Péntek este brutálisan meggyilkolták az orosz ellenzék egyik vezetőjét, Borisz Nyemcovot. A gyilkosság annyira közel történt a Kremlhez, hogy sokakban felmerült: ennyire mégsem lehet buta Vlagyimir Putyin. Miért akarná meggyilkoltatni az aprócska ellenzéken belül is már évek óta elszigetelődött jobboldali liberális Borisz Nyemcovot? Miért akarna újabb okot adni nyugati kritikákra? Vlagyimir Putyin soha nem volt ennyire népszerű, mint manapság – bármiféle gyilkosság így csak árthat megítélésén.

Legalábbis ezt gondolják azok, akik szerint Vlagyimir Putyint felettébb érdekli a nyugati megítélése. Ezt gondolták akkor is, amikor számos nyugati elemző kizárta, hogy Putyin elfoglalná a Krím-félszigetet, vagy megtámadná Kelet-Ukrajnát. Akkor is hallani lehetett, hogy az otthon már amúgy is népszerű Putyin miért kockáztatna ilyen veszélyes vállalkozásokat.

Aztán mégis kockáztatott. Putyin ugyanis nem a külföldnek akar tetszeni, hanem otthoni híveinek. Tettei és szavai mindig hazafele, az övéi felé szólnak. Márpedig Viktor Jerofejev orosz író szerint Putyin liberálisabb, mint az orosz társadalom többsége. Ami Nyugaton megdöbbenést, az Oroszországban csodálatot vált ki. Éppen ezért az orosz társadalom gondjait Putyin lelépése, elmozdítása sem oldaná meg. Azok a nyugati, többségében liberális értékek, amelyekért az orosz ellenzék tüntetni szokott, csak egy szűk nagyvárosi, értelmiségi réteg számára fontosak. A nagy orosz valóság másról szól. Ott politikai gyilkossággal is lehet imponálni.

Borisz Nyemcov azonban tényleg annyira jelentéktelen alakja lett az orosz ellenzéknek is, hogy meggyilkolása még otthoni üzenetnek is kevés. A Kreml azonnal cáfolta, hogy bármi okuk lett volna félni a meggyilkolt politikustól. És e nyilatkozatuk igaz. Másrészről pedig igencsak félelmetes.

Igaz, hiszen Borisz Nyemcov azon kilencvenes éveket jelképezi, amivel Vlagyimir Putyin szakítani akart, és amit az orosz lakosság többsége a szovjet nagyhatalmi státusz elvesztésével és életszínvonalának zuhanásával köt össze. Az orosz ellenzéken belül se mindenki fogadta el Nyemcov liberális és kozmopolita nézeteit, az ellenzéken belül is akadnak sokan, akik támogatják az ukrajnai háborút. Eduard Limonov, nemzeti-bolsevik író például keményen Putyin-ellenes, de Nyemcov szerinte se volt fontos a Kremlnek. „Ma nincs ellenzék Oroszországban” – nyilatkozta önkritikusan a római La Repubblicának a gyilkosság másnapján. A létező ellenzék lejáratódott, egymással veszekszik, és a monarchistáktól az ultaliberálisokig terjedően heterogén. Azaz nem csak mérete, de tartalma miatt is alkalmatlan lenne bármiféle hatalomátvételre.

A Kreml nyilatkozata azonban félelmetes és árulkodó is. Nyemcov meggyilkoltatását azzal cáfolni, hogy nem jelentett veszélyt rájuk, azt jelenti, hogy aki veszélyt jelentene, azzal készek lennének elbánni. Persze Anna Politkovszkajatól vagy az új kijevi vezetéstől se volt okuk félni, ahogy azt többször is hangsúlyozták.

Ezúttal viszont Putyin olyannyira uralja országát, hogy tényleg nem kellett letolnia a pályáról Nyemcovot. Pálya szélén volt ő már évek óta. Azonban hiába utalgat a kommunista pártvezér, Gennanyij Zjuganov nyugati szálakra, vagy beszél az utóbbi időben nacionalistává szenilisedett Mihail Gorbacsov „destabilizációs kísérletről”, Nyemcov halála nagyon is része mindannak, amivé vált a mai Oroszország.

Vlagyimir Putyin a nacionalista indulatok felkorbácsolásával próbálja elfedni a jelentkező gazdasági problémákat. Az orosz-ukrán háború kitörése és a nyugati szankciók bevezetése óta ömlik az orosz médiából – amelyet gyakorlatilag teljesen ural az államapparátus – a nacionalista, Nyugat-ellenes propaganda. Putyinnak mindehhez nagyon is kellenek a belső és külső ellenfelek, mert társadalmi támogatottsága csak akkor marad fenn, ha továbbra is sikerül a társadalmat elszigetelnie a külvilágtól. A háborús pszichózisban ugyanis még az emelkedő árak is kevésbé tűnnek fel.

Az államilag vezényelt média-gyűlöletkampányokban pedig Borisz Nyemcovnak fontos szerep jutott. Ő volt azok egyike, akiket Vlagyimir Putyin „az ellenség ötödik hadoszlopának” nevezett. Egy háborús országban az ötödik hadoszlop tagjával nem mindig az állam legfelsőbb parancsára végeznek – elvégre alsóbb szinteken is harcolnak, ráadásul Oroszországban számos nacionalista paramilitáris csoport létezik; valamelyik egyfajta hazafias kötelességből is lelőhette Nyemcovot.

Elképzelhető, sőt felettébb valószínű, hogy nem Putyin volt a megrendelő. De ő indította el a háborút, ő korbácsolta fel a nacionalista gyűlöletet, ő hergeli az állami médiából az oroszokat nap mint nap az ellenzék, az ukránok, Európa és az USA ellen. Bárki is ölte meg Borisz Nyemcovot, azt a légkört, amelyben csakúgy lepuffanthatnak ellenzéki politikusokat a nyílt utcán, Putyin teremtette meg. És mivel az ország gazdasági, társadalmi, demográfiai gondjai olyan súlyosak, hogy Putyin nem engedheti meg a lazítást sem belföldön, sem az ukrán fronton, a gyűlölet csak fokozódni fog. Ahogy a Frankfurter Allgemeine hétfői vezércikke írta: Putyin jogi felelősségét esetleg ki lehet zárni Nyemcov halála kapcsán, de politikailag ő felel a körülményekért.

Vlagyimir Putyin, a magyar kormányfő mintaállamának vezetője, az orosz nemzetet az orosz állammal, az orosz államot pedig önmagával azonosítja. Ebben a légkörben pedig minden ellenzéki tett hazaárulásnak számít.

Márpedig háborúban a hazaárulókkal tényleg úgy szoktak elbánni, ahogy Nyemcovval. Akár az állam, akár egy túlbuzgó szabadcsapat is hajtotta végre a leszámolást – Nyemcovékat Vlagyimir Putyin nyilvánította „ötödik hadoszlopnak”, azaz háborús ellenségnek.

Péntek éjjel valakik csupán végrehajtották, ami a putyini szavakból következik.