a „bűnös, fasiszta nemzet” rákosista koncepcióját. Ez egyszerre volt hivatott magyarázni és a többségi társadalom nyakába varrni az integrációs visszalépést, az újra létrejött cigánytelepek afrikai jellegű nyomorát, az iskolai konfliktusokat, a megélhetési bűnözésként elbagatellizált széleskörű kriminális fenyegetettség kialakulását, és partnerséget kínálni az aprópénzen megvehető cigány szalon-nacionalistáknak, megélhetési polgárjogi harcosoknak, akiknek vitális érdeke a jelenlegi helyzet fennmaradása.

Mindez nem máról holnapra történt. Ha a fogalomhasználat tekintetében elemeznénk az elmúlt két évtized idevágó politikai szövegeit és publicisztikáit, főként a fogalmak „radikalizálódását” látnánk. A rendszerváltás hajnalán még társadalmi beilleszkedési zavarokról, peremhelyzetről hallottunk, később kirekesztésről, szegregációról, diszkriminációról, a közelmúltban már rasszizmusról, apartheidről, horribile dictu fasizmusról szólt a fáma. Hogy-hogy nem, ezt a koncepciót látszottak alátámasztani a mértékadónak mondott társadalomtudományi kutatások is, amelyek – a finanszírozás preferenciáknak megfelelően – hogy-hogy nem, az etnikai szegénység és az előítéletesség témáira fókuszáltak, és hogy-hogy nem a magyarok elzárkózó, kirekesztő hajlamának dermesztő növekedését detektálták, újra-és újra. Ha alaposabban szemügyre vesszük e kutatások némelyikét, hamar kiderül, hogy inkább a kutatásmódszertan, főként az véleményeket és előítéleteket egymásba kenő, mindenképpen negatív végeredményt produkáló tendenciózus kérdezéstechnika dermesztő.

A megbélyegzés eszközei

Tehát a baloldali értelmiség társadalomkritikai és társadalompedagógia funkcióinak érvényesítése helyett a megbélyegzés eszközévé vált, és ez a technika közel 20 évig hatékonyan működött mindenkivel szemben, aki egészében vagy részeiben, közvetve vagy közvetlenül kétségbe vonta a mainstreamnek tekintett érvelés érvényességét. Amíg jó hangosan énekelt az antirasszista dalárda, nem kellett kérdésessé tenni a rasszizmus fogalmának tartalmát, használhatóságát, nem kellett reflektálni a társadalom eróziójára, a pusztulás célzatos és következményi mozzanataira, a többségi és kisebbségi társadalom valós szükségleteire és igényeire. Be lehetett zárkózni - similis simili gaudet - az intellektuális együttbutulási szeánszok boldog elégedettségébe.

Annál is inkább, mert a magát – most ne vitassuk helyesen-e - polgáriként azonosító értelmiségnek nem volt hatékony válasza minderre, a 1945 előtti társadalmi valósággal, a történelmi Magyarország egyes eszméivel való – olykor csak látszólagos vagy állítólagos - kontinuitása miatt állandó támadások kereszttüzében állt. Vádolták szélsőjobboldali hajlamokkal, antiszemitizmussal, és minden más rémséggel, így folyamatos defenzívában volt, újra és újra magyarázkodásra kényszerült. A cigánykérdés kisebbségjogi töltete miatt kerülendő terület maradt számára, bár az elvi politikai deklarációk szintjén újra és újra megjelent, végül nem készült átfogó, operacionalizálható szakmapolitikai koncepció.

Annál határozottabb válasszal állt elő a leginkább a parlamenti működésből kiábrándult fiatalok által támogatott – ma még parlamenten kívüli és komoly politikai felelősséget nem viselő – új, rendpárti, nemzeti erő a jobboldal szélein, amikor az úgynevezett cigánybűnözés fogalmát visszahozta a közbeszédbe és a cigány-kérdést fő elemként tematizálva, csendőrséget követel. Ez a régi-új narratíva mobilizációs szempontból ugyan hatékony lehet, de tartalmi szempontból ugyanúgy elvéti a valóságot és a valós szükségleteket, ahogy az antirasszizmus narratívája.

A kommunista időszak rendészeti szóhasználatából felelevenített, történelmileg leamortizálódott cigánybűnözés fogalom használata bizonyosan nem a megoldások, inkább az indulatok eszkalálódása felé mutat, és elmegy a lényeg mellett: ugyanis a cigányok bűnözése a cigánykérdés másodlagos jelentőségű, következményi eleme. A csendőrség legfeljebb szimbolikus, retorikai elemnek jó: az európai országokban működő csendőrségeket csak a nevük különbözteti meg a rendőrségektől, ugyanolyan alkotmányos korlátok között és hasonló hatékonysággal működnek, a háború előtti magyar csendőrség pedig nem hozható vissza. Így most már két zsákutcás narratíva áll egymással szemben, amelyek kölcsönösen megkérdőjelezik, el is átkozzák, és végül talán ki is oltják egymást.

Tabuk nélkül

Ez is és még számos más esemény játszott közre abban, hogy mostanra a megmondó emberek, beszédtabuk és véleménymonopóliumok értéke nullára redukálódott. A baloldali értelmiség lassan felismerte, mekkora károkat okozott saját magának is, legjobbjai pedig nagy erőfeszítéssekkel próbálnak kitörni a szákutcás gondolkodásból, visszaevickélni a valóságos társadalmi viszonyok talajára, újra szóba állni a „dalárdán” kívüliekkel, újra megnyitni a korábban berekesztett szakmai diskurzusokat. Nem mellékesen segített ebben az is, hogy szembetűnően kicsúszott alóla a társadalmi támogatottság, szertefoszlott a média-dominancia, a gazdi is elzárta a pénzcsapot, kimondottan baloldali kezdeményezések is, pozitívak és hasznosak, elsorvadtak, elporladtak.

Néhányan még elszántan rasszistáznak imitt-amott, de senki nem figyel rájuk. Engem is épp a minap rasszistázott le egyikük. Felhívtam az ügyvédemet, hogy a büntetőeljárás esélyei felől érdeklődjem, de kinevetett: „Miért akarnád feljelenteni vagy beperelni? Csak ingyen reklámot csinált neked”. Oda lett a píszí (pc = politikai korrektség), elvitte a cica, és talán nem is nagy baj. Végre mindent ki lehet mondani, ami nem gyűlöletkeltés vagy más gazság, mindenkivel szóba lehet és szóba is kell állni, aki nem eleve tisztességtelen. A polgárok nem kíváncsiak a nagy politikai eszmékre meg a misszionáriusokra, a polgárok ésszerű, hatékony megoldásokra várnak, csak ezek érdeklik őket, – cigányügyben is. Ehhez azonban emberhalál kellett, sőt emberáldozat, nem is egy, többek között az Olaszliszkán felkoncolt és most már örökké áldott emlékezetű Szögi Lajos tanár úr és a Veszprémben lemészárolt élsportoló, a magyar hőssé dicsőült román Marian Cozma.

Ettől kezdve nem lehet elmismásolni, hogy a cigányság messze nagyobb hányada ismét a társadalom peremén is kívüle csúszott (vissza), hogy egyes csoportjaiban futótűzként terjed az erőszakos és vagyon elleni bűnözés. Nem lehet szépítgetni, hogy a szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú bűnelkövetők háromnegyede, a börtönök felnőtt lakosságának legalább fele cigány. Az aprófalvak és vidéki városok szegény, idős, kiszolgáltatott lakosságát cigány (és nem-cigány) bűnbandák zaklatják, fosztogatják.

A mára megizmosodott cigány szervezett bűnözés – még mindig csak alacsonyan szervezett, de egyre nagyralátóbb bűnözés - a korábban hagyományos utcai prostitúció mellett széleskörű uzsorás, zsaroló, védelmipénz-szedő, emberkereskedelmi és ingatlancsalási hálózatokat hozott létre. Egyes tagjai lőfegyverrel, szamuráj-karddal, rugós késsel járnak-kelnek, nem kímélnek se magyart, se cigányt, s ha valakit gyűlölnek és kizsákmányolnak, hát legelébb a becsületes feltörekvő cigányt. Garázdálkodásuk következményei újabb szegénybűnözési hullámot indítva végiggördülnek a nyomorult cigányok kiszolgáltatott, no és persze a nem cigányok közelükben élő védtelen csoportjain.

A mindennapi konfliktusok az iskolában a legélesebbek. A magyar szülők nem etnikai okból menekítik gyerekeiket másik iskolába. A cigány gyermekek jelentős része 6-7 éves korában képtelen megfelelni az iskolai elvárásoknak, fogyatékosságnak látszó neveltetési, kulturális, viselkedési hátrányaik korrekciójára az iskola is, családjuk is alkalmatlan, 14 éves korukban viszont már kvázi felnőttek, önálló döntéshozók. Az iskolai agresszív cselekmények elkövetői javarészt cigány gyermekek vagy frusztrált szüleik. Ahol nagy számban vannak halmozott hátrányokkal küzdő veszélyeztetett gyerekek, romlik az oktatás-nevelés színvonala, ellehetetlenül a tehetséggondozás. A többségi szülő, amikor a szociális környezeti kockázatok elől menti gyermekét másik iskolába, felelősséggel cselekszik. A szegregált lakóhely és iskola úgy jön létre, hogy a többségi társadalom, illetve gyermekei szivárognak el biztonságosabb környékre, ígéretesebb intézményekbe, a plusz ráfordítások - koránkelés, utazási költség és idő - ellenére is.

Integrációs megaprojekt kell (Oldaltörés)

A ma érvényesülő folyamatok, benne a cigány-kérdés, a társadalom teljes szétforgácsolódása, latin-amerikanizálódása felé mutatnak, amit minden eszközzel meg kell akadályozni. A cigány-kérdés megoldásához össztársadalmi szintű forrás- és feladatkataszter, minden lényeges és érintett társadalmi szereplő részvételével folyó egyeztetés, tervezés, időszakaszolt, ráfordításbecsléssel és részcélkitűzésekkel ellátott, akár több nemzedékre előretekintő megaprojektre van szükség. Hogy ez milyen szervezeti keretek között valósulhat meg, egyelőre nem látható előre, előfeltételeinek rendszere azonban – legalábbis nagy vonalakban – igen.

Új, tisztázott, közmegegyezésen nyugvó fogalmakra épülő, célracionális diskurzusra van szükség, olyan új mainstreamre, amelyben irracionális és tabu elemeinek mellőzésével szerepet kap természetesen a magyar társadalmi célok szerkezetéhez igazított politikai korrektség nyelvezete. Nyilvánvalóvá téve a pártpolitikai célok szolgálatába állított relativizálási kísérletek és demagógiák hamisságát, ki kell tűzni a társadalmi vita sarkpontjait.

Nyilvánvaló például, hogy a cigányság perifériás helyzete nem magyarországi sajátosság, nem újabb keletű, nem percepciós probléma, és nem (elsősorban) a többségi társadalom kirekesztő magatartásának eredménye. A cigányok jelenléte minden fejlett társadalomban ugyanazokat a problémákat veti fel, ennek okai pedig a „kívülállás kultúrájában” keresendőek, nem pedig „nomádok és letelepedettek” ellentéteiről. (A nomadizmus a legelőváltó pusztai nagyállattartás másik megnevezése, amihez a cigányoknak semmi köze).

Nem kizárólag szegénységproblémáról van szó, hanem a történelmileg kialakult, megélhetési és szocializációs mintákban kódolt gátakról, fékekről. Ennek megfelelően a polgárjogi harc felesleges, hiszen a jogok rendelkezésre állnak, a feladat éppen a normakonform magatartás elősegítése. Ezért – bizonyos felületi hasonlóságok ellenére – a cigánykérdés (és megoldása) nem képzelhető el amerikai minták alapján, de nem összehasonlítható a magyar zsellérség integrációjával sem, amely anyagi szegénysége ellenére fejlett gazdálkodáskultúra, jelentős társadalmi tőke birtokában volt.

A cigányság gondjai nem oldhatóak meg rendészeti eszközökkel. A periférián vergődő cigányság integrációjának, átfogó kulturális modernizációjának hiányában nincs az a rendőri erő, amely a (kisebbségi és többségi) társadalom veszélyeztetett csoportjait hatékonyan megvédené. A probléma nem oldható meg telep-felszámolási programokkal (vagy más üres ígérvényekkel), ezek önmagukban legfeljebb a probléma más helyre történő exportálásához elegendőek, ahogy láttunk eddig is (ld. a németkéri esetet). A filléres demagógiák sorából is hadd emeljek ki egy gyöngyszemet, nevezetesen azt a javaslatot, mely szerint cigány köztársasági elnök, miniszterelnök, stb. kellene. Vajon mit oldana meg?

Véleményem szerint szélesre kell tárni a kaput a vélemény- és javaslatalkotás valamint az eddig elhanyagolt, sőt kvázi tilalmazott kutatási területek előtt. A cigányság történelme fehér folt, téveszmékkel és ferdítésénekkel bőven, használható szakirodalommal azonban alig rendelkezünk. Nem látjuk át – legfeljebb metszetekben - az elmúlt évszázadokban valóban lezajlott integrációs és asszimilációs folyamatot, amely ma is zajlik, mégpedig a többségi és kisebbségi társadalom között oda-vissza. Bár tudjuk, hogy a cigányság igen differenciált entitás, nem látjuk rétegződésének foglalkozás- és jövedelem-szerkezeten túlmutató mentalitásszociológiai, szubetnikai összefüggéseit. Ugyancsak nem látjuk, hogy változások történtek volna  a többségi társadalom cigánysághoz való viszonyában (most tekintsünk el az „előítéletesség növekszik” tézisének mantrázásától). Nincs világos képünk a roma értelmiségről, főleg a fiatal, jól képzett és tisztakezű szakértelmiségi csoportokról. Pedig főként ők azok, akiket a levitézlett cigány megélhetési politikusok és etno-bizniszben utazók helyett, sőt ellenében, meghatározó helyzetbe kell segíteni, partnerséget kínálva számukra a javasolt megaprojekt megalkotásában, amelyet a Cigányság Integrációjának Nemzeti Stratégiájaként kellene meghatároznunk.

Közhasznú munka –gyermekvédelem – oktatás

E „több-nemzedéki terv” előnyök és az önkényes megoldások lehetőségét kizáró, igazgatási szintenként részletesen szabályozott strukturális ösztönzők rendszeréből tevődhet össze, megtervezésében hasznosítani kell a kommunista időszakban lezajlott folyamatok pozitív és negatív tapasztalatait egyaránt. Itt csak két alapelemét emelem ki.

Egyik alapeleme egy másodlagos – nem, vagy csak részben piaci, főként közhasznú – munkaerő-gazdálkodás és irányított jövedelemallokáció, amely a segélyezés kontraproduktív rendszerét feleslegessé téve, értelmes feladatokkal látja el a munkaerőpiacról kisodródott csoportokat a helyi és kistérségi közösségek szolgálatában. Ennek fejében – kizárólag a megszabott feltételek teljesítése esetén - a mindenkori társadalmi minimumot biztosító, részben kötött felhasználású, családarányos jövedelmet biztosít. (Ebbe beletartozik, sőt ennek első lépése lehet a cigányok által lakott porták, telepek, tömbházak, lakónegyedek, települések, helyi iskolák és intézmények szervezett illetve irányítottan öntevékeny karbantartása, rendbetétele). Mindez nem tekintendő adójogi értelemben vett munkának illetve jövedelemszerzésnek.

A rendszer elsődleges célja a kihullóban lévőknek a társadalmi közösségen belül tartása, meglévő szakismereteik, munkaképességük, munkapiaci visszatérésük esélyének fenntartása, testi-lelki betegségek és devianciák kialakulásának feltartóztatása. Ez csak szabályozási kérdés, de a segély- és járulékpolitika szent tehenének vágóhídra küldését követeli meg, annál is inkább, mivel a családtámogatási rendszernek céldifferenciáltnak kell lennie. A magas jövedelemtermelő képességű családokat nagyobb számú gyermek vállalására, a – hosszú távon – csekély jövedelműeket átgondoltabb gyermekvállalás mellett felhalmozásra kell ösztönözni – a meglévő gyerekek érdekében is.

© Stiller Ákos
Második alapeleme a gyermekvédelem és az oktatás. A gyermekvédelem mechanizmusait a mainál sokkal hatékonyabban kell működtetni, hiszen a gyermekek veszélyeztetése, történjen az a megfelelő életkörülmények hiánya révén, vagy elhanyagolással, bántalmazással, bűnöző magatartásmintákkal, azonnal beavatkozást követel. Ehhez a nevelőszülői hálózatot feltétlenül szélesíteni, javadalmazását jelentősen javítani kell. Búcsút kell mondani annak a dogmának, hogy a legrosszabb család is jobb, minta legjobb nevelőintézet. A legfontosabb sarkalatos feladat, a rendszer tartópillére, azonban a bölcsődei és kötelezővé teendő óvodai előképzés, valamint az azt követő alap-, szak- és középfokú iskoláztatás teljes ellátást nyújtó egész-napos vagy bentlakásos rendszerének és hálózatának kialakítása. A gyermekeik számára ilyen iskolát választó szülőket döntésükért külön is lehetne honorálni. Külföldi tapasztalatok rendelkezésre állnak, tanulmányozni kellene őket.

Külön feladatot képez a hatékony bűnmegelőzési eszköztár kidolgozása és működtetése, valamint a szabadságvesztésre ítélt bűnelkövetők tömegének (sic!) reintegrációja. Ennek csak egyik oldala a párfogói felügyelet, utógondozás. A büntetés-végrehajtási intézetekben a mainál sokkal szélesebb körű munkavégzési és (pl. távoktatás keretében) tanulási lehetőségeket kell biztosítani az elítélteknek, a szabadulás után pedig olyan további pénzügyi, igazgatási, családjogi ellenőrzési mechanizmusok, fékek és kockázatok rendszerbeállítása szükséges, amelyek jelentősen megnövelik a bűnismétlés „önköltségét”.

Ez az ellátó és szolgáltató modernizációs nagyrendszer természetesen szükségképpen kiegészítendő olyan mikro rendszerekkel, mint a szomszédsági segítő hálózatok, tutori rendszerek, stb. Bemutatásukhoz könyvterjedelem volna szükséges csakúgy, mint a megaberuházás közvetlen és közvetett költségeinek felvázolásához és a központi, regionális és helyi igazgatás valamint a civil szereplők feladatainak és hatásköreinek kidolgozásához. Utóbbiak közül mégis kiemelném az egyházakat, mivel meggyőződésem, hogy a vallási élménynél és az Istenbe vetett hitnél nincs hatékonyabb eszköze az integrációnak.

Mindez kizárólag a többségi társadalom széleskörű és konszenzusos támogatása mellett valósítható meg, ha jó ideig olyan, erős felhatalmazással bíró kormányzatok követik egymást, amelyek képesek előállítani a szükséges társadalmi és gazdasági feltételeket és hosszú távon garantálni ezek fennmaradását, még a maihoz hasonlóan romló külső - külpolitikai és külgazdasági - feltételek között is. Azért, mert tisztában vannak vele, hogy ez mindent megelőző prioritás.

A szerző történész, kriminológus, nyelvész



Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
A szennyvízből előre megjósolhatják a tudósok, hol terjedhet el a koronavírus

A szennyvízből előre megjósolhatják a tudósok, hol terjedhet el a koronavírus

Átlépte az egymilliót a koronavírussal fertőzöttek száma a világban

Átlépte az egymilliót a koronavírussal fertőzöttek száma a világban

Tamás Ervin: Holnap újra online

Tamás Ervin: Holnap újra online