Ez nagyon szexi, írja egy nő a FB-on, p-i képviselő, wow! A helyzet és a szerep tényleg szexi. A hatalom kábít. Illetve szép. Illetve nem szép vagy nem-szép, de elönt, betölt mindent, mézszerű, sűrű mézcukorhatás. „Más asszony bomlik, hogy az ura mandátumhoz jusson” (Mikszáth). Az összes nő bomlik. Lassan lecsorgó szirup, édes méreg, hozzáragadsz, hozzád ragad tőle mindenféle. Fölkúszik az orron át, elfoglal, elveszel benne, be kell hunynod a szemed, eltévedsz tőle, ehhez hasonló. Megőrjít. „Közben a hölgykarzaton is egerésztem a szemeimmel – de becsületemre mondom, nem olyan értelemben…” Hanem?

Zuhog, hideg van, jövök befelé. Május 17. Időben indultam, a 11-esen megfog a csúcsforgalom, beérek mégis, első frakcióülés a képviselőházban, bőven ideértem, 9 előtt öt perccel, sőt hat, semmi vész. A kocsibejáróhoz kanyarodok, a Fehér Ház előtt fogok parkolni, érdekes. Az autómhoz lép két esőköpenyes, csuklyás biztonsági őr, csorog a köpenyükről a víz, lenyomom az ablakot, benyúlok a zakóm belső zsebébe a levéltárcámért, abban van a belépőm. A régi szürkészöld szövetzakómban vagyok, jól áll rajtam, bírja még, én is bírom, ezt vettem föl. Nincs ott a tárca.

Nincs nálam, otthon hagytam. Budakalászon hagytam. A másik zakómban maradt. Az íróasztalomon maradt. Tizenöt kilométer, négy és fél perc múlva kezdődik az ülés, a katonák érdekes képet vágnak, szakad az eső, ö-ö-ő, nagyon durva. Közben mögöttem mások is bekanyarodnának, feltartom a forgalmat, mi a jóisten legyen, ilyenkor mi van, nem is tudok farolni!

Miért faroljak!

Látom a köpenyeseken, ők sem tudják eldönteni, mi legyen, jól van, kinyitom az ajtót, kikászálódok, intek a mögöttem türelmetlenkedőnek, széttárom a karom, tenyérrel a combomra csapok, uraim, otthon hagytam a.

És érzem, hogy ott a tárcám.

Becsúszott a zakóm bélése mögé. Foszladozik a bélés, a belső zsebből lecsúszhatott. Nem lecsúszhatott, hanem lecsúszott. És akkor én azt csináltam a gyanakodva méregető őrök szeme láttára, hogy a zakózseben keresztül nagy nehezen előráncigáltam a levéltárcámat. És bemutattam a képviselői kártyát. És az volt, hogy ettől a két őr megváltozott. Látván a képviselői kártyámat. Átváltoztak, át lettek alakulva. Tisztelegnek, lezuhan róluk a mogorvaság, a helyzet eldöntetlensége okozta feszült komorság, elömlik az arcukon valami, nehéz pontosan megmondani, micsoda. Tisztelet. Alázat, szolgálat. De kit tisztelnek így? Illetve mit.

Régi zsigerek Fideszes haverjaim szerint az LMP szadeszes. SZDSZ-es haverjaim szerint fideszes. Moldova szerint igazából SZDSZ, Seres László szerint nem cool, magyarán nem kapitalista, hanem „magát nyilván alternatívnak tartó, valójában állam-, intézmény- és PANKKK-függő fiatal városi értelmiség”. Bokros Lajos szerint kommunista. Mindehhez a legodaillőbb arckifejezést vágják. Semmi kétely, apodiktikus hangvétel és fogalmazásmód, ahogy Rákay Philip bírja kifejezni magát: „mindenkiben megindultak a régi zsigerek”.

Morvai Krisztina mellett ülök. Mellőlem kiabál. Börtönt, kötelet, kiabálja Bajnai alatt, aki beszól Vonának, mert az, levetve zakóját, mellényben esküdött. Két kiabálás között barátságosan hozzám fordul, előkapja a táskájából a cukorkás dobozát, megkínál. Köszönöm, mondom, nem szeretem. De-de, vegyek csak, a markomba ráz pár darabot. Szörnyen ismerős bűbájos hangfekvés, budai úriasszony, nem hagyja annyiban, és úrifiú nem utasít vissza egy hölgyet. Elmeséli, mennyire fárasztja a sok repülés, fireg-forog, izgatott, és oké, én is épp elég izgatott vagyok, mégiscsak nyitóülés. Beszédkényszere van, erősen kompenzál, mintha valahogy röstellné magát, érezné, hogy nem így kéne, hogy rosszul navigált. Vajon mire jó ez, miért jó neki? A későbbiekben is, ha megjelenik, tenyerembe ütöget pár tik-takot, én meg lenyelem. Hogy ő most föl fog szólalni!

Jó.

És izgul, közli izgatottan. Nem létezik, válaszolom, maga profi. De, izgul, higgyem el, és mosolyog hozzá, aztán föláll, hogy átváltozzon. Valami furcsa izévé.

Egyszer csak fölállt, és átalakult.

Bemegyek, sokadszorra már. Tíz fölött, húsz alatt. Május 21. Megy a szimbolikus politizálás, és rendben van, a szimbólumok eligazítanak, ez a tömeg patentfordulat, invenciónélküliség viszont bealtat. Ülök, hallgatok, nem alszom, elvagyok. Simicskó Trianonról szónokol, a világ zeneművészetének csúcsára kerültünk, hála Bartók és Kodály munkásságának, a jelenlévők tágra zárt szemmel néznek ki magukból. És Vona.

Szerinte a székely ember vasárnap fekete mellényt ölt, és kevesen vannak, akik sokáig bele bírnának nézni a szemébe. Tegnap Révkomáromban az irodalmi est után vagy nyolc felvidéki fiatallal beültünk egy kocsmába. Finomak, okosak, rendes magyarok. Jó-jó, de mégis inkább csak mulatságos a Jobbik, nem? – próbálkozom. Egyáltalán nem mulatságos, hanem veszélyes, mondják. Semmi vicc, látom rajtuk.

Nem félnek, csak lejön róluk a mosoly. Lehervad. „Emlékezzünk csak a TV-székház sikeres ostromára, majd a győzelem utáni tanácstalanságra a folytatással kapcsolatban”, így Julius Evola Jobboldali fiatalok című könyve előszavában Vona Gábor.

Volt még kormányeskütétel, a Delegációs teremben Réthelyi nemz. erőforrás-miniszter és Matolcsy meghallgatása, BL-döntő (Inter–Bayern 2:0, Milito kettőt rúgott) és háromnapos Pünkösd. Ha nem esett, a kertben ültem. Sokat esik. Apadnak a folyók, egyes helyeken abbahagyták a védekezést, mondja a közszolg. rádió. Molnár Oszkár – a hátam mögött ül – nem jött, abban a régióban a legdurvább a helyzet. Szentistvántelepen az egészből semmi nem érződik, de Nemesvitán, a testvéreméknél gyümölcsfákat csavart ki a szél.

Május 25. Orbán beszél laposságokat, összes mondata patent, egy darabig írom, mindent csak nem írok le. Egy szőke, fehéringes gyorsíró dolgozik szorgosan, ő mindent leír, a tévé is fölveszi, túl van biztosítva. Az állam finanszírozhatatlan kolonc, papírból termel a legtöbbet, ezt 14.12-kor közli. Rengéshullámok jelzik, úgymond, a válságot. Molnár O. barátkozós, mindig nyújtja a kezét, ha beül mögém. Kizárta a Fidesz, az már sok, hogy a terhes romák a hülyegyerekek utáni magasabb segély miatt kalapáccsal verik a hasukat. Június 4-én hajnalban átszakadt a Bódva gátja Edelénynél.

Családi fogyasztásra „a nép sorsát könnyítni akarván” száz liter 43 alkoholfokos vagy ötven liter 86 fokos pálinkát lehet főzni saját gyümölcsösből vagy vásárolt cefréből. „Áldozatokkal erős szeszgyárt hoza létre falukban, / Honnan az életvíz olcsón juta póri torokba” (Az elveszett alkotmány). Hozzá van téve, Arany János (is) lábjegyzeteli magát, hogy „Másképp aqua mortis. Hatalmas emeltyűje a magyar népnevelésnek”.

Generális Orbán vonul a képviselőház földszintjén. A bejárattól, keresztül a csarnokon a liftig, valamiféle virtuális folyosón. Jön ki a teremből, aztán nem tudom, mi van, nem nézek utána, hogy ilyenkor hova megy. Tartják neki a liftajtót?

Másokat addig udvariasan átterelnek-tessékelnek a szemközti oldalra? Soha senki nem lép oda hozzá. Ül körülötte a mameluktömeg, megannyi biodísz meg Caligula lova, nézik, túlbuzogva tapsolják, elfoglalják magukat, kiteszik magukat a kirakatba. „A csimpánzok a tekintélynek behódoló köszöntéssel adóznak, amely több rövid morgásban, majd hosszú hajbókolásban, a felsőbbségnek való kéznyújtásban és lábának csókolgatásában nyilvánul meg” (Francis Fukuyama: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Budapest, 2012, Akadémia Kiadó, 270-71. Pető Márk fordítása). „Amikor a katonák megpillantották a császárt, szalmacsóvákat gyújtottak, »vive l’empereur«-t kiáltottak, és utána futottak” (Lev Tolsztoj: Háború és béke).

A Pareto-szabálynak megfelelően a kormánypártiak 20%-a viszi az ügyek 80%-át, a húsz százalék húsz százaléka a nyolcvan százalék nyolcvan százalékát. A végső döntések 80 százalékát a 20% 20%-ának 20%-a – egy ember. Ki lehetne függeszteni a szenátus Tiberius császárnak szóló feliratát: „Neked adták az Istenek a döntéshozás jogát, nekünk csak a végrehajtás nemes feladata jutott.”

O. Ma fűnyírás. Kizúdulok a kertbe, másképp nem megy, ha cunctatorkodsz, mint Quintus Fabius Maximus a második pun háborúban, marad a fű. Dől rólam a víz. Azon gondolkodom, lehet-e gondolkodni fűnyírás közben. Nem lehet.

Nincs kegyelem, az úgynevezett nép nem olvas és nem megy ágálni az agorára, aki olvas és kimegy, kiiratkozott a népből. Ha szakad rólam az izzadság, nem marad hely semmi másnak, fölfelé tolni az árokból a gépet és fordulni, az kemény.

Belefér az életbe, de max. ennyi, havi 1 nyírás, ennyi viszont férjen bele! Legyél kemény! Most tartok a felénél, a kerítés előtti hosszú árkot már lemetéltem, ezt most gyorsan megírom, közben lejjebb megy a nap, akkor zsupsz, vissza. Érzem, ahogy jön le a fölösleg a növényzetről, szétterjed bennem a jó. Fűillat lesz, a rigók bevadulnak. Egy slukkra megiszom fél palack ásványvizet, csorog rólam a sós lé. Vegyél kertet!

Műveld a kerted, hallgass rigót, ne hallgass másokra. Ne félj tőlük, ne foglalkozz velük. Légy független, függetlenül tőlük érezd jól magad, és ha rosszul érzed magad, független’ tőlük érezd magad rosszul. Legyen orgonabokrod. Nézz sokáig egy méhecskére emlékeztető, dupla szárnyával egy helyben kavaró, hosszúkás csőrű bogarat. Ha fölforrt az agyad, állj a zuhany alá, és fordítsd a kék pötty felé a csapot. Nyomj be egy hideg sört ahhoz, hogy velőrózsa rántva, de legyen hozzá elég házi gyártású majonéz. Lefekvés előtt nézz kis pornót, aztán oldd meg a csajoddal, ahogy a legjobb nektek. Vágj elégedett pofákat. Kezdj bele Kleist O. márkinéjába. Ne fejezd be.

Aludj bele. Nyugi, úgyis befejezed majd, nyugalom! Virágzik az őszibarackfa is, lila, ahogy befényezi a lebukó nap, narancsvörösnek látszik. A firenzei Santa Maria Novella-templomot úgy tervezték, hogy a gótikus pillérek egyre sűrűbben állnak, a padlózat enyhén emelkedik, így jóval nagyobbnak tetszik. Transzponálom, ami van, a kép átír engem. „Egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni,” írja Kierkegaard a filozófiáról. Abbahagyni nehéz.

De „ha valaki azt hiszi, hogy miközben most abbahagyom, igazán abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy hiányzik belőle a spekulatív készség. Én most ugyanis nem hagyom abba, hiszen már akkor abbahagytam, amikor elkezdtem.” A jó történet megáll, amikor megállok, megfordul, ha megfordulok, és elindulok visszafelé, de megtartja a távolságot. Misima Jukio szerint búcsúzásnál be kell várni azt a pillanatot, amikor végképp eltűnik a távozó.

(Kukorelly Endre Országházi divatok című könyve a jövő héten jelenik meg a Libri Kiadó gondozásában.)