A The New York Times hasábjain Havel, Bondevik és Wiesel rámutatnak: az észak-koreai atomválság nem szabad, hogy feledtesse, Phenjan a világ legégbekiáltóbb emberi jogi és humanitárius katasztrófájáért felelős. 
 
 
Észak-Korea vezetése hagyta, hogy az 1990-es években egymillió vagy még annál is több polgára éhen haljon. A kormány ugyanis a nemzetközi segélyek bővülésével párhuzamosan csökkentette az élelmiszervásárlásokat, hogy a forrásokat katonai programokra fordíthassa. Az éhínség máig súlyos probléma az országban, a gyerekek több mint 37 százaléka alultáplált.
 
Észak-Korea börtöneiben ezenkívül 200 ezer politikai fogoly sínylődik. Nemcsak a valódi vagy képzelt másként gondolkodók, hanem családtagjaik, idősek és gyerekek is. A táborokban az éhenhalás határán táplálják az embereket, kényszermunkát végeztetnek velük, apróbb vétségekért kínozzák és kivégzik őket. Feltételezések szerint 400 ezren haltak meg az észak-koreai gulágban az utóbbi 30 évben.
 
Havel, Bondevik és Wiesel leszögezik: nem jelentett kompromisszumot az, hogy a nemzetközi közösség nem tartotta napirenden az emberi jogok megsértésének ügyét. Ezért most már égető szükség van arra, hogy a világ lépéseket tegyen az észak-koreai humanitárius válság megoldása irányában.
 
Javaslatuk szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának első lépésként büntetéseket nem előirányzó határozatot kellene elfogadnia. A testület azt követelné, hogy Phenjan korlátozás nélkül engedje be a humanitárius segélyszállítmányokat, bocsássa szabadon a politikai bebörtönzötteket, és ne akadályozza az ENSZ-koordinátorok és jelentéstevők munkáját.