Demszky Gábor 1999-ben a Fővárosi Közgyűlésben fölvetette, hogy a Moszkva teret nevezzék át Antall József térre, és hozzátette, hogy ennek érdekében még az illető halálát követő huszonöt éves moratóriumtól is hajlandó lenne eltekinteni.

A főpolgármester a rendszerváltás utáni első miniszterelnök családjának kérésére visszakozott. A család egyebek közt arra hivatkozott, hogy a maga részéről támogatja a moratórium fenntartását – amelynek azóta se híre, se hamva; a Moszkva tér pedig minden bizonnyal méltatlanabb személy nevét viseli, mintha Antall Józsefét örökölte volna. Az Sz betűs miniszterelnökhöz semmi közünk, nem az életünk része, egy a dualizmus sok jellegtelen – és régi – kormányfője közül, a visszanevezés nem több retrográd erőszaknál. Aki a mai fül számára bizarr Széll Kálmán tér elnevezést használja, az Orbán-rendszer egyik legeredményesebb múlteltörlő lépésében vállal szerepet. A tér – amelyen nap mit nap átkelünk – nevének elsősorban abban van felelőssége, hogy jelentéssel gazdagítja-e az életünket vagy éppen szűkíti azt, többet tudunk-e meg rajta keresztül saját magunkról, többet teszünk-e ki saját múltúnkról a saját szemünk elé, vagy épp eltakarjuk azt.

A korábbi negyedszázados moratórium ennek kellő megítéléséhez nyújtott segítséget, emellett azonban azt a látszatot is segített eloszlatni, hogy hasznot húznánk valakinek a halálából. Még ha az illető személy a legemlékezetesebb ember volt is az országunkban, nem állítunk neki egyből szobrot, mivel ezzel az a látszat keletkeznék, hogy esetleg örülünk a halálának; a hagyományos kultúrnépek pedig azt is pontosan tudták, hogy a látszat bizony már maga a szándék. Gondoljunk csak rá, hányan viccelődnek azzal, hogy ideje lenne szobrot állítani Orbán Viktornak.

Épp ezért visszatetsző politikai felhangja van annak, hogy Göncz Árpádról városrészt neveztek el; a fővárosi hagyománytól különösen idegen a lakónegyedek átnevezése, korábban ezt kezelték a legnagyobb fenntartással, hiszen az eredeti, patinás magyar nyelvű nevek legalább Döbrentei Gábor dűlőkeresztelőinek időszakáig nyúlnak vissza – az egyes kerületrészek elnevezését még a szocializmus és a tanácsrendszer évtizedeiben is csupán használaton kívül helyezték, de nem nevezték át azokat. Göncznek ráadásul köze sincs a róla elnevezett „városközpont” forgalmas kereszteződéséhez. Persze, Horn Gyuláról is neveztek el – még életében – Németországban gyári bekötőutat, mégis, ha negyedszázaddal később neveznek el közterületet az ország első szabadon választott államfőjéről, legjobb bizodalmunk szerint sokkal méltóbb helyen, méltóbb országos körülmények között tehette volna meg azt az aktuális kerületi vagy fővárosi vezetés.

Míg azonban Göncz mint névadó ellen, kevesebb mint fél évvel a halála után, senki nem emelte föl a szavát, és a változtatást az ellentétes politikai összetételű Fővárosi Közgyűlés is jóváhagyta, a rendszerváltás utáni második szabadon választott magyar köztársasági elnökről, Mádl Ferencről tervezett közterület-átnevezés ellen többen tiltakoztak. Alig fél évtizeddel a volt államfő halála után, ami nyilvánvalóan elégtelenül rövid időszak a kérdés megítéléséhez, azzal érveltek, hogy Mádl nem érdemli meg a névadó szerepét. Túlnyomórészt személyes tevékenységét kicsinyelték, ügyet sem vetve rá, hogy alapvetően Gönczöt sem a személyes tevékenysége tette méltóvá erre, hanem az ország történetében betöltött szerepe. Több tucat honfitársunk vett részt a ’44-es ellenállásban, számosan kerültek tevékeny forradalmi szerepvállalásukért börtönbe 1956 után, sok-sok életet nyomorított meg a hatalom örökre és jóvátehetetlenül, a többségükről mégsem fognak soha utat elnevezni – sőt nem merült föl névadóként az ’56-ban igazán jelentős szerepet játszó Vásárhelyi Miklós, de Eörsi István vagy Litván György sem; az 1956-os halálraítélt Gáli József nevét, aki íróként is megérdemelné a dicsőséget, harmincöt évvel a halála után se viseli köztér, nem szólva a ténylegesen kivégzett Gimes Miklósról stb. Göncz a demokratikus ellenzék tagjaitól eltérően ráadásul egészen a rendszerváltás hajnaláig nem vállalt részt a tevőleges ellenzékiségben. A kérdés tehát nem úgy szól, hogy Mádl életútja Gönczénél kevésbé mutatkozik-e méltónak arra, hogy utat nevezzenek el róla, hanem úgy, hogy nem csak a rendszerváltás utáni első, hanem a második köztársasági elnök is megérdemli-e, hogy közterületet nevezzenek el róla. Aki – ne felejtsük el – az első szabadon választott jobboldali köztársasági elnök volt, így valójában azt kérdezzük, megérdemelheti-e a jobboldal, hogy a sok évtized utáni első, és a modern jobboldal (1918 utáni) történetében legelső nem – részben vagy egészében – szélsőjobbodali államfője nevét út viselje. Megérdemelhetik-e a tőlünk eltérő gondolkodású emberek, hogy a számukra fontos személy emlékét megörökítő javaslat a mi konszenzuális támogatásunkat is élvezze – amelyet ilyen esetben döntően a passzivitásunkkal adhatunk meg.

Érdekes, hogy míg Mádl névadóként való méltatlanságát – alig pár évvel a halála után, gyászoló családja életében – többen kiemelték, a voltaképpeni gondot, a történelmi utcanév átnevezésének visszásságát senki nem említette, legfeljebb azzal tréfálkoztak, hogy hogyan kell megváltoztatni majd így a Budaörsi, Alkotás és Hegyalja utak találkozásáról elnevezett BAH-csomópont nevét. Valószínűleg az általános reakció nem különbözött volna akkor sem, ha bármelyik másik útról lett volna szó.

Az eredetileg rövidebb útszakaszt jelölő Hegyalja utcát 1902-ben terjesztették ki a folyó és az Alkotás utca közötti hosszabb útszakaszra, és 1945-től viselte ezt a nevet az Alkotás utca és a Németvölgyi út közti szakasz is. Az elnevezés tehát valójában két külön utat fed, amit más nem is mutathat jobban, mint az, hogy míg az alsó szakasz valóban a hegy aljában fut, a fölső rész a Sas-hegy csúcsát környékezi: ezt az is jól jelzi, hogy az út fölső végének egyik mellékutcáját Hegytető utcának hívják. Ebből mi sem következhetne kézenfekvőbben, mint az út kettéosztása: az alsó, városias rész viselhetné tovább az eredeti elnevezést, a Hegyalja út fölső, 1945 előtt Wolff Károlyról elnevezett szakasza pedig Mádl Ferenc nevét kaphatná – a budai hegyvidéki rész hagyományos néprajzi közege nem is esik távol attól az irányzattól, amelyet Mádl képviselt.

Miközben azonban a történelmi utcanév átkeresztelése keveseket zavart, annál többen aggódtak a helyi lakosság miatt, amelynek az átnevezés esetén ki kell cseréltetnie lakcímét igazoló iratait. Azokat, akik a jobboldali politikus méltatlanságát hangoztatták, viszolyogtatta, hogy a változás bosszúságot okoz a lakosoknak, az érintett kerületek (egyébiránt fideszes) polgármesterei pedig egyszerűen a népszerűségvesztéstől tartottak. A Moszkva tér átnevezése idején is szembetűnő volt, hogy sokan nem a korábbi név megváltoztatását és az új név semmitmondóságát, hanem pusztán a hatalmi aktust tartották helytelennek – nem a múltból megörökölt történelmi tartalom megőrzését, hanem az ellenoldal bírálatát és az embereknek okozott kellemetlenség demagógiáját tartották szem előtt. Márpedig amíg a közösségi teret megképző jelentés nem élvez elsőbbséget az apró-cseprő hétköznapi bonyodalmak fölött, addig nemhogy politikai, de minimális kulturális stabilitásra sem számíthatunk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere az okiratok cseréje fölötti aggodalomban, nem a Mádl Ferencről elnevezett közterületben nyilvánul meg igazán. Az utóbbi éppen a közös konszenzus első építőköve lehetne, ahogy az is, ha Demszky javaslatára Antallról teret neveztek volna el. Arról nem beszélve, hogy a másik oldalnak tett gesztusok után sokkal jobb szívvel örülhetnénk Göncz Árpád méltó helyének is, hisz biztosak lehetnénk benne, hogy, a kölcsönösség elve alapján, amögött is nemzeti egyetértés áll. Egyoldalú csordaszellemmel ugyanakkor sohasem megkülönböztetni, hanem összemosni fogjuk magunkat azokkal, akik ellen föllépünk; a „baloldalnak” elsősorban ezen kell ma gondolkodnia.

A szerző író, szociológus