1962. október 14-én fedezte fel egy U2-es amerikai kémrepülőgép, hogy a Szovjetunió atomrakétákat telepített Kubába, melyekkel percek alatt atomcsapást lehet mérni az amerikai városokra. Ez az esemény volt a nyitánya a hidegháború "legforróbb" pillanatának, a két hetes kubai rakétaválságnak, ami alatt indítógombnyi közelségbe került az atomcsapásokkal pusztító III. világháború kitörése és a „kölcsönös megsemmisülés” (Mutual Assured Destruction, MAD): a fenyegetés elhárítására John F. Kennedy elnök Kuba invázióját fontolgatta, amelyre az ottani vezetés atomfegyver bevetésével válaszolt volna. Az amerikai elnök végül a szigetország blokádja mellett döntött, Nyikita Hruscsov szovjet főtitkár pedig meghátrálásra kényszerült. Kennedy hatalmas morális győzelmet aratott, a közvélemény viszont nem értesült arról, hogy a kubai rakéták eltávolításáért cserébe Amerikának titokban le kellett szerelni a Szovjetuniót sakkban tartó törökországi és olaszországi amerikai rakétákat.

Felesleges hisztéria indította a lavinát

Kennedy megválasztásakor az egyik fő kampánytéma az úgynevezett rakétarés volt. Az ötvenes évek végén az amerikai hírszerzés tévesen arról értesítette a legfelsőbb vezetést, hogy a szovjeteknek több száz nukleáris robbanófej célba juttatására alkalmas interkontinentális rakétájuk van, amelyekkel könnyedén elpusztíthatnák az Egyesült Államokat. A készleteik ráadásul napról napra nőnek, az Egyesült Államoknak pedig alig néhány tucat rakéta áll rendelkezésére. A pánikot fokozták a korszak szovjet sikerei, mint a Szputnyik-1 fellövése, illetve az 1961-es berlini krízis, amely a város hivatalos felosztását és a berlini fal felépítését eredményezte, valamint az Eisenhower-adminisztráció látszólag erélytelen fellépése. A pánikra az amerikai és szovjet vezetők is rájátszottak: Hruscsov egy alkalommal kijelentette: olyan gyorsan gyártják a rakétákat, „mint más a kolbászokat”, Kennedy támogatói pedig az elnökválasztási kampány során több száz orosz rakétával riogatták a közvéleményt.

Az egyik U-2 felvétel a kubai telepítésű szovjet atomrakétákról

Wikipedia

Valójában a Szovjetuniónak az ötvenes évek végére összesen négy olyan atomrakétája volt, amellyel elérhette volna az Egyesült Államokat, a többi robbanófejet legfeljebb bombázó repülőkkel tudta volna célba juttatni. Bár Hruscsov valóban fokozni kezdte a fegyverkezést, 1962-re csupán körülbelül 25 interkontinentális rakétát állítottak hadrendbe. Ugyan a szovjetek számos rövid és közepes hatotávolságú rakétával rendelkeztek, ezek "csak" az USA nyugat-európai szövetségeseit fenyegették, magát Amerikát nem. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak közel 75 interkontinentális rakétája volt, emellett több száz, tengeralattjárókról indítható rövid hatótávú rakétával is rendelkezett. 1961-re légi felderítések bizonyították, hogy a rakétarés kacsa, azonban ez már nem változtatott az amerikai fegyverkezési stratégián. Eisenhower elnök, majd utódja, John F. Kennedy a vélt szovjet túlerő ellensúlyozására PGM-19 Jupiter típusú középhatótávú rakéták telepítését rendelte el Törökországba és Olaszországba. A középtávú fegyverek hadrendbe állítása felborította a hidegháborús egyensúlyt: míg az interkontinentális rakétákat viszonylag könnyen észlelheti a légvédelem, ezzel időt adva a válaszcsapásra, a középtávú fegyvereket (elvileg) anélkül is célba lehet juttatni, hogy az ellenségnek ideje legyen a visszavágásra, így az ilyen fegyverekkel rendelkező fél számára kísértést jelenthet az „első csapás” megindítása.

Hruscsov "Kennedynek szurkolt"

A Szovjetuniónak sürgősen ki kellett valahogy egyenlíteni az erőegyensúlyt. Erre lehetőséget adott az 1959-es kubai forradalom, amely során a Fidel Castro vezette felkelők megdöntötték az amerikai szövetséges Fulgentio Battista diktatúráját. Az új rezsim fokozatosan közeledett a szocializmus felé, miközben egyre inkább elhidegült az Egyesült Államoktól. A Disznó-öböl-beli, CIA által támogatott puccskísérlet után Kuba végleg a szovjet táborba sodródott. Ugyan a kubai emigránsokat még Eisenhower kormánya készítette fel, a hadműveletet már a Kennedy-adminisztráció hajtotta végre, az akció pedig súlyos kudarccal végződött. A vereség megerősítette Hruscsovot az elképzelésében, hogy a fiatal, tapasztalatlan Kennedy nem képes hatékony választ adni a szovjet terjeszkedésre. Ezt alátámasztotta a két vezető bécsi találkozója, ahol Kennedy szintén meglehetősen erélytelennek mutatkozott.

Az USA által embargó alá vett Kubának a Szovjetunió és szövetségesei nyújtottak gazdasági segítséget. 1962 szeptemberében Hruscsov figyelmeztette az amerikaiakat: az élelmiszert és más termékeket szállító szovjet hajók megtámadása háborúhoz vezetne a két szuperhatalom között. A Kubába érkező szovjet szállítmányok célja azonban nem „testvéri segítségnyújtás” volt: a Maskirovka hadművelet értelmében a hajók titokban az újonnan kifejlesztett középhatótávú rakéták és kilövőállások alkatrészeit szállították a szigetre, ahol elindult kilenc rakétabázis építése. Ha a bázisok felépülnek, a két szuperhatalom erőviszonyai kiegyenlítődtek volna, sőt, a rakétatelepítés akár a szovjetek felé billenthette volna a mérleg nyelvét.

1962 nyarán a CIA fokozottan figyelte Kubát, miután értesültek róla, hogy Fidel Castro testvére, Raul, az akkori védelmi miniszter váratlanul Moszkvába utazott. Augusztus végén az amerikai hírszerzés igazolta a korábbi gyanút, hogy a szovjetek fegyvereket szállítanak Kubába. A hírszerzők és a kubai emigránsok szovjet harci repülőket és légvédelmi állásokat láttak a szigeten,  légi felderítők pedig olyan építkezéseket észleltek, amelyek akár készülő rakétaállások is lehettek. Az egyértelmű bizonyíték október 14-én került az amerikaiak kezébe, miutány U-2 kémrepülőgépek tiszta fényképeket készítettek az addigra csaknem teljesen felépült indítóállomásokról és az oda érkező szovjet rakétákról. A légierő a bázisok bombázását javasolta, Kennedy azonban elutasította az ötletet. Ahogy később, szovjet leváltári anyagokból kiderült, már szeptember 8-án megérkeztek Kubába az első R-12 Dvina típusú szovjet rakéták, amelyek percek alatt egy-egy termonukleáris robbanófejet tudtak volna eljuttatni az amerikai keleti part városaira. A szovjet tervek szerint Kubából egyszerre negyven ilyen rakétát lehetett volna elindítani, amelyek célpontjai feltehetően a keleti nagyvárosok, köztük New York, Washington, Boston és Philadelphia lettek volna.

Hadüzenet lehett volna a karantén

A washingtoni „héják” azonnali csapásmérést sürgettek, mások megelégedtek volna Kuba blokádjával vagy az ENSZ bevonásával. Kennedyre óriási nyomás nehezedett, sürgősen döntenie kellett, és a közvélemény előtt sem titkolhatta el a kubai rakéták létezését. Kennedy végül a tengeri blokád mellett döntött, hiszen a sziget gyors inváziója az ott állomásozó 40 ezer szovjet katona miatt lehetetlen lett volna (bár Floridában összevont egy expedíciós hadsereget). Az elnök az ENSZ-t is teljesen kihagyta a válság megoldásából, egyedül a szovjet vezetőkkel volt hajlandó tárgyalni. Az Egyesült Nemzetek megkerülésére azért is szükség volt, mert a blokádra nem volt a nemzetközi jog értelmében valós indok: ahogy Fidel Castro is rámutatott: a rakéták telepítésében semmi törvénybe ütköző nem volt, a szovjet katonai jelenlétbe a kubai állam beleegyezett.

CIA felvétel egy szovjet R-12 nukleáris rakétáról a Vörös téren

CIA

Kennedy október 22-én híres tévébeszédben jelentette be: Kubába valóban szovjet rakétákat telepítettek, mire válaszul az Egyesült Államok 926 kilométeres tengeri „karanténzónát” jelölt ki a szigetország körül. Ezt megelőzően az elnök a Fehér Házban fogadta Andrej Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a megbeszélésen azt állította, a rakéták csupán „Kuba védelmét” szolgálják. Kennedy a tárgyalás után pár órával összehívta az amerikai vezérkart és a szovjet válaszra nem várva elrendelte a blokádot. A „karantén” rendkívül kockázatos lépés volt: a nemzetközi jogban egy hasonló blokád háborús cselekménynek számít, és bár Kennedy nem gondolta, hogy a szovjetek katonai választ adnak, a hadvezetés felkészült a legrosszabbra: a keleti parton újabb szárazföldi hadosztályokat és hadihajókat mozgósítottak, készültségbe helyezték az Európában állomásozó csapatokat és a törökországi rakétaállások légvédelmét. A szovjet válasz azonban szerencsére elmaradt, még Nyugat-Berlint sem helyezték blokád alá, csupán a diplomaták tiltakoztak az amerikai lépés ellen. Október 24-én a Kubába tartó huszonöt szovjet hajó több mint fele megállt, vagy irányt változtatott. Kennedy ennek ellenére nem volt nyugodt, attól tartott, a flotta vezetői esetleg magánakcióba kezdenek és megtámadják valamelyik szovjet egységet, ezért kikötötte: bármilyen harci cselekményt csak elnöki jóváhagyással lehet végrehajtani.

Che kilőtte volna a rakétákat

A kubai vezetők nem voltak elragadtatva Hruscsov óvatos válaszától. Fidel Castro október 26-án táviratot küldött Moszkvába, ahol azt javasolta, mérjenek megelőző csapást az Egyesült Államokra. Emellett a kubai légvédelemnek parancsba adta, hogy azonnal nyissanak tüzet minden amerikai repülőgépre. Eddigre, ahogy a CIA jelentéséből kiderült, hat kubai rakétabázis már teljesen elkészült és alkalmas lehetett akár atomcsapásra is. Che Guevara (akkor iparügyi miniszter) hetekkel a krízis után is tajtékzott a dühtől a szovjetek „árulása” miatt. A Daily Worker című brit kommunista lapnak pár héttel később azt nyilatkozta: „ha a rakéták kubai irányítás alatt lettek volna, kilőtték volna őket”.

Adlai Stevenson az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén mutatjaa rakéták helyzetét

AP

New Yorkban, október 26-án végül összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, de a felek nem jutottak dűlőre a kubai kérdésben, a tárgyalást elnapolták. Kennedy másnap a szovjet rakétatelepítés felgyorsulásáról értesült, azonban bíztató jelek is érkeztek. Másnap Alexander Formin szovjet diplomata ebédelni hívta John Scalit, az ABC televízió tudósítóját, ahol átadta neki a szovjet megoldási javaslatot, amely szerint a szovjetunió leszereli a kubai rakétákat, ha Amerika lemond a szigetország inváziójáról. Scali azonnal elvitte a jó hírt Kennedyhez, az amerikaiak öröme azonban nem tartott sokáig, mivel Hruscsov aznapi rádióüzenetéből kiderült, a kubai rakétákért cserébe a törökországi és olaszországi rakéták leszerelését kérik. Kennedy végül úgy döntött, látszólag nem veszi figyelembe Hruscsov rádióüzenetét: bejelentette, október 28-án tévébeszédet tart. A világ felkészült a legrosszabbra, Hruscsov és sokan mások attól tartottak, Kennedy Kuba lerohanását fogja bejelenteni. A képzetet erősítette egy amerikai felderítőgép 27-ei lelövése Kuba felett. Eközben titkos tárgyalások indultak az amerikai szovjet nagykövettel, akit arról tájékoztattak, Kennedy hajlandó saját rakétáit leszerelni a szovjet visszalépésért cserébe, de csak titokban. A háborútól még mindig tartó Hruscsov elfogadta az ajánlatot és másnap bejelentette: elrendeli az atomrakéták visszavonását Kubából.

Csak propagandagyőzelem volt

A rakéták eltávolítása novemberre befejeződött, mire az USA feloldotta a karantént. Hruscsov számára nyilvános megszégyenülést jelentett a rakétaválság, ami hozzájárult két évvel későbbi bukásához. Arról viszont nem értesült a közvélemény, hogy az amerikaiak 1963-ra leszerelték a Törökországban és Olaszországban tartott középhatótávú rakétáikat. Ezzel a nukleáris szembenállásban a szovjetek a válság előttinél előnyösebb helyzetbe kerültek, bár a Nagy-Britanniában felállított rakétaállások továbbra is fenyegették a Szovjetunió nyugati városait. Bár Kennedy jelentős PR-győzelmet aratott, az amerikai hadvezetés és a héják szintén elégedetlenek voltak. Curtis LeMay, a légierő tábornoka az elnöknek azt mondta: „ez volt történelmünk legnagyobb veresége”, majd azt javasolta, a szovjet kivonulás másnapját indítsák meg Kuba invázióját, amire Kennedy természetesen nemet mondott.

A kubai vezetés abszolút vesztesnek érezhette magát: a „nagyok” a fejük fölött döntöttek, az egyezségbe Castrónak semmilyen befolyása nem volt. A szovjet-kubai viszony hosszú időre elhidegült, Castro és Che Guevara beszédeikben sokáig ugyanolyan hévvel támadták a Szovjetuniót, mint az Egyesült Államokat.