„De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik”

Jean Anouilh: Becket, vagy az Isten becsülete*

Kezdjük azzal, hogy aki betűértő ember létére Magyarországon eljut azon állításig, hogy Schmidt Mária valamit, akármit, bármit relativizál, felkapaszkodott arra a magaslatra, melyen csak Karsai László tízdanos holokauszt-szakértő és Ungváry Krisztián ötdanos véleménytörténész képes megélni oxigénpalack nélkül. Az ilyen utaknak persze ára és következménye van: miközben „bámulatos manőverezési szabadság születik” odavész a hitelesség, azaz gyakorlatilag minden.

Techet Péternek most éppen az a hávégés véleménye – van barikádos és olykor emenós (!) is –, hogy Schmidt Mária relativizálja a kommunizmus bűneit (Honecker szelleme kísért a magyar jobboldalon, hvg.hu), továbbá hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatója egyenlőségjelet tesz a kommunista diktatúra és a polgári demokrácia közé. Techet kérdés formájában már a felvezetésben elsüti a konklúziót: megengedhető-e, ha egy ilyen emlékhely élén ez a személy áll? A véleménycikk szerzője érvelését alátámasztandó többek között egy 2012-es Schmidt-esszére hivatkozik, amit jellemzően nem eredetiben, de német fordításban olvashatott, így nem a magyar esszé címét közli (Kifosztva és elárulva – Németország a hatvannyolcasok szorításában, origo.hu), hanem – filológiai gondosságot megvillantva – a német fordítás címét forgatja vissza magyarra. Ez csupán incselkedő jóindulat, nem érdemi kritikám Techet szövegével szemben, aki szemmel láthatón erősen keresi tájékozódási pontjait.

A publicisztika szerzője abból indul ki, hogy Schmidt nem ismeri Németországot. Remek indítás! Cáfolatként olyan hosszú lajstromot kéne összeraknunk, hogy elvesztenénk olvasóink felét. Legyen elég annyi: Techet téved. Schmidt Mária fullblood-németeket megszégyenítő alapossággal ismeri Németországot. Másik állítása, hogy Schmidt Mária „egyenlőségjelet tesz a kommunista diktatúra és a polgári demokrácia közé”, amikor azt írja, „a nyolcvanas évek Magyarországán nem volt ilyen véleményterror, mint amilyet most Németországban látunk”. Kedves Péter, Schmidt Mária „véleményterrorról” ír, nem a politikai rendszer pluralizmusáról! Kies hazánkban a nyolcvanas évtizedben az ellenzéki mozgalom keretein belül, az egyetemeken bizony nagyobb szellemi mozgástér volt, mintsem gondolnánk. A Carl Schmitt-féle „értékek zsarnoksága” (Die Tyrannei der Werte) helyett az elaggott állampárt lassú szétesése és az ellenzéki mozgalmak rendszerváltoztatásba torkolló útkeresése jellemezte ezt az évtizedet. A XXI. század eleji Németországban ezzel szemben semmilyen termékeny szellemi fortyogásról nem beszélhetünk, legyen szó az első vagy a második világháború évfordulókkal támogatott újraértelmezéséről, a németek kitelepítésének traumájáról, a kommunizmus örökségéről vagy éppen áldozatairól, akikre a szövetségi kormány még azt a pénzt is sajnálja, hogy összegyűjtsék neveiket. Ebben a Németországban veszélyes haditett a kereszténységre hivatkozni, szóbahozni kurrens integrációs problémákat, azt mondani valamire, ami „sexy and mainstream”, hogy „bullshit”, vagy egyszerűen, hogy „ich sehe das anders”. Hiába jelenik meg jeles kiadóknál ma is néhány a politikailag korrekt kánontól eltérő vélemény, ezek nem termékenyítik meg a közéletet, megfogalmazóikkal szemben a „mértékadó ballib elit” részéről undor és kirekesztés tapasztalható (Sarrazin, Ulfkotte, Baberowski, Nolte). A polkorrekt kánon terrorja pedig azért olyan kétségbeejtő, mert egyáltalán nem igényli már a publikációs tilalmat! Hiába olvassák ugyanis több százezren az adott könyveket, esszéket, a nagy renoméjú artikulációs felületeken üzemszerűen felpörög az autodafé, az említett szerzők pedig hamar olyanná válnak és váltak, mint a Techet által kedvelt Carl Schmitt, akit az anekdota szerint bár „mindenki olvas, senki sem mer idézni”.

Lényeg a lényeg: Techet Péter e heti értékválasztása egyértelmű. Kiütést kap a Fidesztől, Orbán Viktor „demokratikus centralizmusától”, Schmidt Máriától (aki „turnézik”, „eszmetörténeti idézetekkel tarkít”, „bő lére ereszt”), a „szélsőjobboldalinak” címkézett Demokratától, úgy en bloc a „Nemzeti Együttműködés Rendszerétől”. Velük szemben ott a sokszínű és buja német médiadzsungel, az ARD, a ZDF, a konzervatív FAZ, a ballib Süddeutsche, a neokon Die Welt stb. Kár, hogy Techet tipikus wessi-bennfentes módjára érvel, túl rövidlátó ahhoz, hogy észrevegye: a német kereszténydemokrácia, a szociáldemokrácia, illetve a genderszótárt biflázó zöldek értékválasztásai között – a nagykoalíciós merkelizmus okán is – semmi különbség nincsen. Hiába is olvassuk a Süddeutschét, a Faz-ot, a Weltet, a Zeitot, a Focust, a Spiegelt (a penetráció nélküli apróságokat hagyjuk ki), alig van itt különbség, bármely Hitler számára irigylésre méltó „Gleichschaltung” következett be „úgy emberileg, mint művészileg”. Mégis tiszta beszéd ez Techettől, aki – egy Facebook-posztjában üdvözölné, ha Magyarországot végre megbüntetik: „endlich mal” (végre valahára) írja. A vidám arroganciával ferdítő német „Wirtschaftswoche” Magyarországot ekéző cikkét hájpolja Techet. Mit mondjak erre? Illegális, cseppet sem együttműködő telepesek kövekkel dobálják rendőreinket, engedély nélkül akarják átlépni az állami szuverenitást jelképező határt, Techet Péter meg kiakad, hogy nincsen világbéke!

Hogy ne hagyjak kétséget álláspontom tekintetében, rögzítem az alábbiakat: aki a durván kommunista, honeckeri Német Demokratikus Köztársaság kapitalizmus- és rendszerkritikáját (samt allen Verleumdungen) összehasonlíthatónak tartja a jelen viszonyokkal, az vagy túl sokat élt, vagy túl keveset. Kínomban csak a nagyszerű Kertész Imre szellemét tudom megidézni: én ott voltam, nekem ne hazudjatok!

Tallai Gábor

A Terror Háza Múzeum programigazgatója

*Köszönet Aristónak a csodás idézetért (fél napig fuldokoltam a nevetéstől)