Néhány éve egyesek még azt is megkockáztatták, hogy Közép-Ázsia Svájcaként emlegessék ezt a területileg nem túl nagy, altalajkincseiben gazdag, geopolitikai helyzeténél fogva pedig fontos államot. A befektetések térségi célországa lett és örök hivatkozási alap, hogy a semmiből is lehet modern demokráciát teremteni. A lakosság valóban békében élt, sőt relatív – azaz környezetéhez képest – jómódban, szomszédságából senki sem fenyegette. A volt Szovjetunióból történt kiválást nem követték drámai események, a Nyugat pedig igencsak méltányolta, hogy a NATO-csapatok előtt készségesen megnyitotta a manaszi légibázist; az afganisztáni rendteremtő hadműveletek légi utánpótlásának – Pakisztán mellett – azóta is ez a másik meghatározó centruma.

Bakijev, amikor még elnök volt, hívei körében

AP

Mindaddig fenn is maradt ez az idilli állapot, amíg a nagyhatalmak viszonyában változás nem következett be. Ám amióta Moszkva ismét célszerűnek érzi, hogy Közép-Ázsiában egyedül ő határozza meg az események alakulását, egymást érik a politikai földrengések, az állapotok konszolidálását pedig az élelmiszer- és energiaválság is hátráltatja. Vlagyimir Putyin gazdasági, sőt katonai segítséget ígért a kirgizeknek, feltételként szabva, hogy az elmúlt időszakban gyorsan identitást és hangot váltó volt moszkovita elit lehessen kirgiz részről a partnere.

Az Egyesült Államok is tovább lépett. Elsősorban azért, mert Washington számára időközben nyilvánvalóvá vált, bármilyen Moszkva óhajtotta változás az ország politikájában a manaszi jelenlétet, következésképp az afganisztáni misszió sikerét veszélyezteti. Sőt az amerikai stratégák rájöttek arra is: a „kirgiz kapcsolat” a jövőben még jól jöhet a felemelkedő ázsiai óriás, Kína körülbástyázásakor, a pekingi szándékok felől pedig egyébként is legjobb mindig a szomszédságban és a szomszédságnál tájékozódni.

2005-ben még egy tipikusan posztszovjet térségi „színes forradalom” (a tulipános) repítette Kurmanbek Bakijevet – egy, az ország déli részén honos bonyolult klánrendszer reprezentánsát – az elnöki székbe, de hatalmát gazdasági, szociális vagy etnikai szempontból egyetlen percre sem tudta konszolidálni, Moszkva pedig él az alkalommal, s magához édesgette Bakijevet, akivel szemben a korábbi amerikai remények gyorsan szertefoszlottak.

A forgatókönyv kísértetiesen hasonlít mindahhoz, ami 2008-ban a Kaukázusban megvalósult. Ott is etnikai feszültségeket kihasználva és gerjesztve próbálta Moszkva felforgatni, de legalábbis meggyengíteni azt a Grúziát, mely már jó ideje az Egyesült Államok néha túlzottan is elkötelezett szövetségesének bizonyult. George W. Bush úgy határozott, Kirgizisztánban vívja meg azt a csatát, melyet Grúziában elszalasztott. Erre azonban már nem volt ideje, ám az általa elindított folyamatok 2010 áprilisára beértek.

Az oroszok egyébként épp úgy elszámították magukat Bakijevvel, mint az amerikaiak, mögötte ugyanis sohasem sorakozott fel a kirgiz társadalom többsége, sőt, még alkalmi szövetségesei is csak egy déli gengszert láttak benne. 2009 februárjában például, miután a Moszkvába látogató elnöknek Dmitrij Medvegyev 2 milliárd dollár segítséget ígért, Bakijev legott kijelentette: napokon belül bezárják Manaszt, ám mire visszaért a kirgiz fővárosba, Biskekbe, ott már várta őt az amerikaiak ajánlata, ami valamelyest nagyobb volt 2 milliárdnál, így a támaszpont maradt. Mind a mai napig.

Időközben Bakijevnek sikerült ugyan likvidálnia legveszélyesebb politikai ellenfeleit, ám a gazdasági válság megtette hatását, és az Amerika által feltüzelt érdekcsoportok is összefogtak ellene, idén áprilisban tehát menekülnie kellett. Jelenleg Minszkből, Belorusszia fővárosából – orosz segédlettel – tüzeli azokat a délieket, akik körében elfogadottsága máig sem változott. Ám a dél önmagában is megosztott, számos városában nagyszámú üzbég él, van, ahol ők adják a többséget.

Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: mit keresnek ott üzbégek, mégpedig ilyen nagy számban? Nem tudni arról, hogy a történelem viharai átűzték volna őket a határ túloldaláról, arról viszont egyre többet beszélnek, hogy esetükben is a határok mozdultak el, nem épp az etnikai választóvonalaknak megfelelően.

A kirgiz és üzbég határt még a sztálini kormányzat húzta meg, nyilvánvalóan az „oszd meg és uralkodj” elvének megfelelően, hasonló megfontolásokat követve itt is, mint a Kaukázusban, ahol – egyetlen példát ragadva ki – a kezdetben örmények által lakott Hegyi Karabahot Moszkva valaha Azerbajdzsánnak ajándékozta, mindmáig fenntartva ezzel a régió békéjét illúzórikussá tévő konfliktust.

Ám maga Kirgízia is egy furcsa történelmietlen konstrukció, hisz kirgiz nép is csak azóta létezik, mióta Sztálin az ország területét kihasította Kazahsztánból. A kirgizek gyakorlatilag kazahok és egy sajátságos déli kazah dialektust beszéltek mindaddig, míg a politikai akarat nem teremtett belőlük „népet”, „nyelvet”, „nemzetet”. Épp úgy papíron találták ki őket, mint hajdanán a macedónokat, akik ma is bolgárul beszélnek, Macedónia pedig Bulgária része volt mindaddig, míg a második balkáni háborúban el nem veszítette azt (1913), s nem vált a délszláv királyság részévé. 

Rosa Otunbajeva, az ideiglenes kirgíz kormányfő

AP

A konfliktust kirgizek és üzbégek között az aktuálpolitika az elmúlt hetekben már napirendre tűzte, és azon sem lehet majd csodálkozni, ha egyszer Kazahsztánnak is eszébe jut: Kirgíziát valaha az ő területéből szabták ki, méghozzá önkényesen. A hatalmat Bakijevtől átöröklő Ideiglenes Nemzeti Kormánynak és annak vezetőjének, a volt külügyminiszternek, Roza Otunbajevának efféle örökséggel kell ma szembenézzen, ám hogy Bakijevnek – és mögötte Moszkvának – a keze milyen messzire ér el, azt már megtapasztalhatta.

Nem csoda tehát, ha az új kormány is protektort keres. Otunbajeva máris jelezte, fellép az orosz jelenlét ellen, egyben kifejezte készségét, hogy szívesen csatlakozik az Egyesült Államok által folytatott globális küzdelemhez az iszlám terrorizmus ellen. Így tehát van oka Moszkvának, hogy féltse kirgizisztáni érdekeltségeit beleértve azt a katonai bázist is, melyet maga működtet Biskektől alig húsz kilométerre, Kantban.

Kirgizisztán hirtelen az események középpontjába került: a térségi stabilitás bajnokából a legfőbb kockázati tényező vált. A déli tartományokból – Dzsalal-Abadból, Osból és Batkenből – Üzbegisztánba távozott mindegy 100.000 menekült láttán az üzbég hatóságok máris casus bellit emlegetnek. Kínai részről is megfogalmazódtak olyan vádak, melyekről eddig Peking mélyen hallgatott, mármint, hogy kirgiz területen szerveződnek azok a terrorista csoportok, amelyek az iszlám nyugtalanságot terjesztik Kína szomszédos, Hszincsiang-tartományában. És akkor még nem beszéltünk azokról a pakisztáni tálib-szimpatizánsokról, akik a Szovjetunió összeomlása után elárasztották egész Közép-Ázsiát, és így vagy úgy meghonosították a helyi politikai életben a szúfi-stílusú radikális iszlámot. A ’90-es évek óta Kirgizisztán ezeknek is hátországot nyújtott. 

Megrendítő az a gyorsaság, mellyel Közép-Ázsia Svájca a szemünk előtt Szomáliává válik.