Az amerikai elnökválasztást előbb hüledezve, majd elkeseredetten, végül a populizmus csapásai alatt pusztuló demokrácia alkonyától rettegve figyelő európaiak véleményét tökéletesen tükrözi a német Der Spiegel és a brit The Economist hetilapnak a szavazást beharangozó címlapja. A Spiegelről egy tetőtől talpig sáros, dacos, elcsigázott Hillary Clinton és Donald Trump köszön az olvasóra. Jelzéséül annak, hogy valóságshow-kban megszokott, dagonyázós pankráció után dől el, ki költözhet be a Fehér Házba, és lehet a világ első számú hatalmának vezetője. A decens Economist címlapján a babonából keresztezett mutató- és középsőujj – az előbbin Clinton arcmásával – fejezi ki, hogy a külvilág (talán a putyini Oroszországot leszámítva) annak szurkol, hogy a mai elnökválasztás a demokrata jelölt, volt first lady, szenátor és külügyminiszter győzelmét hozza.

Szinte kizárt, hogy a Fehér Házat az 1993–2001 között az elnöki posztot betöltő Bill Clinton feleségeként már megjárt, s legkésőbb azóta az USA első elnöknőjének szerepére készülő Hillary Clinton diadala megnyugvást hoz a politikai viták miatt végletekig felajzott Amerika és a külvilág számára. És nemcsak azért, mert a Trump vereségével is kalkuláló republikánusok azzal fenyegetőznek, hogy az emailbotránya miatt alkotmányos vádemelést indítanak Hillary ellen – ebben a megpróbáltatásban már része volt a Monica Lewinsky gyakornoklánnyal folytatott viszonyáról hazugságok hálójába keveredő férjének –, s az első naptól megkeserítik az életét. Hanem mert november 8-án két olyan elnökjelölt közül választanak az amerikaiak, akiknél nem volt népszerűtlenebb, amióta ezt a mutatót következetesen mérik a közvélemény-kutatások. Vagyis a legtöbben nem valakire szavaznak, hanem a rivális ellen, s ezért a sajátjuk hibáit is hajlamosak elnézni. (A tétet emeli, hogy egyúttal újraválasztják a teljes képviselőházat és a szenátus egyharmadát is, tizenkét államban kormányzóválasztás is lesz, és az egyes államokban összesen 160 népszavazást is tartanak.)

Nagy Gábor

Mindketten göröngyös úton jutottak el addig, hogy megszerezzék pártjuk elnökjelöltségét. A republikánusok között rekordnagyságú mezőny indult azért, hogy az alkotmány által engedélyezett második mandátumát kitöltő demokrata Barack Obama helyére léphessenek. A 17 fős tömegben az 1980-as évektől közismert, felszínes életvitelű New York-i milliárdost előbb csak a komoly politikai vitát színező könnyűsúlyú jelenségnek tekintették a riválisai. Mindenki arra számított, hogy a küzdelem Ted Cruz texasi és Marco Rubio floridai szenátor, valamint John Kasich ohiói kormányzó, illetve a családjából harmadikként az elnöki posztra pályázó Jeb Bush volt floridai kormányzó között dől majd el. George Bush fia és George W. Bush öccse élettelen kampányával hamar kiiratkozott a versenyből. Kasich nem volt elég merész. Cruz és Rubio pedig addig kaszabolta egymást, míg tálcán kínálták a győzelmet az ellenfeleit egyesével levadászó Trumpnak. Mint Jeff Gedmin, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora, a Szabad Európa Rádió volt igazgatója a HVG-nek adott interjújában elmondta, senki sem gondolta, hogy elnök lehet Trumpból, inkább szórakoztató cirkusznak tekintették, amit csinált, aztán nyáron rácsodálkoztak arra, ami kialakult.

A demokratáknál sima ügynek tűnt a jelölés, hiszen Clinton negyedszázada áll a washingtoni politikai reflektorfényben, s a pártelit felsorakozott mögé. Sokakat lázba hozott az is, hogy a párt gyors egymásutánban másodszor is történelmet írjon, és az első afroamerikai után az első női elnök is tőlük kerüljön a Fehér Házba, illetve a történelemkönyvekbe. Nem így vélte viszont Bernie Sanders vermonti szenátor, aki őszinte hitével és ügyes kampányával nemcsak azt érte el, hogy sokáig szorossá tudta tenni az elnökjelölt-választás kimenetelét, de azt is, hogy a végül kínkeservesen győztes Clinton több baloldali nézetét is beemelte a programjába.

MTI / EPA / Gary He

Abban, hogy Sanders megkeserítette Clinton életét, és Trump a Fehér Ház küszöbéig jutott, ugyanaz játszotta a szerepet. Az USA-ban nagyon sokan, és nem kevés alappal úgy érzik, hogy a globalizáció, illetve a 2008-ban kitört gazdasági válság vesztesei közé tartoznak. Elvesztették az állásukat, jobb esetben pedig megállt a reáljövedelmük növekedése, miközben azt látták, hogy a nagy bankokat megmenti a kormány, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, s a középosztály alsó része lecsúszik a mindennapi megélhetésért aggódók közé. A dühösek jobboldali érzelmű része – főleg a fehér munkásosztály – viharos kampánygyűléseken és magas részvételű előválasztáson tette republikánus elnökjelöltté Trumpot. A Sanders köré gyűlt baloldaliak pedig – fiatalok és a hatvanas évek után nosztalgiázó kiöregedett hippik is – lelkes hadjáratukkal a minimálbér, az oktatás és az egészségügy problémáinak markáns megoldási javaslatait tuszkolták be a demokrata ígéretek közé.

A kampány azonban a legkevésbé sem magasztos elvekről és politikai programokról szólt. A koherens nézetrendszert felmutatni amúgy sem tudó Trump A gyakornok (The Apprentice) című álláskereső valóságshow-jában eltöltött tíz évének minden tapasztalatával indult küzdelembe. Clintont, mint a düh célpontjaként szereplő washingtoni elit leváltásra érdemes tagját mutatta be. Utat nyitott hívei indulatainak is, amikor az emailbotránya miatt, és a WikiLeaks leleplezései nyomán komoly hitelességi kihívásokkal küzdő volt first ladyt rács mögött látni akarók „Lock her up” rigmusát bátorította kampánygyűlésein. Nem maradt adósa Clinton sem, aki a milliárdos nőügyeiről, macsó kiszólásairól és viselkedéséről, adókerüléséről napvilágra került híreket fordította személyeskedő támadássá. A forgatókönyvhöz az eminensek görcsösségével ragaszkodó Clinton ugyanakkor az egész kampány során képtelen volt megcáfolni az ellentábor azon vádját, hogy a washingtoni elit hidegen számító tagja.

A népszerűtlenségi versenynek megfelelően botrányról botrányra, leleplezésről leleplezésre változott, hogy ki vezet a közvélemény-kutatásokban. Így hol egyik, hol másik tábor tagjai és szimpatizánsai kerültek infarktus közeli állapotba a váratlan fordulatoktól. Beszállt a szédítő körtáncba az FBI is, amelynek igazgatója, James Comey Clinton emailbotránya kapcsán kétszer is kilépett semleges nyomozói szerepéből. Júliusban akkor, amikor vádemelésre alkalmatlannak minősítette a demokrata elnökjelölt külügyminiszterként elkövetett súlyos hibáját, hogy magánszervert használt a hivatalos levelezésére. Október végén, tizenegy nappal a választás napja előtt pedig azért, mert a kongresszus illetékes bizottságainak írott, és napvilágra hozott levelében közölte: a vizsgálat szempontjából releváns lehet, hogy emailek ezreit találták azon a laptopon, amelyet Clinton legközelebbi bizalmasának, Huma Abedinnek a férje, Anthony Weiner használt. Majd vasárnap Comey bejelentette, nincs új bizonyíték, s ezzel ok a vizsgálat folytatására a demokrata elnökjelölt ellen.

A rendkívüli érzelmi hullámzást átélt amerikaiak a finisben már azért fohászkodtak, hogy érjen véget ez az egyáltalán nem jó értelemben vett történelmi elnökválasztás. Aminek csak a hivatalos napja a mai, de nem a kezdete. A törvények adta lehetőséget kihasználva ugyanis három tucat államban, szeptember 19-étől kezdődően, levélben vagy személyesen a mai urnanyitásig akár már 40 millióan is szavazhattak. A többi 80-100 millió amerikai magyar idő szerint déltől döntheti el, ki legyen az elnöke, szenátora, képviselője vagy éppen seriffje.

A választás eseményeiről itt a hvg.hu-n percről percre beszámolunk. Addig is, itt ön is szavazhat, kit látna szívesebben Amerika élén.

Elektorok és szavazatok

A demokrácia egyik mintaországának tartott Egyesült Államokban nem közvetlenül választják az elnököt, hanem úgynevezett elektorokra szavaznak. Az alapító atyák célja ezzel az volt, hogy középutat találjanak a befolyásolható tömegekre és a klikkesedésre hajlamos törvényhozásra hagyott döntési lehetőség között. Az is vezette őket, hogy az államok lakossága közti eltéréseket némiképp ellensúlyozzák, s ezzel növeljék a kisebbek beleszólását. Ezért került bele az alkotmányba az elektori kollégium, amelynek annyi tagja van, mint az egyes szövetségi államok között lakosságarányosan felosztott képviselőháznak, valamint a minden államnak két helyet adó szenátusnak összesen. A képviselőháznak jelenleg 435, a szenátusnak pedig 100 tagja van. A területén található kongresszusban nem reprezentált fővárosnak, Washingtonnak – amelynek lakói ezt a hiányosságot a rendszámtáblájukon a „Taxation without representation” (adózás képviselet nélkül) felirattal nehezményezik – a huszonharmadik alkotmánykiegészítés értelmében három elektor jár. Ez a minimum, ennyi jut az egy-egy képviselővel és két-két szenátorral rendelkező Alaszka, Delaware, Dél-Dakota, Észak-Dakota, Montana, Vermont és Wyoming államoknak is. AFP / Stephen Maturen Az 538 elektorból a legtöbb, 55 az elnökválasztások idején hosszabb ideje demokrata hitbizománynak számító Kalifornia birtokában van. Texas a második 38 elektorral, majd Florida és New York (29), illetve Illinois és Pennsylvania (20) következik. A képviselőházi mandátumokat, s így az elektorok számát is a tízévente tartott népszámlálás eredményei alapján vizsgálják felül. Csaknem minden szövetségi állam a győztes mindent visz elve alapján ítéli oda az elektorokat, azaz bármelyik jelölt szerez többséget, viszi az összest. A kivétel Maine és Nebraska, amely a megszerzett szavazatok arányában osztja el 4, illetve 5 elektorát. A győzelemhez az elnökjelöltnek 270 elektori szavazatot kell megszereznie, ami minden kampányban lázas számolgatáshoz vezet, sakkbábuként tologatva a két tábor között a finisben még megszerezhető államokat. Elvileg előfordulhat 269:269 arányú döntetlen, erről a helyzetről a tizenkettedik alkotmánykiegészítés rendelkezik. Ebben az esetben a washingtoni képviselőház szavaz az elnök, és a szenátus az alelnök személyéről. A képviselőházban minden szövetségi állam képviselőcsoportja egy szavazattal rendelkezik, amiről a csoporton belül többséggel határoznak. Ez, feltételezve a képviselőház republikánus kézen maradását, döntetlen esetén Donald Trumpnak kedvezne. A felsőházban minden szenátornak egy szavazata van. Ilyesmi legutóbb 1800-ban fordult elő, amikor Thomas Jefferson és Aaron Burr végzett döntetlenre, s végül a képviselőház – 35 eredménytelen szavazási kísérlet után – Jeffersont választotta. A rendszert szemléletesen elmagyarázza ez a CNN-animáció is: Négyszer esett meg, hogy a választáson kevesebb szavazatot szerzett jelölt győzött az elektori kollégiumban, s lett elnök. 1824-ben John Quincy Adams, 1876-ban Rutherford B. Hayes, 1888-ban Benjamin Harrison, 2000-ben pedig George W. Bush aratott így diadalt. Utóbbit a demokraták máig nem felejtették el, mert a döntőnek bizonyult Florida elektorait végül az alkotmánybírósági szerepet is betöltő legfelső bíróság ítélte oda a republikánus Bush-nak, miután a számára kedvező eredményt hozó szavazatösszesítést hagyta jóvá. Az elektorok elvileg kötelesek az őket delegáló párt jelöltjére szavazni, ám előfordul, hogy ezt megtagadják vagy elmulasztják, amiért pénzbüntetés jár, de más szankció nem. Ilyen módon még nem dőlt el elnökválasztás. De a mostani feszült helyzetre jellemző, amilyen felzúdulás fogadta, hogy Washington állam egyik demokrata elektora, a puyallup indián törzshöz tartozó Robert Satiacum bejelentette, hogy semmi szín alatt nem hajlandó Hillary Clintonra szavazni, mert nem bízik benne, és egyébként is az elnökjelölt által az előválasztáson legyőzött Bernie Sanders vermonti szenátor híve. Mint mondta, inkább kifizeti az ezer dolláros bírságot, de nem tudna a hat gyereke és tíz unokája szemébe nézni, ha Clintont választaná.