A Fidesz kétharmadot meghaladó parlamenti többsége sokakban kelt aggodalmat. A ballib értelmiség jelentős része az országgyűlési választások második fordulója óta kifejezetten szorong, hiszen úgy érzi, a jobboldal szabad kezet kapott a társadalom tetszőleges irányban történő átalakítására, saját értékeit megtestesítő intézmények létrehozására Az aggódókat nem vigasztalja, hogy a mostani, elsöprő parlamenti többség mögött kétségbevonhatatlan legitimitás áll, mert történelmi bizalmatlanságot táplál a jobboldallal szemben.

Bibó István

Miben áll majd az Orbán Viktor által beharangozott Nemzeti Együttműködés Rendszere, a NER? A kérdésre senki sem tudja a választ, a közvélemény egy része máris hiányolja a konkrétumokat, türelmetlen és ideges. Több közírónk szerint a Fidesznek önként korlátoznia kellene a „túlhatalmát”. Mesterházy Attila azt is felvetette, hogy a győztes párttól „önkorlátozó gesztust” vár. Olyat, amit Horn Gyula volt miniszterelnök. tett 1994-ben, a nagy fölénnyel megnyert választás után. Ekkor az MSZP a koalíciós partnerével együttesen elért kétharmados többség birtokában lemondott az alkotmánymódosításról, pontosabban csupán az önkormányzati választások rendjének megváltoztatására használta.

A Fidesz, és személy szerint Orbán Viktor azonban kitart a „szavazófülkék forradalma” mellett. Hallani sem akar arról,  hogy előzetes garanciákat adjon a most megalakuló kormány következő lépéseit illetően. A jobboldali politikusok azzal érvelnek: a nép éppen arra adta a szavazatát, hogy a kétharmados parlamenti többség végre módosíthassa „a rendszerváltás rendszerét”. A népakarat érezhetően átalakítaná azt a kétharmados törvényekkel körülbástyázott politikai konstrukciót, melynek keretei között a kormányzó pártok az elmúlt két évtized alatt képtelennek bizonyultak a magyar társadalom és a gazdaság égető gondjainak orvoslására, legsúlyosabb problémáinak megoldására. Ez lenne a „forradalmi parlament” feladata. 

A magyar választók az eddigi, ellentmondásos eredményeket produkáló „legitim és korlátozott felhatalmazás” helyett „legitim és korlátlan” felhatalmazást” adtak a kétharmados Fidesznek. Az utóbbi semmiképp sem hasonlítható a diktatúrákra jellemző „illegitim és korlátlan” hatalomhoz, hiszen a demokratikus legitimitás eleve rendkívül erős korlátokat szab. A politikai váltógazdaság viszonyai között, különös tekintettel arra, hogy Magyarország az Európai Unió tagjaként kötelezettséget vállalt a demokratikus normák tiszteletben tartására, az új kormány eleve csak bizonyos határok betartásával valósíthatja meg társadalom- és gazdaság-átalakító elképzeléseit.

Csizmadia Ervin Orbán Viktor „forradalma” című írásában rámutat arra, hogy a „hatalomkorlátozó” és „garanciateremtő” politikai koncepció, mely az MSZMP és ellenzéke között folyó, 1989. augusztusi „kerekasztal-tárgyalásokon” beépült az új rendszerbe, végső soron Bibó Istvántól ered. Bíbó 1945 után több írásában is javaslatot tett a „határolt forradalom” megvalósítására, mely azonban nem talált fogadókészségre sem a bal-, sem pedig a jobboldalon. Mindenekelőtt az MKP volt az, amely határozottan visszautasította Bibó elképzeléseit.

Bibó a Független Kisgazdapárt 1945 októberében szerzett elsöprő többségét kiindulópontnak tekintve kínált kompromisszumot a radikális baloldali erőknek, gyakorlatilag a kommunistáknak.   A nyolcvanas évek végén elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége karolta fel és propagálta Bibó elképzeléseit, de ellenkező előjellel. A „demokratikus ellenzék” a Kádár-rendszer radikális átalakításának igényével lépett fel, a „határolt forradalom” szellemében kész volt garanciákat nyújtani az illegitim állampárt, az MSZMP képviselőinek.

„Bárkinek, akinek manapság baja van a rendszerváltással, először is Bibó Istvánnal – s az általa vallottakkal – kell megküzdenie”, írja cikkében Csizmadia Ervin. Csakhogy nem volt- egész más a helyzet 1945 után, nem volt-e Bíbó maga is illúziók rabja? Ungváry Krisztián a Beszélő 2000 januári számában közölt tanulmányt Gyötrő illúziók - Bibó és 1945 eseményei címmel, mely akkoriban komoly visszhangot keltett.  Ebben felhívja a figyelmet arra, hogy Bíbó, aki az MKP-hez  szorosan kötődő Nemzeti Parasztpárt  képviselőjeként Erdei Ferenc  felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette 1947  júliusáig , elfogult volt  a hazai jobboldallal, és az annak vezető erejét alkotó Független Kisgazdapárttal szemben, ahogy ez A magyar demokrácia válsága című nagyhatású tanulmányából is egyértelműen kitűnik.

Bibó lehetségesnek, sőt kívánatosnak tartotta a kommunistákkal való együttműködést egy „nemzeti összefogás” keretében. Részben felismerte, hogy a Szovjetunió másfajta lavírozási lehetőséget nem engedne meg, részben pedig –  mint Ungváry megállapítja – „számára a kommunisták kikerülhetetlen partnerek voltak, gyakorlatilag az egyedüli olyan politikai csoportosulás, melyet semmilyen nosztalgia sem köt az előző rendszerhez. Ezért alkalmasak arra, hogy kiharcolják a társadalmi reformokat a félénkebb és bátortalanabb pártokkal szemben, és végrehajtsák az elengedhetetlennek tartott irányított vagy határolt forradalmat, mely nélkül demokratikus átalakulás nem képzelhető el.” Bibó szerint a jobboldalnak a határolt forradalom során komoly garanciákat kellene nyújtani a baloldal számára.  

Bibó ugyanakkor úgy  vélhette, a társadalomnak a jobboldal regnálásának teljes csődje után türelemmel kell elviselnie …a kommunista párt erőszakos, konszenzus nélkül kierőszakolt lépéseit, már csak azért is, mert szerinte az alapvető társadalmi változások szükségességét elegendő tudatossággal és elegendő erővel a kommunisták képviselik. Ezekre a társadalmi változásokra apellálva írja le páratlanul pontosan a magyarországi állapotokat: úgy van az országban forradalmi helyzet, hogy közben a magyar nép egyáltalán nincsen erre ráhangolódva. Sajátos helyzet – írja Ungváry – összeomlik egy zsákutcás, megoldatlan szociális feszültségeket halmozó rendszer, de az immár „felszabadult” magyar nép alapvetően nem kíván élni ezzel a lehetőséggel, hanem inkább a régi kereteit kívánja vissza!

A Bíbó féle határolt vagy irányított forradalom gyakorlatát a győztesek, azaz a kommunisták elutasították, a szemben álló féllel semmiféle kompromisszumra nem voltak hajlandók sem 1945 és 1948 között, sem az 1956. októberi forradalom leverése után. 1989-90-ben más volt a helyzet, ám a kétharmados törvényekről kötött paktum mára idejét múlta.  Ennek fényében nehéz kétségbe vonni azt a demokratikus felhatalmazást, melyet a Fidesz 2010 áprilisában a legitim hatalomgyakorlásra, a „rossz vért szülő” kompromisszumok felszámolására, egy hatékony politikai és gazdasági rendszer kiépítésére kapott.

Más kérdés, egyelőre szinte semmit sem tudunk a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, kicsit ugrást jelent a sötétbe. Érthető, hogy a demokráciában hívő politológus minél több beépített ellensúlytól reméli a hatalom kordában tartását, de ehhez nem Bíbó eleve bukásra ítélt koncepcióján keresztül vezet az út.  A Fidesz számára a hatalom legitimitása, alkotmányos jellege eleve olyan korlátokat szab, melyeken nem tud, de reményeink szerint nem is akar átlépni.