Líbia eltitkolt börtönei tartják távol Európától a menekültek tömegeit
Líbia eltitkolt, menekültek fogva tartására, terrorizálására és zsarolására használt börtöneiről írt cikket a New Yorker magazin. A lap arról ír, hogy miközben az Európai Unió milliárdokat fizet Tripolinak a menekültáradat feltartóztatásáért, az országban hatalmaskodó maffiaszerű szervezetek gátlástalanul kihasználják a jobb élet reményében odaérkező fekete-afrikaiakat. A lap újságíróit egy ízben el is rabolták helyi fegyveres bandák.
- Biztonságos egyszerre felvenni az influenza és a koronavírus elleni védőoltást?
- Nem várt felfedezést tettek magyar tudósok, amikor a Covid eredetét kutatták
- Áttörést érhettek el magyar kutatók: a daganatok ellen már használják, most újabb fegyver jöhet a súlyos Covid elleni harcban
A líbiai főváros, Tripoli külvárosában több olyan börtön is van, ahol összezsúfolva, embertelen körülmények között, fizikai erőszaknak kitéve tartanak fogva olyan migránsokat, akiknek eredeti célja az Európába jutás lett volna, de tervük félresiklott - erről szól az a hosszú riport, amely a New Yorker magazin oldalán jelent meg múlt héten, szerzője Ian Urbina.
Tavasszal az egyik ilyen börtönben megöltek egy embert az őrök, és bár halálának pontos körülményei ismeretlenek, annyi tudható, hogy egy lázadás során vesztette életét. A New Yorker stábjának a börtönből nemrég szabadult menekültek, illetve tisztségviselők segítségével sikerült rekonstruálnia, hogy hogyan veszthette életét a 28 éves Aliou Candé, aki a nyugat-afrikai Bissau-Guineából érkezett Líbiába. A férfi gazdasági okokból hagyta el hazáját, két testvére pedig már korábban Európában lelt új otthonra, így csábította a jobb élet lehetősége. Két kisgyermekét és feleségét otthon hagyta, róluk a családja még Bissau-Guineában maradó része gondoskodott. Candé terve az volt, hogy ha sikerül megvetnie a lábát az Európa Unióban, akkor magához veszi feleségét és gyermekeit is.
Út az Unióba, ami csak Líbiáig tart
Ahogy azt az amerikai lap újságírói feltárták, Aliou Candé 2019. szeptember 13-án indult el otthonról és végigjárta egész Közép-Afrikát, amíg eljutott Líbiába. A határok ekkor nyitva voltak, a koronavírus még nem akadályozta a mozgásban, Niger hatóságai viszont igen: az országban ekkor vezettek be egy olyan törvényt, aminek értelmében minden embercsempészt harminc éves börtönbüntetés fenyeget. Candé így – több társával együtt – kerülőre kényszerült: a menekültek a Szahara felé vették az irányt Algérián keresztül. Itt nem csak az időjárási körülményekkel kellett felvenniük a harcot, hanem menedéket kellett találniuk az ország ellenőrizetlen részein garázdálkodó bandák elől is.
Candénak szerencséje volt: 2020 elején eljutott Marokkóba, azonban itt utazása majdnem végetért, Marokkóból átkelni az Unióba ugyanis többezer dollárba kerül a menekülteknek, ezt az utat nem engedhette meg magának. Apjának – aki ekkor már a hazatérésről győzködte – ekkor azt mondta, Líbia felé veszi az irányt, mert azt hallotta, ott könnyebb az átjutás. Candé Tripoliig jutott, ahol az embercsempészek segítségével csónakra tudott szállni a Földközi-tengeren.
Február harmadikán szálltak vízre, a „fedélzeten” nagyjából 130 ember volt - a New Yorker így rekonstruálta Candé útját. A menekültek két óra alatt érték el a nemzetközi vizeket, azonban a terület – akármennyire minősül nemzetközinek – még a líbiai parti őrség fennhatósága alá tartozik (erről később). A hatalmas hullámok, illetve a tűző nap miatt többen rosszul lettek, voltak, akik verekedni kezdtek, a csónak vérrel, vízzel, ürülékkel és hányással telt meg. A víz csak hajnalra nyugodott meg, a menekültek ekkor kértek segítséget. Egy önkéntestől azt a választ kapták, hogy nem messze tőlük van egy hajó, az azonban mentőcsónak híján nem tudott rajtuk segíteni. Tripolitól hetven mérföldre egy repülőt láttak maguk felett körözni, nem sokkal később pedig felbukkant egy másik hajó is – líbiai zászlóval. A menekülteket visszavitték oda, ahonnan indultak, Líbiában pedig börtönbe kerültek.
Arról, hogy hogyan szorulnak ki Európából és hogyan kerülnek vissza abba a rendszerbe a menekültek, ami elől menekülni akartak, itt írtunk bővebben:
Piszkos játékot játszanak Európával a menekülthajókat elkapó országok
A nem EU-s államok az uniótól és a menekültektől is pénzt akarnak, így folytatódik a húzd meg, ereszd meg játék.
Az arabul Al Mabaninak, Épületek névvel illetett börtönben pedig mindenért ütöttek az őrök. Az eseményekről az újságíróknak beszámoló rabok szerint egy parancsuk volt: bármit megtehettek, de nem ölhettek meg senkit. Aki szökni próbált, vagy tüzelte társait, azt elkülönítették egy olyan épületbe, ahová a szag miatt az őrök is csak maszkban léptek be. Itt felakasztották őket – volt, akit fejjel lefelé –, a szerencsésebbek pedig megúszták veréssel, míg másokat rettenetesen megkínoztak. A börtönben 2020 tavaszán a tuberkolózis mellett pedig megjelent a koronavírus is.
Az embertelen körülményekről a rabok által készített mobiltelefonos felvételek tanúskodnak:
A rabok elmondásuk szerint kaptak egy olyan ígéretet, hogy Ramadánkor elengedik őket, ám márciusra már világossá tették, hogy az ígéret semmis. Candé és többen is pánikba estek. Április nyolcadikán újabb lázadás tört ki, azonban a rabok egy része csitítani próbálta a kitörésre készülőket. Komoly verekedés robbant ki az egyik zsúfolt cellában, ami több mint három óráig tartott. Az őrök nem léptek közbe, sőt telefonjaikkal videózták a bunyót.
Hajnalban viszont változott a helyzet: az őrök figyelmeztetés nélkül kezdtek el belőni a cellába. Candé ekkor már a mosdóban rejtőzött el, azonban a nyakát valahogyan találat érte. Tántorgott, majd elesett, hiába próbálták csillapítani a vérzését, percek alatt belehalt a sebbe - mesélték a volt rabtársak a New Yorker munkatársainak. A menekültek nem voltak hajlandók kiadni a testet, alkudozni kezdtek az őrökkel, akik végül a test fejében engedték őket szabadon. Háromszázan jutottak ki aznap az Al Mabaniból, akik igyekeztek azonnal eltűnni Tripoli forgatagában. Az országból eltűnniük azonban a mai napig nem sikerült, így találták meg őket az újságírók.
Líbia és a régió válsága
De hogyan jutott Líbia idáig? A menekültválság a folyamatos erőszak, az éhezés, a szegénység és az éghajlatváltozás miatt 2010 körül kezdődött a térségben és a Közel-Keleten, milliók vágya az, hogy eljusson az Európai Unióba. Az afrikai menekültek legnépszerűbb útvonala Líbián vezetett keresztül, aminek korábbi vezetőjével, Moammer el-Kadhafival 2008-ban kormányfőként még Silvio Berlusconi írt alá „barátsági szerződést”, aminek értelmében szigorú ellenőrzéseket vezettek be a menekültek féken tartására, Kadhafi már ezután elkezdte zsarolásra használni a megállapodást, 2010-ben azzal fenyegetőzött, hogy ha nem kap hatmilliárd dollárnál magasabb összeget a - főként Fekete-Afrikából érkező - menekültek féken tartására, akkor „feketére festi Európát”.
Az arab tavasz felkelései során azonban Kadhafit megölték, Líbia pedig teljes káoszba süllyedt. Az ország régióit jelenleg két kormány tartja ellenőrzése alatt: az ENSZ és a nyugat által elfogadott Nemzeti Egység Kormánya, valamint az Oroszország és a líbiai milíciák által többségében támogatott Líbiai Nemzeti Hadsereg vezette kormány. Az országban nincs tehát valóságos kontrollt gyakorolni képes egységes állam, és a menekültkrízis is állandósult.
Változott időközben az Európai Unió menekültekhez való hozzáállása is: míg 2014-ben Matteo Renzi olasz miniszterelnök támogatásával 150 ezer embert mentettek át a Földközi-tengeren és Angela Merkel német kancellár is a befogadás mellett volt, politikájuk a szélsőséges hangok megerősödése és a társadalmi ellenállás miatt megbukott. Renzi menekülteket segítő intézkedései helyére a Marco Minniti és Matteo Salvini fémjelezte radikális, menekülteket kriminalizáló törvényei érkeztek, amelyek embercsempészként tartották számon a bevándorlókat a tengerből mentő hajók kapitányait is.
2015-ben az EU elindította az Emergency Trust Fund for Africa programot, amiben hatmilliárd dollárt költöttek el a menekültek Afrikán belüli segélyezésére, a pénz azonban az esetek döntő többségében nem ért célba: a helyi hadurak költötték el saját luxusukra. A pénzből azonban például Szudánban jutott arra, hogy olyan hírszerzési rendszert építsenek ki, aminek részeként az EU etióp menekültek adatait adta át a hatóságoknak.
Minniti 2017-ben Tripoliba utazott, hogy alkukat kössön - idézi fel az uniós országok szerepét a lap cikke. Ekkor már nem a menekültek segélyezése volt a célja, hanem kifejezetten az, hogy bármi áron, bármilyen módszerekkel Afrikában tartsa az Európába készülőket. Az olasz belügyminiszter tárgyalt a kormánnyal és a milíciákkal is, az EU vagyonkezelői alapja pedig félmilliárd dollárral támogatta meg tárgyalásait.
2018-ra az olasz kormány az ENSZ hozzájárulását kínálta Líbiának tálcán a menekültek visszatartásához: ekkor engedélyezték, hogy a parti őrség ne csak harminc, hanem száz mérföldes sugarú körben intézkedhessen (ennek köszönhetően kaphatták el Candé és társai csónakját is). Az EU líbiai parti őrségnek a felhatalmazás mellett hat csónakot, két hadihajót, harminc terepjárót és komoly technikai hátteret is biztosított.
Azonban Líbia az Unió határvédelmi szervétől, a Frontextől kapta a legnagyobb segítséget. A New Yorker cikke szerinte több jel is utal arra, hogy a Frontex – bár ez nem lett volna kötelessége – a mentőhajók helyett az olasz hatóságok mellett a parti őrséget is értesítette a menekültek csónakjainak koordinátáiról. Candé és társai a lap szerint a Frontex gépét láthatták a fejük felett körözni, mielőtt a líbiai hajó lecsapott volna rájuk. Erre utal az is, hogy a Frontex és a parti őrség között volt kommunikáció azon az éjszakán, amikor őket elkapták.
Hadilábon a nyilvánossággal
Amikor a New Yorker stábja kiderítette, hogy bár párszáz dollár fejében ki lehetett váltani a foglyokat a rácsok mögül, ezt kifizethették líbiai polgárok is, megvásárolva így az adott fogvatartott munkajogát. Ezt a jelenséget civilizáltabb országokban rabszolgatartásnak nevezik.
A lap újságíróit 2021. május 23-án ismeretlenek rabolták el. A cikket jegyző Ian Urbina újságírót úgy verték meg, hogy több bordája is eltört és a veséje is megsérült. Urbina szerencséje az volt, hogy éppen a feleségével beszélt telefonon, amikor rátörték az ajtót, a nő pedig – hallván, mi történik – azonnal segítséget kért az amerikai külügyminisztériumtól. A terror hat napig tartott, ezidő alatt többször is megverték az újságírókat, fegyvert tartottak a fejükhöz, végül egy Tunéziába tartó repülőgépre tették őket fel. Utólagos nyomozásuk során kiderült, hogy őket is egy titkos börtönben tartották fogva.
(Kiemelt képen: Afrikai menejültek Zawiyah városában 2017-ben, AFP / Mahmud Turkia)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Így működik a Wagner csoport, Putyin szakácsának titkos hadserege
Igencsak kellemetlen, ha egy hivatalosan nem is létező zsoldoscsapat egyik fegyelmezetlen tagja elhagyja tabletjét, amelyen egyebek mellett kínos pontossággal vannak feltüntetve a lakónegyedekben elhelyezett gyalogsági és egyéb aknák telepítési helyei. Most ezt történt az orosz Wagner csoporttal, amely annak ellenére, hogy nem is létezik, egyre több forró övezetben van jelen: egyebek mellett Közép-Afrikában, Líbiában és Szíriában is. Az orosz törvényeket is kijátszó csoport közvetve Vlagyimir Putyin elnökhöz is köthető.
