Amikor Boris Johnson Orbán Viktort játszik, avagy brit választás magyar módra

Amikor Boris Johnson Orbán Viktort játszik, avagy brit választás magyar módra

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Nagy Iván László
Tetszett a cikk?

Oszlassuk el azt a képet, ami a magyar ember fejében élhet a magasztos brit társadalomról: a mostani választáson bebizonyosodott, hogy Nagy-Britannia is ugyanúgy el van veszve a problémáival, mint bármely más ország. A gazdagok és a nyugdíjasok erősebbek, mint a szegények és a fiatalok; az egybites üzenetek hatásosabbak, mint a komplex programok; a politikai PR pedig csodásan működik, pláne, ha az ellenzék kellő inkompetenciával járul hozzá. Ismerős?

December 13-án reggel több tízmillióan forralták teavizüket meglepetten és bosszúsan az Egyesült Királyságban: a Konzervatív Párt elsöprő győzelmet aratott az előző nap rendezett parlamenti választáson. A szegények idegesebben vették ki a filtert, a diákok nagyobb lendülettel öntötték bele a tejet, az EU-tagság hívei hidegen ették hozzá a paradicsomos babot. A toryk viszont élvezték a reggelit, amelyet egy Magyarországon már ismert recept alapján főzött nekik Boris Johnson.

Bár jelentős ideológiai különbségek vannak a kormánypártok politikájában, a 2018-as magyarországi országgyűlési választás sok tekintetben hasonlóan zajlott le, mint amit múlt héten láthattunk Nagy-Britanniában.

Ha egy szóval akarjuk összekapcsolni Boris Johnsont és Orbán Viktort, egyszerre a legpontosabb és legpontatlanabb lenne populistának nevezni őket. Boris Johnsonnál kevesebben állnak távol a „nép gyermeke” imidzstől, lévén elég nehezen azonosul az átlagember az elitiskolából Oxfordba, majd a Királyság egyik leggazdagabb megyéjéből Westminsterbe kerülő, Amerikában született, Brüsszelben gyerekeskedő fehér férfival.

 

©

Ám nem is erre volt szükség. Johnson hatalmi politikája ugyanazon az alapon nyugszik, mint Orbán Viktoré. Ami itthon az 2006-2010-es MSZP-ciklus volt, az Borisnak a Brexit-mizéria: mindkét politikus addig mozgatta a szálakat a háttérből, amíg ki nem alakult egy kvázi személyre szabott hatalmi űr. Nyolc év londoni polgármesterség után a 2016-os Brexit-népszavazás helyezte kulcspozícióba Johnsont: a kilépést támogató oldal, a Leave arcaként személyéhez hű szavazókat talált, a referendumot kezdeményező, majd abba belebukó kormányfő, David Cameron távozása után – bár sokan ezt várták – nem állt a káosz élére. Az akkor, 2016 júliusában kinevezett Theresa May a Brexit miatt marginalizálódott külügyminiszteri pozícióba helyezte. Johnson pedig időben lépett ki a kabinetből, vonult háttérbe, és várta meg, amíg May magára gyújtja a házat, így 2019 júniusában végül kérdés nélkül lett tory pártelnök és ezzel a kormány első embere.

Az Orbánhoz hasonló személyi hűség és kultusz hiánya meglátszott az első hónapokban, de ő sem félt megválni a vetélytársaktól: Lázár János száműzetésbe vonulásához hasonlóan látványosan rúgatott ki 21 képviselőt a Konzervatív Párt soraiból, amikor azok ellene szavaztak a parlamentben. Közöttük volt az a Rory Stewart, aki az elnökségért folyó versenyben is Johnson ellen futott, azóta pedig a londoni főpolgármesteri széket tűzte ki magának.

Johnson – immár a rebelliseitől megszabadulva - végül elérte célját: kiharcolta a kisebbségi kormányzástól megszabadító egyetlen megoldást, az előrehozott parlamenti választást. Innen pedig elegendő volt számára az orbáni populizmus béta-verzióját felhasználni: krumpliosztás nélkül ugyan, de nem kevésbé primitív kampány után aratott elsöprő sikert.

A Brexit Johnson Sorosa, migránsa, Brüsszelje.

Ráadásul a Fidesz néha nem túl meggyőző érvelésével szemben Johnsonnak nem is kellett ennél testhezállóbb dolog, hiszen ez az ügy, amelyben – ezt a népszavazás bebizonyította – a többséget képviseli, mégpedig hangosabban, mint bárki más. Abban viszont hasonlít a Fidesz migránsozása és Johnson brexitelése, hogy az ellenzék legnagyobb része nem tud, nem is mer markáns ellenkampányt indítani ellene.

 

©

Így sikerült Johnsonnak 10 év konzervatív kormányzás megszorításai, a katasztrofális egészségügy és a pénzügyi elittel való haverkodás helyett arra kihegyezni a teljes választást, amit szerinte egy papagáj is meg tudna jegyezni:

Csináljuk meg a Brexitet

A „Brexit-választás” eredménye egy kurta konzervatív program lett, amely csak leheletnyivel mondott többet a Fidesz „folytatjuk, amit elkezdtünk” című szembeköpésénél. Ha ez önmagában nem lenne bravúr egy olyan országban, ahol hagyománya van a hangzatos kiáltványoknak, akkor ott van az is, hogy mindezt egy társadalmilag abszolút nem reprezentatív párttal hajtotta végre. Míg Orbán igyekszik csak a radar alatt megszerezni a leggazdagabbakat magának és a részben saját politikája miatt kitörni nem tudó szegénységre támaszkodik, addig a Konzervatív Párt szabadkereskedelmi politikája a leggazdagabbaknak kedvez és egyre növekvő egyenlőtlenséget eredményez.

Bár az elszaladó banki juttatások, a hitelkrízis és a növekvő ingatlanárak a 2010-ig tartó Labour-kormányzás és a 2008-as gazdasági válság hagyatékai, a 2010-ben bevezetett „austerity politics”, azaz a megszorítások szintén az eliteknek kedveztek. Ehhez képest a legnagyobb cégek nem vagy alig adóznak (lásd Google vagy Amazon), az EU elhagyásával a „temzei Szingapúrrá”, azaz gyakorlatilag korlátozatlan kereskedelmű városállammá válna London, mindeközben csúcson a gyermekszegénység és romokban az egészségügy. Utóbbira persze megvannak a hangzatos ígéretek, így a nyugdíjasok, ha más miatt nem, ezért Johnson mellé állnak – Orbán ezt oldotta meg a rezsiutalvánnyal.

Szó nincs arról egyébként – mint ahogy Magyarországon sem –, hogy Johnson politikájának egyszerűsége ne lenne elképesztően profin koordinálva. Míg itthon az ellenzéki sajtó megfojtása kellő megoldás, a brit miniszterelnök sokkal komolyabb PR-menedzsmentet igényel az újságírói felelősségre vonás miatt. Oké, a hűtőházas bújócska kicsit sok volt. De az olyan apróságok, mint egy műanyagpohár elhagyása, vagy amikor buszmodellépítős hobbijáról beszélt, hogy a Google-keresések ne a Brexit-népszavazási kampány idején hazugságokkal teleírt double-deckereket dobják ki a „Boris bus” szóösszetételre, azt sugallják, hogy a Downing Street 10 alatt eléggé értenek a kampányhoz.

 

©

Ellenzéki összefogás? Ugyan

Orbán és Johnson erős karaktere, hangzatos szállóigéi, félelemkeltése és remek politikai kommunikációja sem feltétlen jelentett volna győzelmet, ha nincs egy számára kedvező választási rendszer és egy magatehetetlen ellenzék. A brit „first-past-the-post”, azaz egyéni választókerületekre épülő, egyszerű többségi szavazás olyan, mintha itthon megszűnnének a listás voksok, és a területi képviselők megválasztásánál sem beszélnénk töredékszavazatokról – aki nyer, az elviszi a 650 szék egyikét. A berendezkedés jóval egyszerűbbé teszi azt, amit a Fidesz meg kellett teremtsen magának a hibrid rendszeren belül: népszerűségi fölény nélkül egyértelmű parlamenti többségre szert tenni.

Innen tehát logikusnak tűnik az, hogy az ellenzéket szám szerint többen támogatják: akkor miért nem álltak össze és győzték le Johnsont?

A helyzet az, hogy Nagy-Britannia nem úgy van kettészakadva, mint Magyarország. A briteket a Brexit kérdése bontja két csoportra, de a Leave és a Remain közül csak az egyik tábornak volt erős képviselője a választásokon: a toryk a teljes kampányt Johnson EU-egyezségének áttolására építették. A maradni vágyók hiába kerültek feltehetőleg többségbe 2016 óta a brit társadalmat a felmérések szerint 50-50 százalékban megosztó kérdésben: az egyetlen reális eséllyel rendelkező ellenfél, a Munkáspárt évtizedek óta nem látott vereséget szenvedett. Ennek egyik fő összetevője éppen a Brexittel kapcsolatos zavaros álláspont volt, de kellett a vezető Jeremy Corbyn is. A Labour saját megállapodást kötött volna az EU-val, és azt tette volna második opcióként egy népszavazási kérdőívre a Remain mellé – magyarul nem foglalt állást. Tony Blair volt munkáspárti miniszterelnök pedig interjúról interjúra vesztette el a maradék türelmét is, miután – szembemenve az ő örökségével – Jeremy Corbyn felszámolta a centrumpártiságot és baloldali politikával igyekezett választást nyerni 2019-ben.

 

©

Egyedül a szegényeknek és a fiataloknak imponált a Munkáspárt, de a konzervatívok a szavazási regisztrációval évekkel ezelőtt megnehezítették a választást az új generációnak, a maradékra pedig a lázárjánosi „akinek nincs semmije, az annyit is ér” gondolattal fittyet lehetett hányni.

Farage és Swinson a toryk szolgálatában

A brit politikai spektrum persze rejteget még csemegéket. Vonható némi párhuzam a Mi Hazánk és a Brexit Párt néven futó Nigel Farage-fanklub között: a választott vezető nélküli, de a volt UKIP-vezetőt feltétel nélkül követő szélsőjobboldaliak félreálltak a tory jelöltek elől az összes olyan helyen, ahol csökkentették volna a kormánypárti szavazatokat. A teljesség jegyében pedig említsük meg a britek Szél Bernadettjét, Jo Swinsont, aki a fél évvel ezelőtt még népszerűségi többségnek örvendő LibDemeket olyan katasztrófába vitte, hogy még a saját választókerületét sem tudta megnyerni.

De ne felejtsük el, hogy szinte hiába van többpártrendszer az Egyesült Királyságban, a kétpártrendszeri múltnak a mai napig erős geopolitikai hatása van a tradicionálisan munkáspárti vagy konzervatív térségekben, ahol a listás szavazás nélkül labdába sem rúghatnak a kisebb pártok jelöltjei.

A következő öt évben kicsit hasonló feladat áll mind Boris Johnson, mind Orbán Viktor előtt: a klímaváltozás, a politikai öntudatra ébredő fiatalság és az európai szélsőséges erők fokozatos visszaszorulása nagyon megnehezítheti a dolgukat. Ellenben ha továbbra is támogatják a befolyásos köreiket, jóléti intézkedéseket vezetnek be és kellő félelemben tartják a szavazóikat, akkor Johnson még sokáig mini-Trump, Orbán pedig kis Putyin maradhat.

Hozzászólások