„Mi nem az öklünket emeljük fel, hanem a fejünket.”

„…makacs szívben sólyom”

(Csengey Dénes)

Dr. Sólyom László konzervatív államférfi az elmúlt héten hazug hecckampány céltáblája lett. Hiába vártam azonban, hogy az erkölcsi szilárdságára mindig oly büszke, a volt elnököt nem is olyan rég még pajzsra emelő, konzervatív oldalról szólásra emelkedjen valaki. Szomorú és nyomasztó ez a diszkrét kuss.

Bő egy hete a Népszabadság szombati számában Lázár János lekezelő stílusban ment neki a Berni Egyetemen az alkotmányos értékek rombolása miatt a kormányt kritizáló Sólyomnak. Indoklásra nem vesztegetve szót, az államtitkár tömören kijelentette, hogy a volt államfő, aki személyesen felelős a féloldalasra sikerült rendszerváltás kudarcáért, sértődötten személyeskedik csupán.

Hétfőn aztán a Magyar Nemzet online kiadásában Fricz Tamás tudta cizellálni a képet. Kifejtette, hogy Sólyomnak semmiféle morális alapja nincs a kritikára, hiszen ő volt az, aki az Alkotmánybíróság elnökeként jogfolytonosságot épített a Kádár-korszak és a demokratikus jogállam között. Ezzel pedig megakadályozta, hogy éles cezúra vonódjék diktatúra és demokrácia közé. Személyes meggyőződésből gátolta az erkölcsi megtisztulást, és a volt hatalmi elit partvonalra állítását. Ezt bizonyítandó, Fricz hivatkozik egy Sólyommal készült interjúra, melyben – totálisan más szövegkörnyezetben – elhangzik, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben viszonylagos jólét és szabadság jellemezte Magyarországot. (Fricz téves hivatkozásával ellentétben az interjú nem a Századvég 2003/4. hanem 2004/1. számában jelent meg.) Fricz rámutat, hogy Sólyom valószínűleg emiatt állta útját a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvénynek, amely lehetővé tette volna a rendszerváltáskor már elévült kommunista bűnök megtorlását.

Szívesen írnám, hogy Fricz (és Lázár) ezen gondolatmenete csúsztatásokon alapszik. De ez elég pontatlan megfogalmazás volna. A korrekt megfogalmazás így hangzik: ezen állítások minden tagmondata egyenként, és belső összefüggéseiben is egyaránt ordas hazugság, és aljas rágalom.

Először is Sólyom László nem Orbán Viktor személyét támadta berni előadásában (bár miért ne tehette volna), hanem azt a jelenséget, hogy amint egy aktuálpolitikai törekvés szembe kerül az alkotmányosság kritériumaival, a kormány egyszerű jogtechnikai megoldással – a vitatott részt beleíratja az Alaptörvénybe – rendre kikapcsolja az alkotmányos kontrollt. Ez azonban a kritikának nem az értékelés részéhez tartozik, szimpla ténymegállapítás. A kormány támogatói legfeljebb vélekedhetnek úgy, hogy Orbán Viktor céljai fontosabbak, mint az alkotmány, de ez akkor sem változtat azon a szikár tényen, hogy a napi politikai akarattal szemben az alkotmányos kultúra háttérbe szorul, hanyatlik. És ez nem csak Sólyomnak nem tetszik, de a túlzott baloldali szimpátiával nem vádolható hazai jogászság egy jelentős részének sem.

Ami Sólyom Kádár-rendszerről alkotott véleményét, és abban betöltött szerepét illeti, arról legyen elég itt annyi, hogy ő maga a rendszerváltás előtt rengeteg időt és energiát szentelt olyan ellenzéki szervezetek jogi segítésének, képviseletének, mely szervezetek nem hirdették ugyan fennhangon, hogy „Civilek” volnának, viszont valós társadalmi érdeket képviseletek a Kádár-rendszerrel szemben (környezetvédelem, alapjogok, stb.) nem pedig május elsejei felvonulásokat szerveztek. Ez nem kevés kockázattal és kellemetlenséggel járt akkoriban, mialatt a Fidesz mostani prominenseinek jelentős része MSZMP-pártkönyvét lobogtatva „bomlasztotta belülről a rendszert”. Sportdiplomataként, például, nem beszélve Fricz Tamásról, aki a vészterhes idők egy részét az Ifjúkommunista lap szerkesztőségében vészelte át.

Ami pedig a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényt illeti, ez Sólyom személyes vallomása szerint is pályájának egyik legsúlyosabb erkölcsi dilemmája volt. Itt brutális nyíltsággal szembesült ugyanis a jogászok legrosszabb rémálmával: az igazságosság és a jogbiztonság követelménye kibékíthetetlen ellentétbe került egymással. A törvényhozás úgy döntött 1991-ben, hogy erkölcsi parancsnak engedelmeskedve, félreteszi az európai jogállamiság alapkövét, és visszaható hatállyal büntetni rendelik a törvény szerint már elévült kommunista kegyetlenkedéseket. A hangsúly a törvénytervezet megalkotói szerint sem a fizikai büntetésen lett volna, hanem a nyilvános bűnvádi eljárások erkölcsi erején. Az Alkotmánybíróságnak tehát arról kellett döntenie, hogy az alkotmányosság gondolatával összeegyeztethető-e, ha az egyik legfontosabb jogelvet – a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát – felfüggesztik az igazság érvényesüléséért? És akkor néhány szót arról, hogy miért nem:

Az egész ’90 előtti marxista világszemlélet arra épült, hogy az igazságosság és méltányosság érdekében meg kell haladni a polgári társadalmak jogi formalizmusát. Ennek érdekében, az álságosan fontoskodó jogászok által istenített jogegyenlőség és jogbiztonság helyébe az anyagi igazságosságot kell elhozni az embereknek. És ezt az igazságot természetesen a nép vezetésére hivatott élcsapat fogja meghatározni. A jogászok dolga kimerült abban, hogy a szebb jövő felé vezető politikai döntéseket hatékonyan öntsék jogszabályi formába. A rendszerváltással elérkezett demokrácia – sokak által mai napig meg nem értett módon – nem azt jelenti, hogy négyévente le lehet váltani az élcsapatot. Az alkotmányos fordulat lényege éppen abban állt, hogy bizonyos jogi nyelven megfogalmazott, és az Alkotmányban rögzített (vagy abból levezethető) alaptételek mindig, minden körülmények között, és mindenkire nézve egyetemesen érvényesek, korlátot szabva a mindenkori politikai hatalomnak. Akkor is, amikor ez pillanatnyi politikai vagy erkölcsi hátránnyal jár. A büntetőjogi felelősségrevonás korlátozása egy ilyen szükségesen elszenvedendő erkölcsi hátrány volt.

Az Ab nem azt állította tehát, hogy ne volna méltó és igazságos, illő és üdvös a vádlottak padjára állítani pár tucat vén gazember ávóst, hanem hogy a friss alkotmányosság védelmében erről itt és most le kell mondanunk, különben jogtalanság elkövetésével kezdenénk az új jogállamiság felépítését. Márpedig egy korábbi jogtalanságot nem lehet később elkövetett, törvényes jogtalansággal orvosolni, bármilyen csábítónak tűnjön is.

(Finoman jelzem, hogy nagyjából ugyanilyen érvelés mentén védett meg bizonyos szociális jogokat a Bokros-csomaggal szemben is. Ott nem a történelmi igazság, hanem a gazdasági kényszer volt a politikai vezényszó, de Sólyom akkor is kérlelhetetlenül tört lándzsát a jogbiztonság mellett. Márpedig, ha büntetni lehetett volna visszamenőlegesen, akkor gyest nyesni is.)

Mindennek persze semmi köze ahhoz, hogy volt-e Magyarországon valódi elitváltás, és miért nem? Számtalan egyéb jogi és politikai lehetőség lett volna a rendszerváltó politikusok kezében, ami ellen semmilyen kifogással nem élt volna az Alkotmánybíróság. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna az MDF-nek olyan minőségben is kormányoznia, hogy az istenadta nép négy év múltán, ne fejhangon sikítva szavazza vissza az MSZMP maradékát.

Ha már itt tartunk: az egész pártállami múlt kérdésnek ma pontosan ugyanaz a sarokpontja, mint húsz évvel ezelőtt: Kik azok, akik a gazdasági és politikai életben elfoglalt pozíciójukat, volt titkosszolgálati kapcsolatrendszerüknek köszönhetik? És ez a történelmi hagyomány mennyiben és miképpen torzítja a demokratikus intézményrendszer működését? A válasz ott fekszik a hét lakat alatt őrzött ügynökaktákban. Gondolom, a következő Békemeneten transzparensek tömegei követelik majd, hogy az angyali erők oldalán harcoló kormány hozza végre nyilvánosságra őket.

Nem akarnék azonban méltatlan lenni Fricz Tamással szemben sem. Nagy igazsága van abban, hogy nyomasztó kontinuitás mutatkozik a Kádár-rezsim, és korunk politikai kultúrája között. Ez leginkább az olyan vélt vagy valós hatalmi igényekre születő, elferdített tényeken, és teljes koholmányokon alapuló lejárató cikkekben mutatkozik meg, mint Fricz úr elemzett bejegyzése. És az ehhez lapításukkal asszisztáló közírók széles köre (ezért a cím alatti Csengey idézetek: akinek inge, dolmánya nyugodtan vegye is magára!). Ehhez a kontinuitáshoz Sólyom Lászlónak legfeljebb annyiban van köze, hogy áldozatává vált. Most és itt konkrétan ő. Úgy általában, meg mi magunk - az egész ország.