Phenjan februári, a 2006-os és a 2009-es utáni harmadik föld alatti atomkísérlete után az verte ki végleg a biztosítékot Nyugaton, hogy a rezsim április elején bejelentette: atomfegyverhez szükséges hasadóanyag előállítása céljából újraindítják az elhíresült jongbjoni reaktort és felmondják az 1953-as fegyvernyugvási szerződést. 2003-ban megtették ugyanezt, és még az ENSZ atomellenőreit is kiüldözték az országból, mégis, a világ évtizedek óta nem vette ennyire komolyan a sokszor megmosolygott észak-koreaiak atomfenyegetőzését, mint ma.

Enyhén szólva is intő jel, hogy a vezetés azóta közölte, bezárják a déliekkel közösen fenntartott, határ közeli keszongi ipari parkot, a dél-koreai szakembereket már be sem engedik a zónába. Arról már nem is szólva, hogy egyáltalán nem kizárt egy közeli napokban tartott negyedik kísérleti robbantás sem – miközben tudvalévő, hogy a rezsim minden egyes kísérlettel pontosabb, használhatóbb információkat szerez saját technológiáiról.

Ám miközben az amerikaiak – és persze a folyamatos riadalomban tartott déli szomszédok – lázasan keresik a megfelelő válaszadás technikáit, a nemzetközi megfigyelők és elemzők nemigen boldogulnak még annak a szimplának tűnő kérdésnek a megválaszolásával sem, hogy voltaképpen mit is akar elérni Phenjan az egyre zajosabb nukleáris kardcsörtetéssel? Vagy csak megint egy közös amerikai-dél-koreai hadgyakorlattól rémültek meg, mint annyiszor az elmúlt években?

Terrorista KGST

Azt, hogy az atomfegyver egy izolált diktatúra kezében komoly veszélyt jelent, ma már senki nem vitatja. Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter nemrég ki is mondta, hogy "Észak-Korea nemcsak az Egyesült Államokra jelent "valós és világos veszélyt", de Japánra és Dél-Koreára is.

Vita legfeljebb arról van, mi a megfelelő válasz a folyamatos fenyegetésekre, érdemes-e komolyan vehető, két- vagy többoldalú tárgyalásokba bocsátkozni velük, avagy jobb elrettentő szándékú "keménykedéssel" provokálni a provokátorokat. Egy biztos: a hol Dennis Rodman útján tárgyalást üzenő, hol Amerikát atomcsapással fenyegető észak-koreai vezetésre a világnak valahogy reagálnia kell. Az ENSZ márciusi szankcióival nyilvánvalóan nincs elintézve a dolog, bármennyire irritálják is a phenjani vezetést.

Észak-Korea problémája ráadásul a legrosszabbkor kerül elő: Amerika, a nemzetközi szervezetek és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) továbbra sem tette túl magát Irán nukleáris ambícióin, amely ambíciók elválaszthatatlanok a korábbi észak-koreai segítségtől. Sőt, ez a segítség kölcsönös, 2010-ben Teherán is beszállt a sztálinisták egyik atomtesztjébe.

"Egyetlen országot sem érdekelnek jobban a nukleáris tesztek eredményei, mint Iránt, amely saját uránium-dúsítási programját követi" – írta egy magas rangú washingtoni forrásra hivatkozva a The New York Times. A kommunista és az iszlamista rezsim régóta együttműködik, ráadásul Phenjan 2003-ban Szíriának és Líbiának is eladott ballisztikus rakétatechnológiát, két olyan államnak, amely – vele együtt – szerepelt Amerika terrorista-, ill. latorállam-listáján. Észak-Koreának hivatalosan 2006 óta van atomfegyvere.

Háborúra készülnek - miközben a fél ország éhezik

AFP / Jung Yeon-Je

Magát Észak-Koreát Washington 2008-ban levette a listáról, dacára annak, hogy tudták, Phenjan különféle szeparatista, ill. terrorista szervezeteknek is eladott fegyvereket, így a libanoni Hezbollahnak, a japán Vörös Hadsereg Frakciónak (amelynek tagjait évekig bújtatta is), ám a rezsim soha nem teljesítette leszerelési ígéreteit, nukleáris programjának ellenőrizhetőségét. 2009-ben ki is rakta az országból a nemzetközi ellenőröket. Mindezek miatt évről évre visszatérően felmerül amerikai döntéshozókban, hogy visszarakják Észak-Koreát a latorállamok listájára. Legutóbb a republikánus Marco Rubio követelte ezt, arra hivatkozva, hogy Phenjan még az egyértelműen terroristának tartott iráni Forradalmi Gárdát is segítette fegyverekkel.

Az eddigiekhez képest érdekes új fejlemény mindenesetre, hogy Észak-Korea legfontosabb stratégiai (és kereskedelmi) partnere, a "népi" Kína szemmel láthatóan egyre ingerültebben utasítja rendre az önjáró rezsimet. Míg éppen egy éve Hu Csin-tao akkori elnök kifejezetten támogatta Észak-Koreát, miután az "szent háborúval" fenyegette meg Dél-Koreát, most Peking egyértelműen jelezte: Phenjan túltolta azt a bizonyos biciklit. "Egyik országot sem szabad hagyni, hogy önző céljai érdekében káoszba taszítsa a világot" – jelentette ki Hszi Csin-ping kínai elnök-pártvezető. Hasonlóan nyilatkozott az egyik utolsó kommunista diktátor, Fidel Castro is.

Jó, de mit akarnak?

A legáltalánosabb feltételezés szerint Kim Ir Szen unokája, a másfél éve hatalomra került Kim Dzsong Un keményvonalas retorikája kizárólag belpolitikai jelentőséggel bír, a 30 éves tapasztalatlan vezető bizonyítási vágyát jelenti: a párt nómenklatúráját, az egymilliós hadsereg keménykezű vezetőit, nem utolsósorban a lakosságot akarja meggyőzni vezetői képességeiről, elszántságáról. Ha ez így van, az viszont nem kevés belső hatalmi labilitást feltételez a világ utolsó totalitárius államáról. Valószínűsíthető, hogy ennél jóval többről van szó.

"Mit akart? Mindenekelőtt normális kapcsolatokat az Egyesült Államokkal; ez megóvná országát attól a fenyegetéstől, amit szerinte az amerikai erő jelent, és segítene abban, hogy a világ őt magát komolyan vegye" – idézi fel emlékirataiban Madeleine Albright, Clinton elnök külügyminisztere 2000-ben történt találkozását Kim Dzsong Illel, megemlítve azt is, hogy phenjani tárgyalópartnerei elismerték neki: lényegében csak a szükséges valutáért árusítják fegyvereiket és katonai technológiáikat az említett országoknak. Arra már nem tért ki a volt politikus, hogy voltaképpen mi volt Kim célja azzal, hogy mások "komolyan vegyék" őt, hiszen sem politikailag, sem gazdaságilag nem tervezett nyitást. Figyelmet akar? Mihez?

Az tény, hogy a keménykedés visszavételéért, atomfegyverkezésének szüneteltetéséért a Nyugat eddig többször is megjutalmazta a sztálinista katonai államot. 1994-ben például olajat és segélyeket kapott cserébe, de még az Obama-adminisztráció is azzal akart kedveskedni a kezdetben békés frázisokat pufogtató Kim Dzsong Unnak, hogy 2012 februárjában 240 ezer tonna élelmiszert ajánlott fel neki. Hiába, az ifjú Kedves Vezető nem sokkal később már új rakétaprogramot jelentett be. Most viszont új fejlemény, hogy Phenjan drámaian lerövidítette a konfliktus kirobbanása és a lehetséges megoldások kidolgozása közti időt, erősen csökkentve ezzel egy békés kimenetel esélyeit.

Ha Phenjan regionális előretörést, valamiféle helyi "megkerülhetetlen helyi tényező" szerepet várna a nukleáris keménykedéstől, át kellett volna gondolnia, mennyi vonzerővel bír egy katonailag erős, gazdaságilag katasztrofális, társadalmilag nézve pedig simán rabszolgatartónak is nevezhető diktatúra a térség maradékának szemében. De persze nem is ez a cél. Hanem vélhetően semmi más, mint a rezsim fennmaradása: megakadályozni, hogy bármely külső vagy (ha lenne ilyen) belső tényező rendszert dönthessen, ugyanakkor kedvezményeket kicsikarni a "jó magaviseletért" cserébe. Ne feledjük, hogy ebben az országban a 90-es évek közepe óta becslések szerint kétmillió ember halt meg éhínség és gazdasági inkompetencia következtében.

Önmagában fegyverteszteket végrehajtani nem túl fenyegető, hiszen ha nem sikerül, gyengének mutatkozol, ha meg igen, veszélyesnek tűnsz, de egy félkész fegyverrel – állapítja meg a Stratfor stratégiai kutatóintézet vezetője, George Friedman, aki azt állítja: Phenjan régóta egy brilliáns" hármas stratégiát követ: egyszerre pozicionálja magát ördögien veszélyesnek (nem lehet megtámadni), gyengének (fölösleges is megtámadni, hiszen bármikor összeomolhat) és őrültnek (életveszélyes megtámadni, hiszen a legkisebb provokáció a legkiszámíthatatlanabb rizikókat rejtheti magában). A taktika bevált – írja az ismert elemző, hiszen a phenjani rezsim erejéről és azzal párhuzamos gyengeségéről szóló szakértői viták lényegében megbénítják a nyugat politikai döntéshozóit. A nagyhatalmak meg folyamatosan megpróbálják lebeszélni arról, hogy valami őrültséget csináljon. Friedman is úgy látja egyébként, hogy a megoldás egyik kulcsa az egyelőre kifürkészhetetlen motivációjú pekingi vezetés kezében van.

Miközben tehát mindenki azzal van elfoglalva, hogy dekódolja a sztálinista diktátorok üzeneteit, csak keveseknek jut eszébe az elképzelhető legrosszabb forgatókönyv: az, hogy Phenjan pontosan azt akarja mondani, amit mond. A kitűnő német publicista, Richard Herzinger legalábbis azt mondja: halálos hiba lenne, ha a Nyugat nem venné komolyan Észak-Koreát.