“Egyszer s mindenkorra: a szabadság nem csupán egy puszta természetes jog; ez az a hatalom is, melyet egy ember azért kap, hogy képességeit használja és fejlessze az igazság uralma és a törvény védelme alatt.” (Frédéric Bastiat: A törvény)

Ez a várva várt hétfői míting így volt szép, így volt tökéletes: a leeső toll, a láthatóan amúgy is síkideg tollfelvevő zavart tekintete, még zavartabb kézfogása, Európa erős emberének rejtett aggodalma, hogy csapda ez is, és a kamerák előtt megint végigvonszolják a színpadon, ahogy mostanában Brüsszelben szokták.

Az Európai Néppártban keresztény, szociális és liberális gyökerek is vannak, ezért az illiberális szóval “a demokrácia tekintetében nem tud mit kezdeni” – közölte kérdésre a német kancellár, aminél mondjuk jobb érveket is találtunk volna az illiberalizmus ellen, de ez mindegy is, ha egyszer a vendéglátó úgy látta: szó sincs róla, “nem minden demokrácia szükségszerűen liberális, és aki azt akarja mondani, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egyetlen eszmerendszernek, amit mi nem adhatunk meg”.

A második állítás nyilvánvalóan a Nagy Monty Python Politológia szakkönyvből származik (ráadásul ő az egyetlen, aki ebben az országban az eszmerendszerének privilégiumot követel), az elsővel azonban nehéz vitatkozni. Pláne, hogy a magyar kormány mellett a magyar ellenzék is mindent megtesz azért, hogy érvényes legyen.

Merkel több ponton is érzékeltette, hogy a demokrácia tekintetében nem tud mit kezdeni Orbán államával. “Ha egy kormány széles többséggel rendelkezik, akkor a média, a társadalom és a civil szféra szerepét is értékelni kell” – jelentette ki, nem mulasztva el felhozni a német befektetők panaszát sem (“szeretik, ha megbízható keretfeltételekkel találkoznak”). Ezt jól tette. Danke, Deutschland.

Párbeszéd és tekintettel levés a társadalom egészére, a civil szféra és a média szabadságának komolyan vétele, joguralom és jogbiztonság a befektetések és végső soron az egész piacgazdaság, értsd, egy szabad társadalom alapjának védelmére – mindezt úgy tudta Merkel előadni, hogy nem csúszott az ellenzék által elvárt Európai Mutti szerepbe.

A politikai és civil ellenzék ilyet hiába is várt volna, hiszen eddig – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nem volt képes liberális demokráciát követelni. Illetve követelni talán igen, de megélni, képviselni nem. Márpedig a nem megélt, nem képviselt liberalizmust és demokráciát magára hagyják, azaz elárulják. Ellenfelei és állítólagos barátai egyaránt.

Közhelyek tucatjaival lehetne előjönni arról, hogy a liberális demokrácia természetesen nem a klasszikus, piacpárti (vagy akár a baloldali) liberalizmus eszméjének, politikai filozófiájának a dominanciáját, “privilégiumát” jelenti, hanem a szabadságon nyugvó közösségi akarat intézményesítését, amely bármely ideológiának szabad teret biztosít. A hatalom kontrollját, elszámoltathatóságát, az egyéni jogokon, a magántulajdonon, a szabad választásokon és a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló társadalmat. Demokrácia azonban kétségkívül van nem liberális is – willkommen in Ungarn.

*

A nem liberális demokrácia lehet tekintélyelvű, mint a szingapúri, lehet kaotikus, mint az ukrán, lehet nem demokrácia, mint az orosz, és lehet kiüresedett, mint éppen a miénk. A kiüresedettség okát pedig hiába keressük kizárólag a mostani kormánypárt berkeiben, bár a Fidesz kétségkívül Guiness-rekord mennyiségű energiát fektetett ebbe a kiüresedésbe. Viszont hozzátette ehhez a magáét a baloldal is, amely kizárólag az intézmények elégséges működésére figyelt, de gondolatok híján semmit nem invesztált az egyénre alapuló, öngondoskodó, szabad és innovatív jövőbe.

Mert ne tévedjünk, ez és nem más a választóvonal demokrácia és liberális demokrácia között: az egyén szabadságát és kreativitását garantáló piacgazdaság elfogadása vagy tagadása. Aki úgy akar demokráciát, hogy közben kiiktatná a versenyt és kitiltaná a GMO-élelmiszereket a piacainkról, az egy valódi rémálomnak, a harmadik útnak ágyaz meg. A harmadik útról kb. annyit kell tudni, amennyi egy Bogár László-publicisztikába vagy egy Szaniszló Ferenc-kommentárba belefér.

Vessünk akkor egy futó pillantást arra, hogy a politikai és a civil ellenzék a választóvonal melyik részén áll.

A Fidesz legnagyobb kihívója, a Jobbik eljutott a nyílt demokrácia- és kapitalizmustagadásig (Vona: “nem a Fidesz bukott meg, hanem az egész rendszer”), és ugyanúgy a Sziriza barátjának tekinti magát, mint a Demokratikus Kerekasztal (DEKA) nevű új fórum egyik arca, Ferge Zsuzsa (“A rendszerváltásnak vesztese az ország lakosságának legalább 60 százaléka”). A neves szociológus és a piacgazdaság nem barátok, ő már a szocik alatt is fúrta a magánnyugdíjrendszert, a szegények érdekeire hivatkozva. Nem is hallottuk a hangját, amikor a Fidesz szépen lenyúlta.

A PM teljesen antikapitalista, az Együtt félig-meddig, használt autót egyiktől se vegyünk. Az LMP-ről annyit, hogy sem a plázastop, sem a multik megadóztatása, sem a magánnyugdíjpénztárak ellopása nem fájt neki alapvetően, az európai-amerikai szabadkereskedelmi megállapodást (TTIP) megvétózná, a vasárnapi nyitva tartás elleni legkeményebb fellépése pedig az volt, hogy mentességet kért a kertészetek számára.

Az MSZP eklatáns példája annak a politikai elképzelésnek, amely a demokrácia und piacgazdaság csomagból kizárólag az első mellett hajlandó nyilvánosan kiállni (már amit ért belőle), a másikhoz sokszor tartotta magát, de csak fogcsikorgatva, keserű kényszerből. Hiszen szintén nem barátja.

A párt, amely a tavalyi bukásokból azt szűrte le, hogy a sok millió nyugdíjas és közalkalmazott országában még balrább kell helyezkednie (garantált alapjövedelem, közösségi tulajdon, zöld gazdaság), sokadszorra fut neki a Fidesz témáinak, most éppen szintén rezsicsökkentést szeretne (“Rogán Antal ne csak a kenyér és a kifli árát akarja csökkenteni az olcsóbb kőolaj és földgáz miatt”). Tovább is van, de nem mondom még.

A programjában alapvetően nem piacellenes DK elnöke minapi évértékelőjén egyszerre volt büszke korábbi baloldaliságára (“tettünk a szegénység ellen, egy csipettel könnyebb volt az élet”) és mostani populizmusellenességére; ez utóbbira egyébként joggal, a DK valóban nem szállt föl a népi demokratikus ígérgetés vonatára, a pártelnök határozottan beszólt a Sziriza magyar barátainak is (“az nem baloldal, hogy pénzt kérünk kölcsön, nem adjuk vissza, és még büszkék is vagyunk rá”). Ugyanakkor a DK sem korábban, sem ma nem liberális párt, szociális bázisának egy részét (amely ott volt az évértékelőn) remélhetőleg senki nem tanítja meg a Facebookon kommentelni.

Gyurcsány Ferenc elsiratta a köztársasági eszmét és politikai közösséget, ugyanakkor kissé paternálisan beszélt az utcai ellenzékről (“ne bántsuk őket, legyünk türelmesek, talán kinövik magukat”), holott remélhetőleg még nem tartunk ott, hogy a DK vagy bármely más párt megítélésén múlna, “kinövik-e magukat” a most még szükségszerűen kaotikus mozgalmak. A pártoknak egy dolguk lenne: figyelni, tisztes távolban maradni, és nagyon sokat tanulni ebből a szükségszerű káoszból. Ezek a civilek az ő termékeik is ugyanis, ha más nem, átvitt értelemben.

A civilek, mint látható, a demokráciát valamennyire éltetik, de a piacot már semmiképpen sem, már a liberális szó is kezd szitokszó jelleget ölteni köreikben. Még egy olyan magántulajdon-témát felkaroló szervezet, mint a "60ezren a MAGÁN nyugdíjukért" mögött is leginkább a baloldali Szolidaritás szakszervezet áll. A tüntetéseken az olyan megszólalók, mint Kálmán László (“Az egészségünkről sem kell központilag gondoskodni, nem lenne baj, ha sok szereplő versenyezne értünk az egészségügy piacán”) az abszolút kivételek közé tartoznak. Ettől még nyilván őszintén akarnak rezsimváltást – de az egyéni szabadság, a piacgazdaság, “az igazság uralma és a törvény védelme” egyelőre inkább ne számítson rájuk.

A magyar kormánnyal a demokrácia, az ellenzékkel a piacgazdaság tekintetében nem tudunk mit kezdeni.