Tetszett a cikk?

A világ legrangosabb szemléjének tartott cannes-i filmfesztiválon ismét egyértelművé vált a filmvilág nagy dilemmája: míg a potenciális nézőket Angelina Jolie pocakja és az Indiana Jones világpremierje érdekli, a művészek eladhatatlan munkákkal szórakoztatják egymást. A 61. fesztivál zsűrije Sean Penn vezetésével sikeresen áthidalta a paradoxont és magyar diadalnak is örülhettünk. Helyszíni tudósítás.

Időről-időre felröppen a vád, hogy az európai filmgyártás fénykorát őrző francia fesztivál elveszítette a relevanciáját, és csak a saját maga által kinevelt alkotókat tudja eltartani. Ezt némileg alátámasztja, hogy a korábbi cannes-i győztesek többségének (idén Wim Wendersnek, Steven Soderberghnek és Atom Egoyannak) csapnivaló vagy jelentéktelen munkákkal is bérelt helye van a versenyprogramban. Tavaly viszont az év tíz legjelentősebb filmje közül legalább öt Cannes-ban debütált, elég csak az Arany Pálma-győztes és Európa Filmdíjas román 4 hónap, 3 hét, 2 napra, az Oscar-fődíjas Nem vénnek való vidékre vagy a francia-amerikai koprodukcióban készült Szkafander és pillangóra gondolni. Idén kevesebb kiemelkedő, egy évig kitartó diadalmenetre esélyes film mutatkozott be Cannes-ban, de – pár kivételtől eltekintve – egyenletes, erős versenyprogramot sikerült összeállítaniuk a szervezőknek.

Nézze meg képgalériánkat!
© AP
Félő azonban, hogy a mozirajongók nem sokat élvezhetnek majd ebből a nívóból; a versenyfilmek többsége ugyanis széles körű moziforgalmazásra kevéssé alkalmas. A négy számjegyű nézőszám például kisebb csoda egy-egy európai nagyvárosban Nuri Bilge Ceylan (az Üc Maymun a legjobb rendezői díjban részesült) vagy a kétszeres Arany Pálmás Dardenne testvérek (a Le Silence de Lornáé lett a legjobb forgatókönyvnek járó díj) számára, arról nem is beszélve, hogy a négy és fél órás Che Guevara eposzt legfeljebb csak különleges DVD-kiadásokon lehet majd megcsodálni. Az 1989-ben a Szex, hazugság, videóval Arany Pálmát nyert Steven Soderbergh két részre bontott életrajzi filmje (itt Che címen futott, de korábban The Argentine, illetve Guerrilla néven emlegették) a dél-amerikai forradalmárikonról egyébként is félkész munka hatását keltette és kétséges, hogy a vágóolló segíthetne a koncepcióbeli hibákon. A kritikusokat teljes mértékben megosztotta az elhibázott, ám kétségkívül ambíciózus vállalkozás – a zsűri a legjobb férfi alakítás (Benicio Del Toro szerencsés választás) trófeájának odaítélésével foglalt állást.

Nem Che Guevara volt az egyetlen legenda a cannes-i vásznakon, hiszen Mike Tysonról (Tyson), Diego Maradonáról (Maradona by Kusturica) és Roman Polanskiról (Roman Polanski: Wanted and desired) készült dokumentumfilmek is helyet kaptak a hivatalos programban, de a legjobban várt hős kétségkívül csak Indiana Jones lehetett. Spielberg álomcsapata nem sokat kockáztatott az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága versenyen kívüli világpremierjével, hiszen két éve a Da Vinci-kód cannes-i kritikusok általi lemészárlása sem tartotta vissza a publikumot attól, hogy megrohamozza a multiplexeket. A sajtóvisszhang ezúttal inkább jóindulatúan elnéző volt, hiszen a filmes újságírók többsége is Indy kalandjain nőtt fel. Nem járt ilyen jól viszont a másik hollywoodi premier, a Nobel-díjas José Saramago Vakság című regényének filmadaptációja. A portugál író hosszú évekig ódzkodott zseniális utópiájának vászonra vitelétől; a parádés nemzetközi szereposztással megsegített, de erőtlen megfilmesítés láttán álláspontja cseppet sem meglepő – sokan egyenesen a cannes-i nyitófilmek átkáról beszélnek, Fernando Meirelles rendező maga sem tartotta a legjobb kezdésnek a Vakságot.

Nézze meg képgalériánkat!
© AP
Az idei slágertémák Dél-Amerika (az imént említett brazil Meirellesen kívül két argentin és egy brazil versenyfilm, no meg persze Che Guevara), az olasz politika (sokan panaszkodtak, hogy nem értették a Giulio Andreotti miniszterelnök körül bonyolódó sagát, az Il Divo mégis elnyerte a zsűri díját, csakúgy, mint a nápolyi maffiaharcokat feldolgozó Gomorra a zsűri nagydíját) és az anyaság (a Leonera főszereplőnője egy börtönből küzd gyermekéért, a Le Silence de Lornában pedig pont a gyermekáldás lehetősége téríti le a főszereplőnőt a bűn útjáról). Utóbbi témakörben persze senki sem tehetett túl Hollywood anyatigrisén, Angelina Jolie-n, aki épp a fesztivál első napjaiban erősítette meg hivatalosan, hogy népes családjához nyár végén újabb két jövevény érkezik. A művésznő ennek ellenére is lelkesen végigvitte két cannes-i filmjének (a versenyen kívül bemutatott Kung Fu Pandában szinkronszínészi szerepet vállalt) promóciós kampányát, ráadásul Clint Eastwood bravúros Changelingjéért karrierje legjobb kritikáit is bezsebelte. Az elrabolt, illetve elcserélt gyermek anyjaként Jolie szembeszáll a húszas évek Los Angelesének korrupt igazságszolgáltatási rendszerével a klasszikus hollywoodi mozi legszebb hagyományai szerint. Sean Penn zsűrielnököt előre provokálták azzal, hogy vajon viszonozza-e Eastwoodnak saját Oscarját (Titokzatos folyó), de a 78 éves rendező továbbra sem tehet Arany Pálmát a vitrinbe, „csak” egy életműdíj jutott neki idén Cannes-ban.

Eastwood persze kiválóan alkalmas lett volna arra, hogy a nézőbarátnak távolról sem nevezhető versenyfilmek (Philippe Garrell La frontiére de l’aube-ja vagy a fülöp-szigeteki Serbis a nézhetetlenség, Charlie Kaufman Synecdoche, New Yorkja pedig az öncélúság határait súrolták a fesztivál második felében) ellenében mentse a mozi becsületét, de szolgálataira azért sem lett szükség, mert az utolsó napon érkezett egy parányi francia film, ami felforgatta az erőviszonyokat. Laurent Cantet Entre les murs (A falak között / The Class) című tablója egy párizsi külvárosi iskola életébe enged betekintést, ahol a diákok többségének nem is a francia az anyanyelve. A dokumentarista – valóban falak közé szorított – stílus nélkülözi a vizuális bravúrokat, viszont hol bájos, hol feszült jeleneteivel minden percében leköti a nézőt. Egy valós és aktuális társadalmi jelenséget dolgoz fel szenzációhajhász elemek (nincsenek drogok, fegyverek vagy bűnözés a suliban) nélkül, így bár „fontos film”, elsősorban mégis inkább szerethető és szórakoztató. Úgy tűnik tehát, hogy a tavalyi román siker (4 hónap, 3 hét, 2 nap) után idén is valóban a legjobb film nyerte az Arany Pálmát, ráadásul a házigazdák 21 éve (1987-ben A sátán árnyékában győzött) vártak erre a bravúrra.

Nem szégyenkezhetünk a magyar jelenlét miatt sem; a 2008-as volt zsinórban a negyedik év, hogy magyar film szerepelt a hivatalos programban és a második, hogy a fő-, versenyszekcióban is. Tarr Béla A londoni férfiánál lényegesen jobban szerette a cannes-i közönség idén Mundruczó Kornélt, noha a nemzetközi sajtóban sosem mulasztották el megemlíteni a kettőjük stílusa közötti állítólagos hasonlóságokat. Tarr neve egyébként producerként szerepel a Delta stáblistáján. A magyar filmszemle fődíjasát sajnos a legkisebb termekben és a lehető legszerencsétlenebb időpontban mutatták be a sajtónak: egy időben Clint Eastwood és Angelina Jolie sajtótájékoztatójával. Kevesen látták tehát, mégis elnyerte a nemzetközi filmkritikusok szervezetének, a FIPRESCI-nek a fődíját. A délutáni vörös szőnyeges gálaelőadást (a szépen megtelt, gigantikus Lumiére teremben) követően vastaps köszöntötte Mundruczót és múzsáját, Tóth Orsit, akivel 2005-ben is együtt érkeztek Cannes-ba (Johanna). A könnyes meghatottság pár órával később fergeteges ünnepléssé változott egy pazar cannes-i villa kertjében, ahol Lajkó Félix minikoncertje, hajnalig tartó táncmulatság és gyorsan elapadó barackpálinka-készlet gondoskodtak az összegyűlt szakmabeliek és meghívottak szórakoztatásáról.

Onozó Róbert / Cannes

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!