Aline Uwase Turatsinze, a húszas éveinek közepén járó ruandai tuszi fiatalasszony minden hétköznap ott dolgozik, ahol családjának több mint hatvan meggyilkolt tagját eltemették: az egyik tömegsír helyén létrehozott népirtás múzeumban. Aline ugyanis idegenvezető az emlékhelyen, s minden nap elmeséli a látogatóknak, miként ölték meg a hutuk a tuszik százezreit az után, hogy máig ismeretlen tettesek a főváros, Kigali környékén 1994. április 6-án lelőtték a hutu nemzetiségű elnököt, Juvénale Habyarimanát szállító repülőgépet.

Amikor a tömeggyilkosság elkezdődött, április 7-én Aline csak kétnapos volt, s a településükre betört hutuk az apját is megölték, így sohasem ismerhette meg őt. „A kötelességem, hogy itt álljak. Ezzel őrzöm az áldozatok emlékét, de egyben azért is harcolok, hogy ez a szörnyűség sehol se ismétlődhessen meg” – mondta Aline. Azt is hozzátette, hogy az emberek többsége már megbékélt. „Nem érdekes, hogy kihez megyek férjhez: egy túlélő fiához, vagy egy gyilkoséhoz” – magyarázta. De azt is elismerte, nem lehet megszokni azt az érzést, amikor abba a terembe lép, amelyben a brutális meggyilkolt háromszázezer gyereknek állítanak emléket. A teremben ott vannak az utolsó pillanatig szorongatott játékok, s azt is elmesélik a tablók, hogyan haltak meg a gyerekek: többségüket egyszerűen agyonverték.

Gyilkos bandák

A tömeggyilkosságokban legalább kétszázezer hutu vett részt, a botokkal és bozótvágókkal támadó bandák központi irányítás segítségével tudták, hova kell menniük: egy külön rádióadó például azt ismételte, kiket kell megölni, s hol találhatóak a kiszemelt áldozatok. Az utakon a hutuk ellenőrzőpontokat állítottak fel, s mivel a személyi igazolványokban fel volt tüntetve a polgárok nemzetisége is, ha valakiről kiderült, hogy tuszi, nem maradt esélye az életben maradásra.

A számtalan milícia közül kettő volt igazán hírhedt: az Interahamwe (Akik együtt támadnak) illetve a Impuzamugambi (Akiknek egy céljuk van) nevű banda. Akadtak olyanok is, akik tudták magukról, hogy HIV-fertőzöttek, közülük sokan a tuszi nők megerőszakolásával terjesztették az akkor még halálosnak számító AIDS-t okozó fertőzést.

Tétlen külföld

Az ENSZ, amelynek voltak katonái az országban, április 21-én felhagyott a tűzszünetről szóló tárgyalások folytatásával, s úgy döntött, csökkenti a Ruandában szolgáló világszervezeti alkalmazottak létszámát. Később ugyan az ENSZ úgy határozott, létrehoz egy 5500 fős, főként afrikai államokból érkezett katonákból álló erőt, ám annak telepítése vontatottan haladt. Felmerült egy francia katonákból álló egység Ruandába vezénylésének az ötlete is, ám a tuszik, akik szerint a franciák mindig is a hutukat támogatták, most sem segítenének a tusziknak.

Nem csak az ENSZ, illetve Franciaország volt az, amely nem segített: állítólag az USA már januárban tudomást szerzett arról, hogy a hutuk fegyverkeznek, s leszámolásra készülnek, ám Washington gyakorlatilag ölbe tett kézzel várta meg az öldöklés kezdetét.

A tuszik elleni atrocitásoknak az vetett végett, hogy a hutuknál jóval kisebb létszámú tuszi közösség fegyveresei, a Ruandai Hazafias Front (FPR) egységei júliusra az egész országot elfoglalták.  A győztesek azonban azonnal visszavágtak, s legalább kétszázezer hutut öltek meg hasonló kegyetlenséggel. És nem csak az összecsapásokban haltak meg az emberek: a menekülttáborokban is olyanok voltak a körülménydek, hogy naponta több százan vesztették életüket. Míg a hutuk a lakosság több mint négyötödét, a tuszik pedig csak 13-14 százalékát alkották, az utóbbiak azért győzhettek, mert a korábbi évtizedekben a szomszédos országokba menekült tuszikból jól felfegyverzett és kiképzett katonaság alakult.

Évszázados ellentétek

A hutuk és a tuszik közötti ellentét a gyarmati időszakban mélyült el: a németek, majd az őket felváltó belgák is az inkább állattartásból élő, és ezért gazdagabb tuszikra támaszkodtak, s gyakorlatilag a gyarmatosítok a kisebbség segítségével nyomták el a jellemzően növénytermesztéssel foglalkozó hutukat. Amikor az 1950-es évek végén omladozni kezdett a gyarmati rendszer a hutuk fellázadtak, és a belgák hallgatólagos támogatásával megdöntötték a tuszi királyi család hatalmát. 1959 és 1961 között legalább húszezer tuszit öltek meg, sokan az ország elhagyására kényszerültek. A viszony tartósan rossz volt, 1963-ban, 1967-ben, majd 1973-ban is rátámadtak a tuszikra a hutuk.

Az 1990-es évek elején a tuszik ellentámadásba mentek át, az Uganda felől betört (FPR) egységei jelentős területeket foglaltak el. Habyarimana elnök ekkor tűzszüneti egyezményt kötött a tuszikkal, ám ez sem a tuszi, sem pedig a hutu szélsőségeseknek nem tetszett. Ma sem egyértelmű ezért, hogy ki lőtte ki az államfőt szállító gépet eltalált rakétát: az indító állványt ugyan az FPR állásainál találták meg, de más források szerint a rakéta röppályája arra utalt, hogy azt a hutuk oldaláról indították.

Gyors megbékélés

A mintegy 12 milliós lakosságot gyakorlatilag megtizedelő genocídium után meglepően gyorsan megbékélt egymással a két népcsoport: manapság Ruanda számít a térség leggyorsabban fejlődő államának, a népirtás legtöbb felelősét pedig elmarasztalták a bíróságok: az ENSZ által létrehozott törvényszék, a ruandai állami bíróságok, illetve a helyi, különleges bíróságok. Több elkövető külföldre menekült jó részüket elfogták, s ugyancsak felelősségre vonták.

Az ezredforduló után több körben amnesztiában részesítették a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőit. Megváltoztatták az ország zászlaját és címerét, s 2003-ban közétették az új, megbékélésen alapuló alkotmányát is. Átszervezték a közigazgatást is: korábban 12, főként etnikai alapon szerveződött régió volt, most 5 nagyobb, viszont etnikailag vegyes körzetre osztották az országot. A hutu-tuszi ellentét viszont elmélyült a szomszédos országokban, ahol az oda több hullámban menekült tuszik és hutuk, illetve szövetségeseik között robbantak ki komoly összetűzések.

Ruandában a hatalom jelenleg a tuszi nemzetiségű és önkényuralmi eszközök alkalmazásával vádolt Paul Kagame elnök kezében van. A médiát és az ellenzéket igencsak korlátozó politikus a 2017-es választáson feltűnően nagy, leginkább diktátorok által elért támogatást szerzett: a voksok 99 százalékát nyerte el 96 százalékos részvételi arány mellett. „Kagame volt az FPR vezetője, s ő foglalta el a fővárost. Ha nem lett volna az FPR, akkor most én is halott lennék. Annyit mondok csak a bírálóknak: ne beszéljenek arról, amit nem tudnak” – üzente Aline.