A nap, amely már többször is megváltoztatta Németországot

Achim és Marion, a berlini házaspár baráti vacsorára volt hivatalos múlt pénteken. Szokásuktól eltérően – ők is, vendéglátóik is inkább a sört kedvelik – most két üveg pezsgővel állítottak be. „November 9. van, s mi ezt minden évben pezsgővel ünnepeljük” – világosították föl a csodálkozó háziakat. Aztán meséltek. Arról a 29 évvel ezelőtti estéről-éjszakáról, amikor futótűzként terjedt el a hír Berlin keleti oldalán, hogy nyitva van a fal. Rokonok, barátok, ismerősök riasztották egymást: nézzük meg! „Elképesztő látvány volt. Mindenki euforikus hangulatban, vadidegenek ölelkeztek össze, a határőrök pedig csak álltak, tehetetlenül, értetlenül. Az egyenruha, amitől mindig tartottunk, rendezetlen: kigombolt ing, félrecsúszott vállszíj, ferdén álló sapka. Látszott rajtuk, hogy szembesültek vele: a rend, amit szolgáltak, pillanatok alatt összeomlott. S ők itt maradtak...” – emlékeztek. Tízezrek élték át hozzájuk hasonlóan ily módon a történelmi pillanatot Berlin utcáin 1989-ben.

De nem ez volt az első olyan nap a német történelemben, amikor megdönthetetlennek, Istentől valónak vélt berendezkedés tűnt el 24 óra alatt. Az is november 9. volt, egy másik, korábbi. Éppen 100 éve, amikor is Vilmos császár kényszerű lemondása után Philipp Scheidemann, a szociáldemokrata párt képviselője kiállt a Reichstag erkélyére, és kikiáltotta a köztársaságot. A parlament mostani ünnepi ülésén Frank-Walter Steinmeier államfő idézte föl a napot, ami a császárság összeomlását, az évszázados monarchikus rend végét s egyben a demokratikus jövő ígéretét jelentette. Hiszen a modernitás felé indult meg akkor Németország. Parlamenti demokrácia, általános választójog a nőknek is, köztársasági alkotmány – ami aztán weimari alkotmány néven vonul majd be a történelembe –, a munkások számára a bértárgyalások rendjének és a szociális jogoknak a megalapozása.

Arra a száz évvel ezelőtti november 9-ére a visszaemlékezés során egyszerre vetül fény és árnyék. Hiszen amilyen ígéretes volt a kezdet, amikor Berlin Európa tudományos, kulturális, művészeti fejlődésének középpontja lett, annyira tragikus lett a folytatás. Hogy történhetett meg, hogy ugyanaz a nép, amelyik 1918 őszén forradalmi lépést tett a demokratikus önrendelkezés felé, demokratikus választáson a demokrácia ellenségeit segítse hatalomra? – utalt a nácik 1933-as uralomra kerülésére a német államfő, aki szerint ez volt és marad a német történelem legnehezebb és legfájóbb kérdése.

Merthogy ez az uralom egy újabb november 9-ét írt be a német történelembe: 1938-ban ezen a napon égtek Németország-szerte a zsinagógák (a tűzoltók arra kaptak parancsot, hogy a mellettük lévő házakat locsolják, hogy azokra ne terjedjen át a tűz), rabolták ki és dúlták föl a zsidó üzleteket, hurcolták el a tulajdonosaikat. Erre is ugyanaznap emlékeztek a berlini Rykestrassén álló zsinagógában. A Reichskristallnacht, vagyis a kristályéjszaka azért is mérföldkő a végső barbarizmus, a holokauszt kiteljesedése felé vezető úton, mert ez volt az az esemény, amikor az emberek már teljes közömbösséggel nézték, mi történik szomszédjaikkal, polgártársaikkal. Ehhez persze a hitleri idők állami szintre emelt, éveken át terjesztett zsidóellenes propagandájának előkészítő hatására is szükség volt. Arra az általánosan elterjedt antiszemitizmusra, ami érzéketlenné, közömbössé tette a többséget a kisebbség elleni támadásokkal szemben. (Nemrég eddig sosem látott képek kerültek el a nácik által elkövetett rémtettekről. Ezeket itt nézheti meg, a nyilvánosságra hozójuk szerint ezek alighanem a kristályéjszakán készültek.)

AFP / Françoise Chaptal

S bár amennyire örömteli, hogy most újra van zsidó élet Németországban, annyira aggodalmat keltő, hogy ismét felbukkant az antiszemitizmus, hívta föl a figyelmet a zsinagógában ünnepi beszédet mondó Angela Merkel kancellár, aki külön kitért a muszlimok körében tapasztalható antiszemitizmusra is. Az államnak következetesen cselekednie kell, ha zsidók elleni gyűlöletet tapasztal olyan emberek részéről, akik egy más kulturális vagy vallási közegből érkeztek Németországba – szögezte le. Az ünnepségen valamennyi közjogi méltóság, az egyházak, a parlamenti pártok vezető képviselői is ott voltak – kivéve az Alternatíva Németországért elnevezésű, a parlament szélsőjobbján helyet foglaló pártot. Őket tudatosan nem hívták meg: a szervezők nem kívánták ott látni annak a politikai erőnek a képviselőit, amelynek parlamenti frakcióvezetője a közelmúltban úgy vélekedett, hogy a hitleri időknek csupán egy madárpiszoknyi jelentőségük van az ezeréves német történelemben.

A harmadik fordulónap, a falbontás évfordulóját méltatva Michael Müller berlini kormányzó polgármester azt emelte ki, hogy az ezt követően létrejött egységes Németország a demokrácia, a szabadság és a jogállamiság letéteményese. A jogállam által mindenki számára biztosított szabadságjogok és a civil társadalom működésének évfordulós példáját adta az a tüntetés is, amit szintén november 9-ére a Mi Németországért elnevezésű csoport nevében jelentettek be. A rendőrség, amely a szervezőket szélsőjobboldali kötődésűként ismeri, a belügyi szenátorral egyetértésben úgy ítélte meg, hogy a németországi zsidók elleni, nácik által szervezett pogromok kezdetének 80. évfordulóján ez nem tűrhető, s betiltotta a demonstrációt. A közigazgatási bíróság viszont első, majd másodfokon is megsemmisítette a tiltást, s így a tüntetést meg lehetett tartani. Az alkotmányban rögzített, s a bíróság által hivatkozott gyülekezési jogukat így aztán szabadon gyakorló felvonulókat viszont legalább tízszer annyi ellentüntető várta „Nácik kifelé!” és „Tűnjetek el!” jelszavakat skandálva.