Techet Péter
Techet Péter
Tetszett a cikk?

Lehet, hogy a pénz megérkezett – de a NER tartalmilag egyetlen elemében sem keresztény. Vélemény.

Németországban a fasiszták és a katolikusok is őszintébbek. Utálják is egymást. Magyarországon azonban sokszor egymásba fonódnak.

A hódmezővásárhelyi plébános a múlt vasárnapi mise után, amit amúgy nem ő tartott, kipenderült a hívők elé, és gyalázni kezdte a templomban helyet foglaló hétgyermekes, mélyen vallásos Márki-Zay Pétert. A plébános szerint Márki-Zay bűne annyi, hogy el mer indulni egy állítólag még demokratikus országban polgármester-jelöltként. A plébános úr érve:

megérkezett a pénz a számlára.

Márki-Zay Péter rezzenéstelen arccal hallgatta végig, amint a hódmezővásárhelyi plébános a templomban, Isten felszentelt házában vádaskodott, gyalázkodott – azaz farizeus módjára megbotránkoztatott.

Ha ateista lennék, felettébb örülnek az ilyesfajta híreknek, mert megerősítenék a katolikus egyházzal és papokkal szembeni előítéleteimet. A hatalomhoz dörgölőző, a pénzzel könnyen megvehető, a hatalomnélkülibe rúgó pap és egyház az ateizmus, az antiklerikalizmus régi vádja. Én azonban katolikus vagyok, és amióta nem magyar templomokban kell hallanom a sokszor nacionalista propagandát, egyre büszkébben is lehetek katolikus. Ugyanis ahogy nem minden pap pedofil, úgy nem minden pap nacionalista vagy pénzzel megvehető kormányszolga. Még Magyarországon sem.

A katolicizmus nemzetek feletti eszméje eleve kizárja a nacionalizmust. A saját nyelvet, kultúrát, országot lehet persze szeretni – de a katolicizmus szépsége (akár a protestantizmussal szemben is például) éppen abban rejlik, hogy nem esetleges államhatárokhoz, nemzetkonstrukciókhoz, politikai hatalmakhoz kötődik. Nem véletlenül láttak a katolikus egyházban a 19. század liberális vagy konzervatív nacionalistái ellenséget – ugyanis tudták, hogy a katolicizmus nem a nemzethez, nem az államhoz, nem a politikai, világi hatalomhoz hű elsősorban. A protestáns vagy orthodox egyházakkal mindig is könnyebb volt nemzetállamot, zárt társadalmat építeni.

E tapasztalat különösen erős a német katolicizmusban, amely ellen a 19. században megszülető német nemzetállam és annak konzervatív-liberális, protestáns elitje valódi kultúrharcot folytatott. Istenhez, nemzetek feletti egyházukhoz, nem-német pápájukhoz való hűségük miatt megbízhatatlannak számítottak. A katolicizmus Németországban tényleg sohasem vetetette alá magát teljesen a nemzet és az állam világi intézményeinek. Talán éppen ezért voltak aztán a katolikus vidékek immunisabbak a nemzetet vallási páthosszal és nyelvezettel istenítő fasisztákkal és nácikkal szemben.

Tény: minél katolikusabb volt egy vidék, annál kevesebb szavatot kapott az NSDAP. Adolf Hitler, bár élete végéig a katolikus egyház tagja maradt, és még kancellárként is fizette az egyházi adót, tudvalevőleg gyűlölte a reakciósnak, maradinak tartott katolikus egyházat. A nácizmus teológusai sokkal inkább tudtak meríteni a német protestantizmus hagyományából, mint a mindig is államkritikusabb katolicizmuséból.

A német katolicizmus ma is megőrizte kritikus szellemét. Mára már persze nincsenek kirekesztve, mint egykoron a császárság idején. A második világháború utáni (Nyugat-) Németország békés jóléte, nyugati elkötelezettsége talán éppen annak köszönhető, hogy a bonni politikára a korábban háttérbe szorított rajnai és bajor katolicizmus gyakorolt jelentős hatást. A keresztény uniópártok (CDU/CSU) – amint a nevük is mutatja – az ökumenizmus talaján állnak, de a katolikus elem a nyugatnémet politika nyugatos, antikommunista jobboldalán mindig is hangsúlyos volt. A katolicizmus volt az európai egység megálmodója is: nem liberálisok vagy szociáldemokraták, hanem éppen a saját nemzetek feletti egyházuk példája okán a nacionalizmussal szemben szkeptikus és kritikus német (rajnai) Konrad Adenauer, olasz (trentói) Alcide de Gasperi és francia (elzászi) Robert Schumann fogalmazták meg az európai integráció célját.

Aki katolikusként nacionalista, az önmagának és a világnak is hazudik. A kettő élesebben zárja ki egymást, mint a marxizmus és a katolicizmus. Hódmezővásárhelyen egy vidéki plébános vagy Budapesten egy álkeresztény, áldemokrata fantompárt elnöke ezt azonban még nem volt képes belátni. Talán őszintétlenek. Talán csak buták. A német katolicizmusról azonban egyik se állítható. Nem véletlen, hogy a német katolikus egyház a Németországban is erősödő szélsőjobboldal egyik legélesebb kritikusa.

2016-ban a katolikus egyház a német Katolikus Napokra valamennyi pártot meghívta – kivéve a bevándorlás- és EU-ellenes (amúgy a Fidesznél fényévekkel mérsékeltebb) Alternatíva Németországnak (AfD) pártot. Az indok: a katolikus egyház tanítása és az AfD programja olyan élesen kizárja egymást, hogy dialógusra sincs lehetőség. Reinhard Marx, a német püspöki kar elnöke, müncheni érsek szerint az AfD „összeegyeztethetetlen a keresztény hittel“.

Mikor hallottunk ilyen kemény kijelentést a mai hivatalos magyar katolikus egyháztól? Mikor volt a hivatalos katolikus egyháznak a mai Magyarországon a saját tanítása fontosabb annál, mint hogy „megérkezett a pénz a számlára“? Egy-egy püspök, egy-egy pap néha kilóg a sorból – de az egyház egésze nem száll szembe radikálisan azon Nemzeti Együttműködési Rendszerrel, amelynek emberképe az elmúlt 28 év legkeresztényietlenebbje. Lehet, hogy a pénz megérkezett – de a mai rendszer tartalmilag egyetlen elemében sem keresztény.

Persze a német fasiszták se olyan őszintétlenek, mint a magyar eszmetársaik a Fidesznél és a KDNP-nél. Alexander Gauland, az AfD társelnöke tisztességesen maga is elismerte a katolicizmus és a nacionalizmus teljes összeegyeztethetlenségét. Nem akarja a katolikus egyházat pártszolgálatba állítani, hanem világosan kijelentette: „az AfD nem keresztény, hanem német párt“. Míg Magyarországon egyesek azt hiszik, hogy a „magyar és keresztény“ színtisztán fajelméleti jelszava lenne a kereszténység lényege – Németországban katolikusok és fasiszták kölcsönösen megvetik egymást.

Pedig hát a német katolikus egyház számláira is meg szokott érkezni a pénz – főleg a hívektől, akik fizetik az egyházi adót. Egyetlen német jobboldali politikusnak se jutna azonban eszébe ezért propagandaszolgálatokat elvárni a papoktól. Ahogy egyetlen papnak se jutna eszébe a templomi közösségeket pártpolitikai propagandával traktálni.

Legutóbb, amikor voltam, a jezsuita pap a misén Frankfurtban a befogadás fontosságáról beszélt. Amikor meg most az ünnepek alatt Budapesten tartózkodtam, a ferences pap arról szónokolt, hogy Nyugat-Európában már nincs kereszténység. Pedig nem a menekültellenes gyűlölet és a pénzéhes hatalomszolgálat tesz valakit jó kereszténnyé. Lehet, sőt kell is reálpolitikai alapon bírálni a német Willkommenskulturt is – de nem kérdéses: a menekültek korlátlan befogadása lehet csak az egyetlen keresztényi válasz. Lehet berzenkedni – de tessék akkor példát venni Herr Gaulandról. Aki fasiszta, ne takarózzon a kereszténységgel! És főleg: ne legyen plébános.

Katolikusként csak ennyit kérnék.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!