Rendelés

Megrendelem a könyvet.

Ez a réteg az egész Indián jobbára csak mázként, a külső, kényszeresen demokrácia-, környezetvédelem-, emberijog-hajhászó, ám közben Indiában is a saját üzleti koncára ácsingózó Észak, avagy Nyugat szemében létezik. India ez, mert mi ezt akarjuk látni belőle. India engedjen be, vegyen tőlünk, és termeljen nekünk. India legyen partner a világbéke atlanti dominanciájú rendszerében. India legyen elnyomás-, terrorizmus- és megkülönböztetésellenes.

India pedig mindent szállít. Szállítja a jogrendet, a katonai partnerséget, az angol nyelven az angolszász liberális hagyomány, moziértékek és sznobéria kliséi mentén publikáló értelmiségit, a nemzetközi konferenciák, projektek, jószolgálati akciók garmadáját. Emellett India hatalmas testébe zárványként ékelődnek a nyugati világba már ma beletartozó szigetek: gazdasági övezetek, exportorientált nagyvállalatok és vállalatbirodalmak, vagy Bangalor, az új Szilíciumvölgy ígérete. Az indiai elit és a sarkát taposó középosztály ebből merít életcélt és önbizalmat. Ez az India ma hisz a gyors gazdagodásban, és nehezen gondol bármi másra.

A mindennapi nyilvánosságban túl keveset vitatott alaptézis az, hogy ezzel a változással India jól jár. Mintha mindenki felejteni akarná, hogy eddig minden ilyen típusú, külföldről jött behatolás megakadt valahol India hatalmas testében, hogy egyik sem jutott túl a társadalom szalonképes felső 20%-án. Olyan ez, mint az ókori nagy síremléképítő kultúrák berendezkedése. A gazdaságpolitikai üzenet mintha a következőképpen hangzana a réges-rég kihalt civilizáció prominenseinek szájából: „Elsősorban természetesen a király, családtagjai és főpapjai kapnak síremléket. A mi jövőbelátó értelmiségünk látja a jövőt. Egyszer majd mindenkinek javakkal tömött síremléke lesz, hogy megmaradjon az örökkévalóság számára. A gazdasági fejlődés, sajnos, kicsit lassú. Erről mi nem tehetünk, ez a dolgok elrendelt természete. Így van ez jól. Ebben az első 4000 évben sajnos csak eddig tudtunk eljutni. Arról, hogy civilizációnkat ezt követően lerombolták, nem mi tehetünk.”

Hol van az a növekedési ütem, amely a mai átlagos indiai állampolgárnak, valahol a hatalmas félsziget belsejében, egy csatornázatlan faluban, ahol minden tizedik házban minden másnap van áram, 10 km-re a legközelebbi iskola, 1 km-re a folyóvíz, több száz kilométerre a legközelebbi városias központ és 36 órányi vasúti utazásra a szövetségi kormányhivatalok, mindazt ígéri, amit mi úgy hívunk, átlagos európai életszínvonal.

Indiai utcagyerekek

Az urbanizációtól az egy főre jutó jövedelem növekedését várják, a jövedelemtöbblet azonban újra csak a városlakók között oszlik el. Ugyanakkor az indiai urbanizáció előrehaladó folyamata és a foglalkoztatottság növekedése, illetve a szegénység visszaszorulása között nincs vagy alig van korreláció. India tehát összetartó, homogén egységként nincs, az elmúlt évtizedek rá szabadult változásait valami közjó felé vezető fejlődésnek látni nehéz.

Miért fejlődés az, ha az ország szűkös erőforrásait egy erősen privilegizált, saját civilizációjától elszakadó réteg nyugati típusú fogyasztására fordítjuk, miközben hatszázmillió ember számára elfogy az ivóvíz, az alvóhely és a rőzsegyűjtő vagy legeltető terület? Rövidlátás fejlődésnek nevezni a mozifilmek, tévécsatornák, a Doxa és Hugo Boss boltok, vagy akár a gépjárművek és a számítógépek számának indiai növekedését. India világelső a nyomor újratermelésében. A történelemben még sohasem élt ennyi ember épp csak valamivel magasabb színvonalon az éhhalálnál, minden választási lehetőségből kizárva. Indiában belátható időn belül azonban sem a technológia, sem a hírek és információk, sem az iskolai tudás nem hatol mélyebbre a felső rétegeknél vagy az angolul beszélők kisebbségénél.

© AP

Ez védelem a külső hatások ellen és lehetőség a nacionalizmus számára, hogy a hindu öntudatból politikai fegyvert kovácsoljon. Az új városi tömegek mohón nyúlnak a világpiac felé, és rávetik magukat a fogyasztásra. Indiai identitásuk a régi értékekkel és korlátozásokkal együtt elvész, az új lehetőségekkel még nem tudnak együtt élni. Ehhez lelki táplálékként az esküvők, zarándoklatok, tévében sugárzott hitregék „gyorsan oldódó” hinduizmusát fogyasztják. Ezerféle csoport a jólét alsó határán lesüllyed a létért való küzdelem peremére, vagy újmódi öntudatra ébred. Szikhek, naxaliták, hindu fanatizáltak, dravida és tamil aktivisták, hinduisztikus tömegtanok, sosem látott tömegfesztiválok, a fogyasztás és menedzsment neofita megszállottjai, banditák, tőzsdei rablók, álgazdagok.

Indiát, amióta csak függetlenségéről beszélhetünk, egy erős, féldiktatorikus állam tartja egyben. A gyengülő állam és erősödő magánszféra mögött jelenleg egyre könnyebben megvehető, nyelvi-nacionális-hitbeli szakadások által szétszabdalt tömegek vannak. India most éppen nem szívesen mutatja nyers, erőszakos oldalát.

India jelenét tehát valamennyire is objektíven csak két párhuzamos narráció írhatja le. Az egyik a sikeres, gyors kifelé való alkalmazkodásé, a munka exportjáé és a tanult munkaerő értékesüléséé, a technikai és gazdasági elmaradottság visszaszorulásáé. A másik, sokkal nagyobb hangsúlyt érdemlő narráció a beszorulásé, a tér, a levegő, a békesség és az iható víz elvesztéséé. Az árak elszabadulnak, az emberi izzadság és a társadalmi pozíció, a tegnap még megbecsült intelligencia egyre kevesebbet ér. Az óriás országot alkotó sok-sok csoport, erő, párt és hatalom egymásnak feszül. A többség azzal van elfoglalva, hogy a globális és a múltbeli között egyre szűkebbé váló maradék térben Indiának modus vivendit találjon.