Napok óta csillapodni nem akaró vita zajlik a médiában és a virtuális térben Erdogan elnök budapesti látogatásáról. A megbénult fővárosi közlekedés már helyreállt, a távozó elnöki gép kerozinjának fanyar illata is oszlóban van, de a megmondóemberek, publicisták és kommentelők hadai még mindig fáradhatatlanul vívják a maguk csatáját. Magam is bizonytalan vagyok: van-e még értelme egy újabb véleménnyel növelni a fülsiketítő hangzavart? Talán mégsem felesleges kicsit rendet rakni az érvek és ellenérvek kusza kavalkádjában.

Erdogan társaságát nem különösebben keresik a demokratikus világ vezetői, de józan pragmatizmus okán olykor-olykor találkoznak vele. Önmagában nem ördögtől való az, ha egy demokratikus vezető találkozik a török elnökkel, minden attól függ, hogy a találkozó milyen légkörben zajlik, milyen tartalommal és milyen üzenettel rendelkezik. Macron januárban Párizsban nyilvánosan is bírálta a török rendszer antidemokratikus vonásait, bírálta a kurdok elleni fellépést és fenntartásait fogalmazta meg Törökország európai integrációs érettségével kapcsolatban. Theresa May Londonban elsősorban a szólás- és sajtószabadság fontosságára figyelmeztette a török elnököt.

A németországi találkozó kifejezetten feszült légkörben zajlott, a záró sajtótájékoztatót Merkel kancellár azzal kezdte, hogy alapvető kérdésekben nem értenek egyet és bírálta a török rendszer emberi jogi gyakorlatát, a médiaszabadság korlátozását. Mindhárom találkozót jelentős tömegdemonstrációk kísérték, népes tüntetések és ellentüntetések zajlottak, amelyeket egyik országban sem korlátoztak bár Berlinben a tíltakozó tüntetők csak 500 méterre közelíthették meg a török elnököt.

Ha szabad fogadni Erdogant Párizsban, Londonban és Berlinben, akkor miért ne szabadna Budapesten? Nos, önmagában azzal nincs probléma, hogy öt év után ismét Budapestre látogatott Erdogan. Az már inkább felvet kérdéseket, hogy mi értelme és üzenete van a nagyon gyakori találkozóknak a két vezető között. Tavaly májusban Pekingben is folytattak kétoldalú megbeszélést, majd júniusan hivatalos látogatáson Ankarában járt Orbán Viktor, idén júliusban részt vett a török elnök beiktatási szertartásán (az EU miniszterelnökök közül csak ő és bolgár kollégája volt jelen), szeptemberben Kirgizisztánban találkoztak, most pedig Budapesten.

Nem csak a gyakoriság vet fel jogos kérdéseket, hanem ezeknek a találkozóknak az atmoszférája, hangulata. A magyar miniszterelnök folyamatosan ajnározza, valósággal dicsőíti a török elnököt, szemérmetlenül bókol a vendégnek, ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy fenntartásait a török elnyomó rendszerrel kapcsolatban akár csak diplomatikusan szóba hozná, sőt a török rendszer stabilitását méltatja. Nem ejt szót a hetvenezer bebörtönzöttről, a százötvenezer elbocsátott emberről, a sajtószabadság felszámolásáról, a kurdok kíméletlen elnyomásáról. Ezzel szemben szívesen ócsárolja az Európai Uniót a török vendég jelenlétében (az EU nem őszinte, tisztességtelen politikát folytat Törökországgal szemben, stb.), mintha Magyarország nem ennek az “őszintétlen” EU-nak a része lenne.

Nem először fordul elő, mégis elfogadhatatlan, hogy adminisztratív úton betiltják, ill. rendőri erővel ellehetetlenítik a tiltakozó akciókat, tüntetéseket. Mindez bevett gyakorlat, mert ugyanez történik akkor is, ha egy magas rangú kínai vezető vagy Putyin elnök látogat Magyarországra. Külön visszás, hogy a támogató demonstrációt viszont engedélyezik ugyanarra az időpontra és helyszínre. Ez valódi demokráciában nem fordulhatna elő – nincs olyan fontos vendége Magyarországnak, aki miatt az alapvető szabadságjogokat csorbítana érdemes lenne. Az is nehezen fogadható el, pedig sajnos ennek is bevett gyakorlata van nálunk, hogy a látogatás miatt két napon át szükségtelen és aránytalan mértékben megbénították a főváros közlekedését. Ebből is látszik, hogy a hatóságok nem állampolgároknak, hanem alávetett alattvalóknak tekintik a város lakóit, akiknek az életét, munkáját korlátlanul akadályozhatják, semmiféle arányosságra nem kell tekintettel lenniük.

Végül érdemes kitérni egy fontos és talán leginkább bírálható szempontra. A magyar külpolitika 2010 után letért a korábbi konszenzuálisan elfogadott hármas prioritás rendszer által kijelölt nyugati orientáció útjáról, és a 2011-ben meghirdetett keleti nyitás doktrínáját követi. Ezt sokan tévesen külgazdasági doktrínának tartják, bár valójában a doktrínának ez a legkevésbé fontos pillére.

A keleti nyitás három pilléren nyugszik: egy ideológiai (illiberális állam), egy külpolitikai (keleti orientáció) és egy elhanyagolt külgazdasági pilléren (külpiaci diverzifikáció). Ez utóbbi egy méretes nagy kudarc, hiszen ma a keleti nyitás országaival valamivel kisebb a forgalom összvolumene és sokkal kisebb a százalékos részaránya külkereskedelmünkben mint volt 2011-ben, a doktrína meghirdetésének évében, amikor még az az ambiciózus célkitűzés hangzott el, hogy a 2018-ban külkereskedelmi forgalmunk egyharmadát ezekkel az országokkal kell lebonylítanunk.

Orbán Viktor a sokat idézett 2014-es tusványosi beszédében Törökországot a sztárországok egyikének (Oroszország és Kína mellett), minta- és modellországnak nevezte. Azóta is gyakran mondja el, hogy a magyar külpolitika szempontjából három fontos fővárosra kell figyelni: Berlinre, Moszkvára és Ankarára (igaz, hogy néhányszor Sztambult is mondott, de nyilván akkor is Törökországra gondolt). Az egész koncepció nagyon vitatható, de ezen belül Törökország szerepeltetése komoly helyzetértékelési hibára utal. Törökország egy regionális hatalom, amelynek a világpolitikában korlátozott a befolyása, a mi térségünkre nézve pedig elenyésző, Magyarország számára nem játszik kiemelkedő szerepet.

A kétoldalú kereskedelmi forgalom hosszú évek óta stagnál (talán idén kicsit emelkedik), nagyjából két és fél milliárd dollárt tesz ki, ez lényegesen kevesebb mint a magyar-szlovák, magyar-román vagy magyar-osztrák forgalom és nem sokkal nagyobb mint mondjuk a magyar-szlovén kétoldalú kereskedelem. Törökország a 17. legfontosabb kereskedelmi partnerünk – ez a helyezés sokat elárul a kapcsolat tényleges gazdasági jelentőségéről. Már öt évvel ezelőtt is arról beszéltek, hogy a kétoldalú forgalmat ötmilliárd dollárra szükséges növelni. Bár ebből nem lett semmi, most már hatmilliárd dolláros célösszegben állapodtak meg. Igaz, a papír ennél nagyobb számot is elbírt volna.

Eddig a török beruházók nem játszottak lényeges szerepet Magyarországon (bár egy bizonyos Adnan Polat átláthatatlan szerepe felértékelheti ezt a kapcsolatot a miniszterelnök számára) és nincs ok azt remélni, hogy ez radikálisan megváltozik a közeljövőben (elég nagy baj van most a török gazdasággal éppen). A Török Áramlat egyelőre még távol van attól, hogy számunkra valódi alternatíva legyen, nem véletlen, hogy erről a mostani tárgyalásokon csak nagyon absztrakt szinten esett szó. Az EU szempontjából természetesen fontos a migrációs megállapodás, de ha igaz, hogy a kerítés minket minden migrációs nyomástól megvéd, akkor ez nem érint igazán (persze nem igaz, de ebben a tekintetben nem mi vagyunk a főszereplők, mivel nem mi fizetjük a számla döntő részét).

Ez a nagy barátkozás egy rossz helyzetértékelésre épülő elhibázott stratégián alapul. Félő, hogy nem csak téves számítás húzódik meg a két vezető közötti szoros kapcsolatok mögött, hanem valami más is, ami a stratégiai kudarcnál is aggasztóbb. Nevezetesen a két vezető között meglévő politikai közelség és közösség. Világlátásuk, filozófiájuk, hatalomgyakorlási technikáik között jól érzékelhető hasonlóságok, párhuzamosságok vannak. Persze vannak fontos különbségek is és mindennél fontosabb, hogy ezek meg is maradjanak. A túl szoros politikai kapcsolatok sajnos nem a különbségeket, hanem az aggasztó hasonlóságokat erősítik.