"A londoni támadásért felelős terroristák bűnözők, akik nem az iszlámot képviselik" - jelentette ki a minap Muhammad Tantáví sejk, a kairói al-Azhar Egyetem dékánja. Ennél is tovább mentek az angliai szunnita vallástudók az általuk néhány napja kiadott fatvával, amely pokollal fenyegeti az ártatlan polgárok ellen forduló öngyilkos muszlim merénylőket.

Nem ez az első ilyen határozat. Idén márciusban, a madridi merénylet első évfordulóján spanyolországi muszlim vallásjogtudók hitehagyással vádolták napjaink terrorizmusának atyját, Oszama bin Ladent, és fatvát adtak ki, a Korán alapján arra intve minden muszlimot, hogy utasítsák el az al-Káida hálózat terrorizmusát. Sőt, nemcsak ártatlan emberek lemészárlásától tiltották el a híveket, hanem arra is felszólították őket, hogy akadályozzák meg az ilyen cselekményeket. A több százezer muszlim támogatását élvező Spanyolországi Iszlám Bizottság jegyezte dokumentumról a Közel-Keleten azonban csak rövid hírben számoltak be, és gyanítható, hogy arrafelé a hívek nem mindegyike tartja irányadónak a spanyol fatvát.

Annál is kevésbé, mert a sok frakcióra oszló iszlámban a Koránból és a szunnából, a "szent hagyományból" levezetett határozatok nem mindenkire kötelezőek. Maga a fatva nem is jelent többet, mint egy hivatalosan elismert vallásjogtudó jogi véleményét. Az eligazítás történhet olyan kérdésben, amely nehezen értelmezhető - de azt is fatvának hívják, ha a mufti a Korán által egyértelműen tisztázott ügyben világosít föl egy tájékozatlan hívőt.

Hivatalosan csak mufti, vagyis vallásjogtudó adhat ki fatvát. Megkérdőjelezhető tehát a teológiailag képzetlen Oszama bin Laden által 1998-ban kiadott fatva, amely szerint minden muszlimnak kötelessége gyilkolni az amerikaiakat és szövetségeseiket. Szintén kétséges legitimitású - mivel egyetlen muszlim vallásjogtudó sem írta alá - a Palesztin Iszlámista Dzsihád nevű szervezet 1989-es fatvája, amely öngyilkos merényletekre buzdított.

De még ha aláírta volna is egy bölcs vallásjogtudó, akkor sem lenne univerzális érvényű. Az iszlámnak ugyanis nincs olyan központi szerve, mint a katolikusoknak a Szentszék, ahol minden hívőre kötelező határozatok születnek. Az iszlámon belül nagyjából milliárdnyi követőt számláló szunnita irányzat hívei figyelembe szokták ugyan venni a legnagyobb presztízsű muszlim felsőoktatási intézmény, a kairói al-Azhar Egyetem vezetőjének fatváit, több tízmilliónyian viszont - elsősorban az Arab-öböl mentén - az egyiptomi származású, de Katarban élő al-Qardávi sejket tartják fő szellemi vezetőjüknek. A néhány százmilliónyira becsült síiták körében szintén nincs mindenki által egyetemesen elfogadott spirituális vezető. A legelismertebbnek talán Ali asz-Szisztáni nedzsefi (Irak) ajatollah számít a maga néhány tízmillió hívével, de a Hezbollah terrorszervezet alapító szellemi atyját, a libanoni Muhammad Huszein Fadlallah ajatollahot is tízmilliónyian követik.

A síita és a szunnita ág annyiban mindenesetre hasonlít, hogy mindkét irányzathoz tartozóknak választaniuk kell maguknak egy elismert törvénymagyarázót, egy sok évtizedet szorgos tanulással eltöltött mardzsát, akinek a döntéseit és fatváit aztán követniük kell - a szunnitáknak csak javaslatként, a síitáknak viszont kötelezően. Az persze tilos, hogy valaki kénye-kedve szerint szemezgessen több mardzsa akár egymásnak ellentmondó döntései között. Sokan bánkódhatnak például amiatt, hogy nem az iráni Kumban működő Fázel Lenkoránit követik, aki 1995-ben fatvával engedélyezte, hogy szenvedélyes dohányos hívei a szent böjt, a ramadán idején napközben is rágyújtsanak. A mardzsák többsége azonban tiltja ramadánkor a nappali pipázást.

Alig akad olyan ügy, amelyről ne szólna fatva: a 20. század elején Korasani ajatollah fatvával tiltotta meg Iránban, hogy rosszul bánjanak a nem muszlim kisebbségek követőivel, s ez mind a mai napig védi a káldeus, örmény, keresztény és zsidó kisebbséget. A síita Khomeini ajatollah viszont azt a forradalmi újdonságot tartotta szükségesnek fatvával engedélyezni, hogy nők akár még férfiak jelenlétében is énekelhessenek forradalmi dalokat kórusban.

Khomeini legnagyobb vihart kavaró jogi útmutatása azonban az volt, amikor 1989-ben szinte a halálos ágyán takfír - vagyis halálos ítélettel együtt járó - fatvával sújtotta Salman Rushdie indiai származású írót, aki könyvében, a Sátáni versekben gyalázta Mohamed prófétát. A sors iróniája, hogy Khomeini ajatollahot kevés, legfeljebb néhány milliónyi síita ismerte el mardzsának. Az iráni egyházi államban gyakorolt befolyása révén viszont a halálos ítélet tulajdonképpen minden iráni állampolgárra nézve kötelező lett.

E fatva törvényességét többször is megkérdőjelezték az iszlám világ mértékadó vallástudói. Az ellenvélemény szószólói szerint a halálos ítélet legfeljebb annyiban volt igazolható, hogy a takfír fatvával elsősorban hitehagyottakat lehet sújtani, márpedig Rushdie muszlimnak született. Azt viszont az iszlám vallástudók többsége már nem vallási parancs teljesítéseként, hanem bűncselekményként könyvelte el, hogy a Sátáni versek japán fordítóját megölték, olasz átültetőjét és norvég kiadóját pedig súlyosan megsebesítették.

Még az is lehet, hogy Rushdie-nak eddig pusztán szerencséje volt. Bár a kívülállók közül kevesen tudnak erről, a fatva teljesítése elől sok kiskapun át lehet kibújni. Ha például egy Khomeini-követő muszlim megpillantaná Rushdie-t a repülőtéren, és mégsem gyilkolná meg, nagyon nehezen vonhatnák felelősségre. Hivatkozhatna arra, hogy nem volt biztos abban, valóban a fatvával elítélt szerzőt látja-e, de arra is, hogy éppen nem volt nála kés, sőt akár az is elfogadható kifogás lehet, ha azt mondja: történetesen máshol kalandoztak a gondolatai.

Elvileg dzsihádot, vagyis szent védelmi háborút is csak mufti hirdethet ki - és csak fatvával. Ezért nem kellett szentírásnak venni az Öböl-konfliktusok idején Szaddám Huszein akkori iraki elnök háborús felhívását. Nem így a 19. században, az első perzsa-orosz háború idején, amikor a perzsa nagyvezír arra kérte az iraki vallástudókat, minősítsék visszamenőlegesen is dzsihádnak a már javában folyó háborút, és ezt 1808-ban több vallásjogtudó is megtette. Az Izrael elleni dzsihádot pedig teljesen igazolhatónak tartják még mértékadó muszlim vallástudók is, mivel a zsidó államot afféle beékelődött idegen testnek gondolják a muszlim szent földön, így számukra teljesen logikus, hogy ez szent védekező háborúra ad okot. Árnyalja a képet, hogy az ilyen védekező háborút Mohamed próféta a kisebbik dzsihádnak mondta, elvégre az igazi dzsihádot a hívő muszlimnak sajátmagával kell megvívnia, a sátáni kísértések ellen.

Így vagy úgy, sok muszlim vallástudó szerint már annyi - sokszor nem is autentikus - fatvát adtak ki, hogy értékük jócskán devalválódott. Ezért is félő, hogy a terrorizmus elleni új angliai fatva pusztába kiáltott szó marad. Már csak azért is, mert a muszlim hívek többsége eddig is távol tartotta magát a radikálisoktól, míg a terrorizmusra nyitott muszlimok éppenséggel nem a mérsékelt vallásjogtudók állásfoglalásait szokták magukra nézve kötelezőnek elismerni. Így ha másra nem, arra talán jó lehet a terrorizmust keményen elítélő fatva, hogy a keresztény Nyugat némileg megértőbben forduljon a muszlimok felé.

IZSÁK NORBERT