Választásokat tartottak Németországban. Angela Merkel kormánypártja nagy fölénnyel nyert, évtizedek legjobb eredményét hozva. Németország egyébként Magyarország egyik, ha nem legfontosabb európai partnere, kereskedelmi és politikai szempontból is.

Éppen ezért nehezemre esett elképzelni, hogy Németországról (és Európáról) a diplomáciát a gyengeség jelének tartó Orbán Viktor kertes-gyerekes hasonlatánál lehet kevésbé helytálló elképzelést vázolni, de természetesen Orbán kritikusai mindig tudják bizonyítani, hogy a magyar ellenzék és értelmiség sem teljesít jobban, mint a kormány. Ezúttal Pogátsa Zoltán fejtette ki, hogy az Európai Unió lényege, hogy a németek a jóléti rendszer leépítésével és saját munkásaik sanyargatásával előállított olcsó termékkel szorítják ki az egyre versenyképesebb dél-európai államokat is saját piacaikról, ezzel mintegy „szoft” hódításra használva az EU-t, amivel végül a gazdag német menedzserek járnak jól.

Az érvelésben se tank, se gyerek, úgyhogy nézzük a tényeket és a számokat.

Tény, hogy Németország végrehajtotta a maga kis sokkterápiáját, és tény, hogy számos más európai állam is, többek között a baltiak és Lengyelország. Tény, hogy a déli államok ezt rettentő sokáig halogatták. Jegyezzük meg, hogy Magyarország sem járt ebben az élen, sőt. Tény, hogy általában a sokkterápiát meglépő államok gazdasága jobb állapotban van, mint azoké, akik halogatták, kihagyták, vagy felemás módon hajtották végre.

Tény az is, hogy Pogátsa állításával szemben, a déli államokban a bérek a versenyképességnél sokkal drasztikusabb mértékben nőttek. Mindenki kikeresheti magának az elmúlt évek adatait az Eurostat honlapján. A vásárlóerő-paritáson számolt (vagyis a szegény nyomorgatott munkavállaló által elfogyasztható) bérek 1996-2012-ig a következőképp alakultak: Németországban a növekedés 48%, Görögországban 78%, Spanyolországban 55%, Olaszországban ezzel szemben mindössze 9,6%. A simán euróban / ECU-ban számolt (tehát a nemzetközi piacon vásárlók számára költségként jelentkező) bérek esetén az arányok: Németországban kb. 48% ez is, Görögországban 119%, Spanyolországban 88%, Olaszországban 43%.

Mindeközben a (2006 óta rendelkezésre álló) versenyképességi adatok szerint Németország stabilan az élvonalban mozog 5,5 körüli pontszámmal és enyhe javulással, Görögország a 2006-os 4,12 pontról 3,93 pontra rontott a friss adatsorban, Olaszország 4,4 körül áll, szintén enyhén javul, Spanyolország pedig 4,7-ről rontott 4,57-re. Mindeközben a (nyugat-)német termelékenység a 2008-as válság és a mostani euróövezeti problémák kivételével folyamatosan nőtt, ugyanúgy, ahogy például az olasz is.

Ebből számos dolog látszik, például hogy a német munkások nem nyomorogtak, reálértéken az olaszoknál jóval nagyobb, majdnem spanyol szintű béremelést kaptak, ehhez képest a görögök még többet. Ennek fényében nehezen vehető komolyan az az állítás, hogy a németek saját munkásaik feláldozásával irreálisan alacsonyan tartják a béreket, illetve hogy nem növekszik a munkások fizetésének vásárlóereje, hogy ne részesülnének a megtermelt javakból, és hogy leépült volna a német jóléti állam.

Látszik még az is, hogy a dél-európai államok béremelkedését sem Németországgal összehasonlított versenyképességük, termelékenységük, sem versenyképességük vagy termelékenységük növekedése nem indokolja (nagyon valószínű, hogy az előző évtizedet figyelembe véve sem lenne drasztikusan más a kép). Azt is botorság számon kérni, hogy Németország versenyképessége nem javul – a világelső Svájc pontszáma 5,67, az elméletileg lehetséges maximum 7 pont.

Továbbá az adatokból és némi újságolvasás után az is látszik, hogy az egyes dél-európai államok eltérő okokból vannak bajban. A görögök például pont azért, mert bajosan hihető, hogy a gazdaság ereje ekkora béremelést megengedett volna – együtt a versenyképességet szintén nem javító többi feltétellel, mint például a kolosszális adóelkerülés, vagy a bizarr prémiumok (a fizetésen felül a tényleges munkába járásért, a pontos munkakezdésért és a kézmosásért, például). Kérdés, hogy ez kinek a hibája? A spanyolok meg sokkal inkább azért, mert az egyébként nem túl versenyképes országban a bőséges források jellemzően építőipari beruházásokba ömlöttek (ismerős történet). Egyik sem azért van, mert a németek felfalják a periféria gyermekeit.

Ráadásul Pogátsa érvelése szerint Olaszországnak kifejezetten nyernie kellett volna Németországgal szemben, hiszen hasonló vagy magasabb termelékenységnövekedéssel jóval szerényebb béremelkedés állt szemben, ehhez képest nem látni, hogy gyarmatosították volna Berlint.

Száz szónak is egy a vége, akár sanyargató német gyarmatosítókról, akár Bogár László globális pénzszivattyújáról beszélünk, az adatok semmilyen szempontból nem támasztják alá, hogy a félperiféria és a periféria országai Németország miatt szakadnának le vagy szenvednének. Sőt, épp ellenkezőleg. És többek között emiatt is mondhatjuk: Merkellel (beleértve mind a gazdaságpolitikát, mind az Európa-politikát) nemcsak a neki hatalmas bizalmat szavazó német választópolgárok lehetnek elégedettek, hanem Európa is.