Február 19-én Angela Merkel német kancellár bejelentette, hogy a Bundestag elsöprő többsége – magyarul egy nagykoalíció – Joachim Gauck független elnökjelöltet támogatja. Azt a rostocki lelkészt, akinek a neve annyira összeforrt az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételével, hogy az illetékes hatóságot egyszerűen csak Gauck-hivatalnak nevezték. Már a Stasi úgy jellemezte mint „javíthatatlan antikommunistát”.

Semmi csodálatos nincs tehát abban, hogy a nagykoalícióból egyetlen irányzat marad most ki: a Németországi Szocialista Egységpárt jelenleg éppen „a Baloldal”-nak nevezett utódpártja. Egyébként már 2010-ben éppen a Baloldal akadályozta meg Gauck elnökké választását, ezzel tette lehetővé, hogy a tisztséget Merkel asszony taktikai meggondolásokból kiszemelt jelöltje foglalja el: a korrupciós ügyeibe januárban belebukott Christian Wulff.

Február 20-án Schiffer András, az LMP képviselője a magyar Országgyűlésben benyújtotta szavazásra indítványát az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről. Ugyancsak nagykoalíció alakult ki: a javaslat tárgysorozatba vételét megszavazta az öt parlamenti pártból három – a Jobbik, az LMP és az MSZP – plusz a képviselőcsoport nélküli Demokratikus Koalíció. A konszenzusból egyetlen irányzat maradt ki: a harcos antikommunizmusáról ismert Fidesz-KDNP pártszövetség. Csak hát ennek a nem túl jó szagú, kiközösített alakulatnak minálunk kétharmada van a parlamentben, úgyhogy a törvényjavaslatnak annyi.

Volt azonban két furcsaság. Az egyik, hogy az MSZP, miután 1994-től 2010-ig csöndes, szorgalmas munkával blokkolta az állambiztonsági múlt feltárását – akár saját élpolitikusaival szemben is, ha azok ügyetlenül, amatőr módjára ([káromkodás], kik is itt a profik?) megpróbáltak valamit tenni –, szóval a derék, posztkommunista MSZP most lelkesen megszavazta a javaslatot. Jó, képviselői természetesen tudták, hogy úgyse lesz az egészből semmi, most nyugodtan lehetnek akár tisztességesek is. De ha így gondolták, akkor a mára megmaradt MSZP-csonk azt is tudja: bő másfél évtizeden át disznóságot művelt. (Azt talán nem, hogy mekkora ostobaságot is.)

Schiffer András vitára hívná Lázár Jánost az ügynöktörvényről

MTI / Kovács Attila

A másik furcsaság az, hogy a kormányoldalon is volt átszavazás. Hogy pontosan mért szavazott az egyik így, a másik úgy, azt nem tudhatjuk, a két egybenőtt párt vezérszónokai ugyanis meg se mukkantak. Az egészből azért le lehetett szűrni, hogy a frakciószövetség tagjainak legalább egy része tisztában volt vele: testületileg disznóságot művelnek. Egészen komikus, ahogy Lázár János elmeséli, miszerint ő igennel szavazott volna, csak hát a frakció többsége nemet akart mondani, a frakció viszont erről nem tud, és a képviselők Lázárra fújnak ezért a feltételezésért. Miközben, ugye, szabad mandátum van, a képviselő többek között lelkiismeretére hallgatva szavaz. Nem pedig arra hallgatva, aki Lázárnak kiadta az utasítást, és most kussol.

Lelkiismerettani szemléltetésül íme egy gyöngyszem Németh Zoltán fideszes képviselő blogjából: „Egyetértek azokkal, akik szerint nyilvánosságra kell hozni a pártállami ügynöklistákat. Igen, úgy gondolom, a lehető legnagyobb publicitást kell adni ezeknek. Még akkor is, ha múlt hétfői szavazatom ezt látszólag nem tükrözi. A szavazáskor ugyanis tartottam magam ahhoz a kéréshez, amely frakcióálláspontként megfogalmazódott. Most már látom, hogy ez hiba volt! Hibáztam, mert félreérthetően és félremagyarázhatóan cselekedtem.” Stb.

Feltehető, hogy ha valaki megmagyarázná a fideszes képviselőknek, mi mindent szavaztak meg az eltelt huszonkét hónapban engedelmesen, öntudatukat kikapcsolva, a témák tökéletes nem ismeretében, jól fizetett gombnyomógépként, és erről mind könnyesen bűnbánó posztokat írnának, akkor bedugulna az internet.

A téma lecsengett volna, mint eddig jó párszor, ha nem jön közbe a nemzedéki tényező. A fiatalabb „jobboldali” generáció, melynek politikai nevelődését az az axióma határozta meg, hogy a komcsik az abszolút rosszak, a Fidesz pedig bátran szembeszáll a komcsikkal, most akkora, ordító kognitív disszonanciával találkozott, hogy az még egy ifjúkonzervatív bloggernek, sőt egy fideszes képviselőnek is feltűnik.

Nem ezt vártuk a Fidesztől, nem ilyennek ismertük – visszhangzik a létező jobboldal még nem teljesen cselédlelkű szegmensében. Hát milyennek? Itt mutatkozik meg a magyar nyilvánosságnak az a sajátossága, hogy ha nem rakják elé a témát előmelegített tányéron, rozmaringszálacskával és hullámos narancsszelettel feldíszítve (miközben maga a kaja ehetetlen), akkor észre sem veszi. Nem tűnik fel, hogy a Fidesz 1994 óta soha, sem kormányon, sem ellenzékben nem tett semmit az állambiztonsági nyilvánosságért. (A III/III-as iratok széthordásának és szabad megsemmisíthetőségének azóta visszavont tervét ne tekintsük a nyilvánosság érdekében tett lépésnek.)

A Fidesz múltpolitikáját a Kövér-doktrína foglalja össze a leggyakorlatiasabban. Ez a doktrína nem pontosan az, amit újabban a mezei Fidesz-képviselők terjesztenek („a kommunista rendszerben az ügynök volt a 'szerencsétlen kishal', ezért igazságtalan lenne, ha az ügynökök feletti szint, a titkos megbízottak, társadalmi kapcsolatok, szt-tisztek és az MSZMP vezetői megúsznák”). Már itt felhívom a figyelmet az „ügynök” fogalmával végzett kamuzásra, de erről egy picit később. Az elv valójában az, amit Kövér nagyon világosan kifejtett a Heti Válaszban: „Nálunk a politikailag nem kompromittálódott szakemberek megkapták a lehetőséget, hogy a továbbiakban ne az állampártot, hanem a nemzetet szolgálják.”

Kövér László - Nem erről volt szó?

MTI / Koszticsák Szilárd

Magyarra fordítva: a diktatúra legfőbb erőszakszervéhez, az ÁVH jogfolytonos utódához, a III-as főcsoportfőnökséghez tartozás önmagában nem kompromittál. Aki átáll a létező jobboldalhoz (amit a Fidesz már rég saját magával azonosnak tekint), annak nem kell a tágabb értelemben vett szakmáját elhagynia, mert olyan szaktudásnak van birtokában, amit az antikommunista rendszer nem nélkülözhet.

(Hogy ezt ki bizonyítja? Természetesen pont az érintett szakembergárda. Ennek jegyében szólal meg minden erőtlen múltfeltáró kísérlet alkalmával a szép bajuszú és szép beszédű úriember. Aki meggyőzően kifejti, hogy nincs olyan ország, amelyik csak úgy szélnek eresztené a kompromittált titkosszolgálatát. Mert akkor ki lesz hajlandó beállni az újba? Legföljebb gyanús amatőrök. És persze soha nincs, aki cáfolná. Huszonkét év alatt simán ki lehetett volna képezni egy politikailag tiszta nemzetbiztonsági apparátust.)

Hogy mennyire nem az „ügynökök” és az „ügynökök feletti szint” között volt választóvonal, azt az UD Zrt. ügye és egyes szereplők további karrierje mutatja. Csupa olyan mozzanat, ami a politikai elit túlnyomó része és a körülötte gomolygó média számára mintha nem is létezne. De örüljünk annak, hogy megtört a jég. Ungváry Krisztián a kötelezően elolvasandó cikkében (komment.hu) felsorolja azokat a tévhiteket, amiket a politikusok újságírók, fórumozók stb. pöccre felmondanak, valahányszor egy ilyen feltárási kísérletre sor kerül (kit érdekel ma már, biztos meg van hamisítva, fiktív beszervezések is voltak, nem a bezsarolt kishalakkal kell foglalkozni, boszorkányüldözés, veszélyezteti a nemzetbiztonsági érdekeket). Három dolgot azonban kihagy.

Az egyik a „majdnem teljes iratmegsemmisítés” mítosza. (Sejteni lehet, kicsoda-micsoda a forrás.) A másik az „SZDSZ-es holdudvar” és a „ne Kenedi foglalkozzon ezzel” örökös érve, amivel létező jobboldali szemszögből fél perc alatt le lehetett söpörni a legalaposabb, legbecsületesebb, legantikommunistább kezdeményezést is, mivelhogy a téma legtekintélyesebb ismerője, Kenedi János kezdettől fogva a Demokratikus Ellenzékhez tartozott (annyira a kezdettől, hogy 1979-ben Illyés után ő mondott beszédet Bibó temetésén), utána meg egy darabig az SZDSZ-hez, és a néhai liberális párt egy ideig nagyon forszírozta a feltárást. (Aztán kiment a fejéből.) Kenedi rég nem szadis, ma már Szadi sincs, úgyhogy ez az adu már a múlté, csak Wittner képviselő asszony van lemaradva.

Attól még mókás, hogy akik most, eme zavaró tényező megszűnésével végre felháborodnak a tiszta képleten: a Fidesz sunyiságán, mennyire nem veszik észre, hogy a mostani elempés törvényjavaslat a Kenedi János vezette szakértői bizottság (tagja volt Ungváry Krisztián is) 2008-as jelentésének egyenes folyománya. A jelentés ma már nem hozzáférhető a kormány weboldaláról, de amikor még hozzá lehetett férni, ugyanezekben a körökben mély hallgatás és értetlenség övezte. „Mit akarnak ezek? Mi ez az egész?”.

A harmadik tévhit – vagy nevezzük inkább tudáshiánynak –, amire Ungváry nem tér ki, a következő: mindenki „ügynökökről”, „ügynöklistákról” beszél. A Schiffer András nevével jegyzett törvényjavaslat nagy újdonsága az eddigi jogszabályokhoz és gyakorlathoz képest, hogy nem korlátozódik a III/III-as csoportfőnökség (belső elhárítás) és kisebbrészt a III/II (kémelhárítás) ténykedésére, hanem a teljes állambiztonsági apparátust akarja átláthatóvá tenni, beleértve a teljes BM III-as főcsoportfőnökséget (hírszerzés, kémelhárítás, belső elhárítás, katonai elhárítás, operatív-technikai szerv) és a Honvédelmi Minisztérium mikor hogy elnevezett részlegeit.

Magyarország ugyanis nemcsak abban maradt egyedül a volt „szocialista országok” közül, hogy az átláthatóság a teljes mattsághoz közelít, hanem abban is, hogy csakis nálunk sikerült itt sebészileg elkülöníteni – előbb informálisan a rendszerváltás tájékán, aztán formalizálva is az 1994-es átvilágítási törvényben meg a későbbiekben – a belső elhárítást az állambiztonság egészétől.

A Stasi, az Stasi, a KGB, az KGB, csak nálunk hiszik azt, hogy volt a III/III, benne az ügynökökkel meg a tartótisztekkel, akikről nem tudni, kicsodák (dehogynem) – és voltak mindenféle más osztályok csupa szakemberrel, akik a haza javára végezték szakmai tevékenységüket. Minő balszerencse, hogy a haza éppen a Varsói Szerződéshez tartozott. A németeknél Joachim Gauck, a javíthatatlan antikommunista elhivatottsága vezetett az állambiztonsági örökség feldolgozásához, nálunk dr. Boross Péter, a javítható antikommunista szakértelme.

Ez a bizonyos szakmaiság, amit a Fidesz most hivatalosan hiányol. A minden múltfeltárási kísérletre kivágott hamis adu ász: ha nyilvánosságra hoznának huszonkét, harminc, negyven évvel ezelőtti hírszerzési és kémelhárítási anyagokat, akkor összeomlana a teljes mai hírszerzés meg kémelhárítás, tehát még a III/III-as hálózati nyilvántartást sem szabad kutathatóvá tenni. (Ők pontosan tudják, hogy mit beszélnek: a belső elhárítás nem különült el az állambiztonság többi ágától, ugyanazzal a névvel több csoportfőnökségen is találkozhatnánk, ha tehát az „ügynöklista” nyilvánosságra kerülne, dőlne a dominó.)

Egyelőre tehát amit idedobnak nekünk, az néhány III/III-as részlet úgy, hogy véletlenül se lehessen rálátni az egészre. Pedig pont nem a III/III-as témáiban voltak a nagy üzletek, és pont nem ez a csoportfőnökség „kényszerült” a legszorosabb együttműködésre a KGB-vel, mint arra a magyar Kalasnyikov-export felújításának ötletgazdái szíveskednek emlékeztetni. És itt eljutunk ahhoz a tényhez, amit a nagyközönség, s benne az „ügynöklistákat” követelők nemigen tudnak, és éppen a háborítatlanul folytatott dezinformálás miatt nem tudnak: hogy a kommunista állambiztonsági szervezetek másik fő feladata az információszerzés mellett a dezinformálás volt.

Ez az, amit Kádár János sokkal jobban megértett Péter Gábornál. Az átláthatóság nemcsak azért kellene, hogy megismerjük az ügynökök, titkos megbízottak és titkos munkatársak nevét (ez se lenne kutya, a továbbszolgáló állambiztonsági brancs és ügyfelei végre elvesztenék zsarolási tőkéjüket), hanem hogy lassan elkezdhessük lefejteni a magyar közéletről azt a kamutömeget, amit 1990 – a kommunista állambiztonsági szervezet transzformálása óta – a „szakemberek” ráhordtak. Lenne ám meglepetés.

De persze ne várjunk öngyilkos meglepetést attól a párttól, amelyiknek ez a kamutömeg az életeleme. Abban lett hatalmassá. Lesz majd valami trükkös megoldás, aminek megörülnek a jámbor hívek. És azzal le van tudva. Mint annyi más dolgot, ami máshol nemcsak hogy beválik, de az alapnorma, ezt is elk… kenik majd néhány évtizedre.