szerző:
Kálmán László
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Azt hihettük már, hogy a Schmitt-ügynek az utolsó csontocskáit is leszopogatták. Csakhogy olyan hatalmasságok, mint Lázár frakcióvezető és Pálinkás MTA-elnök csak az ügy lezárultával kezdték meg magas röpteiket a magyar tudomány világa felett. Egyikük a tudományos minősítés rendszerére csapott le, másikuk pedig „a politikusokra”, akik szerinte egymást támadják, és akiktől a tudományt távol kell tartani.

Pálinkás rezzenéstelen arccal állítja, hogy „az 1993‑as felsőoktatási törvény óta a magyar tudományos minősítés az angolszász rendszer szerint működik, ahogy például az Egyesült Államokban, vagy Nyugat-Európában”, miközben ő maga is elismeri, hogy hatalmas különbségek vannak az egyes egyetemek, főiskolák fokozatai között.

A tudományos minősítések azért kényesek, mert a tudomány hatalmasságainak intimszférájához tartoznak. Az MTA által adott minősítések például (ma már csak a „nagydoktori”, meg persze az akadémikusok közé való felvétel) Pálinkás állításával szemben nem mutatnak hasonlóságot a művelt Nyugat minősítéseivel. Azt fejezik ki, hogy a tudománypolitika irányítói be akarják‑e venni a jelöltet maguk közé.

Pálinkás állításával szemben nemcsak az egyetemtől, főiskolától függ a doktori fokozat értéke, megbízhatósága, hanem a tudományterülettől, a tanszéktől, sőt akár a minősítésben részt vevőktől is. Álszent és hamis azoknak az aggodalma, akik Schmitt plágiumügye miatt a magyar fokozatok hitelét féltették, mert úgy általában nincs azoknak amúgy sem egy szemernyi sem, egyenként a körmére kell nézni az egyes fokozatoknak és megszerzésük körülményeinek ahhoz, hogy lássuk, érnek‑e valamit.

Az a tudományos vezetés nagy mázlija, hogy mindebből a nagyközönség szinte semmit sem ért. Fogalmuk sincs a háromféle doktori (a már megszűnt „kisdoktori”, azaz egyetemi doktori, a PhD és az akadémiai doktori) cím közötti különbségről (egyáltalán, mi az, hogy „cím”, meg hogy „fokozat”? én se tudom). A szakdolgozattól se nagyon tudják ezeket megkülönböztetni. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen célt szolgál és miben áll a korábbi szakirodalom áttekintése és idézése, mi a módja a források megjelölésének, és mennyi idegen anyagot szabad felhasználni. A legtöbb újságíró szokás szerint még ebben a túlfűtött plágiumügyben sem vette a fáradságot, hogy legalább nagyjából utánanézzen mindezeknek, és felvilágosítsa a közönségét. A tudomány képviselői pedig kevés kivétellel vagy hallgattak, vagy ködösítettek.

Az igazság ugyanis az, hogy a források használatának nincsen szabályozott módja, kivéve, hogy jelezni kell, hogy melyik adatokat, gondolatokat vettük máshonnan, és hogy honnan. Jobb helyeken nem szempont az idézetek mennyisége, a bírálók csak azt vizsgálják, hogy van‑e egy előadásban, cikkben, közleményben tudományos eredmény, és hogy mekkora dobás az a bizonyos eredmény.

Nehéz megmondani, mi számít egyáltalán tudományos eredménynek. Nagyjából az, ha valaki olyat derít ki, amit előtte még senki. Vagy ha olyan hipotézist állít fel, amit előtte még senki, de persze csak ha el tudja adni, hogy az ötlete bejöhet. A tudományos közlemények abból állnak, hogy elmagyarázzák, hogyan derítettek ki valamit a szerzők, vagy miért jutottak el egy hipotézishez. A legnehezebb annak a megállapítása, hogy közelebb visz‑e az illető felfedezés vagy hipotézis a világ megértéséhez. Mert például ki lehet deríteni egy falu disznónévadási szokásait (biztos van még falu, ahol a buzgó névtanosok még nem tették meg ezt), csak minek. Nem kell az IgNobel-díjasokat (ez a legabszurdabb kutatási témáknak járó díj) böngészni, ha olyanokat keresünk, akik tudományosnak látszó tevékenységet űznek anélkül, hogy a világ megértéséhez egy centivel is közelebb kerülnének.

Nos, a magyar tudományos élet vezetői többek között azért voltak olyan visszafogottak a Schmitt-üggyel kapcsolatban, mert rengetegen vannak közöttük, akik nem büszkélkedhetnek tudományos eredményekkel. Nagydoktorok, akadémikusok, tanszékvezető professzorok tömegét lehetne felsorolni, akik akár egész életükön át megtagadták maguktól a felfedezés örömét. Számtalan olyan konferenciát rendeznek, amelyen egyetlen előadó sem kérkedik új felismeréssel vagy hipotézissel. Hozzájárul ehhez a folyamatos publikációs kényszer, ami az egész világon aláásta a konferenciák és a folyóiratok színvonalát.

Nemrég Csókay András (állítólagos PhD-témavezető) a Magyar Hírlapban állítólag azt állította (így idézi Kiss Antal), hogy a magyar PhD-értekezésnek egy szál eredeti gondolatot se kell tartalmaznia, vagyis — ezt én teszem hozzá — ezeknek a disszertációknak nem kell tudományos közleményeknek lenniük. Ha ez igaz, akkor Pálinkás beszél sületlenséget, ha nem, akkor Csókay.

Mint mondtam, a magyar tudományos közélet nem egységes, a formális egységesítés (pl. az akkreditáció) sokszor tényleg csak formális. Például a nyelvészetinek tekintett stúdiumokban rengeteg olyan szereplő van, magas fokozatokkal rendelkezők is, akik legfeljebb a Csókay által is említett „összefoglaló” írásokat és előadásokat produkálnak, vagy olyan „témákat dolgoznak fel”, amelyek semmihez sem visznek közelebb, mint amilyen egy falu disznónévadási szokásainak „feltárása”. Mielőtt valaki a szememre veti, hogy lebecsülöm a disznónevek antropológiai jelentőségét: mint tudjuk, annak is nagy fizikai jelentősége van, hogy az almák hogyan potyognak a fákról.

De Newtont legfeljebb mint híres elmebeteget ismernénk, ha pusztán lejegyezte volna a falu határában potyogó almák zuhanási idejét. Vagyis ha valaki nem talál törvényszerűségeket, más területekkel való összefüggéseket, akkor súlyos nyelvi visszaélés a munkáját tudományos tevékenységnek nevezni. Én mindmáig nem hallottam akár Schmitt, akár más beszámolóját arról, hogy milyen összefüggéseket ismert fel a volt elnök a dolgozatában. Pedig az még az IgNobel-díjaknak is feltétele.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!