Tulajdonképpen mondhatta volna azt is, hogy „itt állok, másként nem tehetek”. A protestáns lelkész lányától még stílszerű is lett volna az idézet így, a 2017-es nagy Luther-évforduló előkészületeinek közepén. Ám Angela Merkel kancellártól meglehetősen távol áll mindenféle pátosz, így amikor bejelentette, hogy jövőre újra indul Németország kormányfőjének tisztségéért, pragmatikus érveket hozott föl. Mik a teendők, érez-e még magában elegendő erőt ezek végrehajtásához, milyen nemzetközi környezetben kell megfelelnie a kihívásoknak – ezeket mérlegelte.
Kétségtelen, nemigen volt más választása. A német kereszténydemokrata párt 62 éves elnökének a CDU-n belül nincs esélyesnek látszó kihívója. Akik valaha lehetséges utódnak képzelték magukat – vagy a média tartotta őket annak –, mint például Roland Koch volt hesseni miniszterelnök, vagy Christian Wulff alsó-szászországi kormányfő, majd lemondani kényszerült államfő, már nincsenek a politika színpadán. Az olyan feltörekvő utódjelöltnek, mint Julia Klöckner Rajna-vidék–pfalzi pártelnök, pedig aligha jó ajánlólevél az elveszített tartományi választás. De a másik oldal sem bővelkedik káderekben. A szociáldemokraták (SPD) egyetlen igazán népszerű politikusa, Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter éppen most lett a két nagy párt közös jelöltje a februári államfőválasztásra. Sigmar Gabriel pártelnök és Martin Schulz, a német politikába visszatérő európai parlamenti elnök pedig még azt sem döntötte el, melyikük legyen az SPD listavezetője a jövő őszi Bundestag-választáson.
Nempárti demonstráló Rómában. Felforgathatják Európát
AFP
„Tehát nem is volt alternatíva?” – kérdezte Anne Will, az ARD közszolgálati televízió riportere Merkeltől az újraindulási szándékot a nagyközönség előtt is bejelentő, mintegy félórás beszélgetésben. Ami miatt egyébként jócskán kapott kritikát a közszolgálati média, mondván: micsoda dolog az, hogy 11 éves kancellársága alatt immár ötödször kap lehetőséget a kormányfő arra, hogy egyedüli interjúalanyként szerepeljen a legnézettebb politikai beszélgetőműsorban. Valóban előfordul, hogy nincs más lehetőség, fejtegette Merkel, ezt a megállapítást például ő maga is többször megtette az euró válsága idején, kijelentve, hogy a közös valuta megmentésének nincs alternatívája, mert ha az bukik, akkor bukik Európa is. De ez emberekre nem vonatkozik, ott mindig van választási lehetőség – tette hozzá.
Merkel számára például a visszavonulás lett volna. Éppen jövő ősszel, 12 év kancellárságot követően, amivel mentora, Helmut Kohl után ő lett volna a második leghosszabb ideig szolgáló német kormányfő. És még azt is kiválaszthatta volna, hogy melyik élő festőművész készítse el a kancellária falára kerülő portréját (ez a mindenkori távozó kormányfő privilégiuma). Többé nem kellett volna sem Horst Seehofer bajor pártelnök szekálását elviselnie, sem a jobboldali populista Pegida-mozgalom tüntetésein rendre felhangzó „Merkel muss weg!”, vagyis „Merkelnek mennie kell!”, vagy ezeknél sokkal sértőbb bekiabálásokat tudomásul vennie, esetenként személyesen is hallgatnia. Az ilyen alkalmakra felvonulók ráadásul azt skandálják, hogy „Mi vagyunk a nép”, ami meglehetősen abszurd, hiszen ez volt 1989-ben a szabadságért az utcára sereglő NDK-s polgárok mozgalmának jelszava.
Eltekintve attól, hogy az ilyen benyomások alapján távozni megfutamodás lett volna, mindez nem is a valóság hű képe. Az Emnid közvélemény-kutató intézet legfrissebb, de még a döntés előtt közzétett felmérése szerint a megkérdezettek 55 százaléka támogatná, hogy a jövő őszi választások után is Angela Merkel legyen Németország kancellárja, s csak 39 százalék ellenzi az újrázást. Ez határozott javulás az 50 százalékos elutasítottságot mutató nyár végi szondázáshoz képest, amiben nyilván jelentős szerepet játszik a menekültügy lassú, de érzékelhető konszolidálása, vagyis az újonnan érkezők számának csökkenése, az elutasított menedékkérők visszautaztatásának beindulása.
Merkel elfogadottságának, mondhatni népszerűségének egyik oka az ország helyzete. A német gazdaság soha nem volt olyan erős, mint most, a munkanélküliség tartósan csökken, az államadósság évek óta nem növekszik, s Németország – ellentétben a magyar kormányhoz közeli médiában időnként sugallt képpel – még mindig igencsak élhető hely. Emellett azonban legalább olyan fontos, hogy Merkellel kapcsolatban még csak fel sem merülhet, hogy kormányfői munkája során bármilyen más érdeket, akár személyes gazdagodását, akár mások ez irányú törekvéseit követné, vagy döntéseinek lehetne valami hátsó olvasata. Egy-egy lépését lehet bírálni – még hívei is felróják neki, hogy a tavaly őszi budapesti szükséghelyzetből Németországba beengedett menekültek megsegítését követően azonnal közölnie kellett volna, csak egyszeri, meg nem ismételhető akcióról volt szó –, de azt az önvallomását, miszerint „mindig a legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint jártam el”, nehéz lenne érdemben bírálni.
Erre a tudásra, s mindenekelőtt a nemzetközi politikában szerzett tapasztalatra szüksége is lesz Merkelnek 2017 után a kormányfői székben. (Annak igencsak kicsi a valószínűsége, hogy ha indul, ne ő legyen a kancellár, ennek megakadályozásához ugyanis az SPD-nek, a Zöldeknek és a Baloldalnak kellene ma még elképzelhetetlen koalíciót alkotnia és kancellárt állítania.) A nacionalizmus és a populizmus térhódítása, ahogy a tévés beszélgetésben riporteri kérdésként elhangzott, Trumptól kezdve Erdoganon és Putyinon át Orbánig új kihívások elé állítja a német kancellárt. Lesz-e elegendő ereje ezekkel vitatkozni, szembeszállni? Ez is a döntés egyik mozgatórugója volt, mondta Merkel, aki mindazonáltal groteszknek nevezte azt a felvetést, miszerint ő lenne a nyugati liberális, tehát szabadelvű világrend utolsó védelmezője. De Európát mindenképp stabilizálni kell, ez alapvető érdek. Mint ahogy az is meghatározó feladata a mindenkori német kormányfőnek, hogy az exportorientált német gazdaság érdekeinek védelmében síkraszálljon a szabadkereskedelem mellett akkor is, ha Donald Trump személyében várhatóan nem ennek az élharcosa fogja a következő években megszabni az USA politikáját.
Merkelre, ha megválasztják, kancellárságának legnehezebb négy éve vár. Az 1989–1990-es évek fordulatát követő fellendülés, a sokszor a „béke osztalékának” is nevezett periódus után a globalizáció kíméletlenül átrendezte és átrendezi a világot, ahonnan nincs visszaút. Németországra vetítve ez azt jelenti, hogy megszűnt a 15–20 évre biztosnak vehető munkahelyek korszaka, a szociális háló még megvan ugyan, de már nem oly puhán fogja föl a leszakadókat. Akiket mégis meg kell szólítani valahogy, s mindenekelőtt új lehetőséget kell teremteni számukra, különben menthetetlenül a populisták táborába sodródnak. S akkor oda a belpolitikai stabilitás, aminek híján nehéz lenne jó irányba befolyásolni a világot. Mert ha a mentőangyal szerepe nem is, de ez – ahogy az újrázás kapcsán elmondott szavaiból kicsengett – szándékában áll Merkelnek.
