Amióta Gulyás Gergely 2019-ben kijelentette, jobboldali újságírónak lenni „önmagában morális fölényt jelent”, a Fidesz által vezérelt média hétről hétre megmutatja, mit is jelent ez a fideszes erkölcsi fölény: közöltek már elemzést heréjét vakaró ellenzéki politikusról, térképet arról, hol kell „hajléktalanok zaklatásáról” tartania a budapestieknek, az egyik vidéki kormánylap szerzője hétről hétre fantáziál egy sztár „bögybográcsairól”, amikben „te is puhára főnél”, és amiket máskor „bójáknak” nevez, megkérdezve a kedves olvasót, „beléjük kapaszkodna-e”, de közölt már jobboldali lap olyan fotót ellenzéki aktivistáról, amelyen a fotós szándékosan befotózott a fiatal, szoknyát viselő nő lába közé.

Az erkölcsi fölény ez utóbbi megnyilvánulásához csatlakozott legutóbb a kormánypropagandába már jó néhány éve beolvasztott Metropol is, kiváltva a NER tizenöt évének talán legnagyobb, propaganda miatti felháborodását. Ahogy mi is beszámoltunk róla, a lap „Fotózza le és küldje be!” rovatában közöltek olyan, miniszoknyát viselő civil nőkről fotókat, akik vélhetően nemhogy nem járultak hozzá a fotózáshoz, de nem is tudtak arról, hogy egy vadidegen a combjukat fotózgatja.

Ilyen fotókat rendszeresen készítenek a világ legtöbb országában, ám jobb helyeken ez rendőrségi feljelentést von maga után. Nem úgy a magyar kormány érdekkörénél: a Metropol ehelyett boldogan közölte az utcai zaklatást megvalósító fotókat, „Minél rövidebb, annál jobb” címmel írt róla lelkendező szöveget, és a rovat címével arra biztatta az olvasókat, hogy ők is készítsenek bátran hasonló képeket az utcán vagy a tömegközlekedésen látott miniszoknyás nőkről. Emiatt már tüntetést is szerveztek a lapot kiadó – annak idején a Népszabadságot megsemmisítő – Mediaworks székházánál.

Upskirting

Nem csak nyelvészeti kérdés, hogy egy jelenségre van-e saját szavunk, hanem jelzi, hogy azzal mennyire foglalkozik egy ország közvéleménye. Ahogy az a későbbiekben látható lesz, nem csoda, hogy nincs magyar szó az „upskirt” vagy „upskirting” nevű jelenségre – míg sok más országban a jelenség már a büntető törvénykönyvbe is bekerült.

A szó azt a magatartást jelöli, amikor valaki a másik tudta nélkül befotóz vagy –videóz annak ruházata alá abból a célból, hogy megörökítse az illető fehérneműjét vagy intim testrészeit. Ez történhet akár az elkövető saját örömére, akár azért, hogy pornóoldalakra töltsék fel a felvételeket, de sok országban ennél pontosabban fogalmaz a törvény:

a pornográfia mellett az upskirt célja a nők megszégyenítése, megalázása vagy akár félelem keltése is.

Hogy megértsük mindazt, amivel a jelenség több egyfajta perverz szexfotózásnál, érdemes visszamenni a hatvanas évekig, a miniszoknya elterjedéséig. A ruhadarabnak nem kizárólag a divatban volt jelentősége: megjelenése nem választható el a női test felszabadítására irányuló mozgalmaktól és így a feminizmustól, a nők szabadságjogainak erősödésétől sem. Hiszen a női testet elfedő ruhadaraboknak mindig is volt politikai töltete, elég a távolabbi végére gondolni annak a skálának, amelynek a miniszoknya az innenső vége felé helyezkedik el: a szinte szó szerint a férjük tulajdonát képző nők teljes testét eltakaró csadorra. Vagy akár a bevándorláspolitika vitáira, amelyeknek egyik eleme, hogy engedélyezik-e a burkinit, a teljes testet elfedő női fürdőruhát az európai uszodákban.

És amint megjelent a miniszoknya, megjelent az upskirt is (persze akkor terjedt el igazán, amikor lehetővé vált a lényegében teljesen észrevétlen fotózás az okostelefonokkal).

Az a férfi, aki egy miniszoknyás nőt azzal büntet, hogy jogot formál a ruha által nem fedett részek engedély nélküli, azaz erőszakos megörökítésére, egyúttal szabadságjogaitól akarja megfosztani a nőt,

lényegében azt állítva: „Ha neked jogod van úgy öltözni, ahogy csak akarsz, akkor nekem jogom van a tested feletti rendelkezéshez.” Az „érvelés” egyik fő hazugsága persze az, hogy az upskirt felvételek még csak nem is azt örökítik meg, mit mutat meg magából egy nő önszántából, hanem a felvétel készítője hatol be a kamerával az intimszférába, láthatóvá téve azt, amit még a kis ruhadarab is elfed. (Meg kell jegyezni, a Metropol egyelőre nem lépett túl ezen a határon, noha a különbség árnyalatnyi, hiszen a test feletti engedély nélküli rendelkezés így is megvalósul.) Mindehhez kapcsolódik még a nemi erőszak esetén leggyakrabban elhangzó érv, amelyet egy emlékezetes „oktató videójában” még a magyar rendőrség is elismételt néhány éve: hogy biztosan azért erőszakolták meg, mert túl rövid szoknyát vett fel, és aki ilyet tesz, az lényegében kihívja maga ellen a sorsot.

Szoknyák, amik alá nem szoktak fotózni

AFP / Christophe Simon

A világ egyik leghíresebb upskirt esete az Elemi ösztön, amelynek egy jelenetében Sharon Stone keresztbe teszi a lábát, így egy pillanatra látható, hogy nincs rajta bugyi. Noha a jelenetet évtizedekig erotikus férfiálomként tartották számon, sokat elmond az upskirt valóságáról, hogy ez a felvétel is a fent részletezett, megalázó módon készült: Stone önéletrajzában írta meg, a felvétel előtt azt hazudták neki, a nemi szerve nem lesz látható a vásznon, csak azért kell levennie a bugyiját a forgatáson, mert a fehér anyag visszaveri a fényt, és ebből egyértelmű lenne, hogy a jelenetben a nőn van bugyi. Stone végül csak rengeteg, a filmiparban nagy hatalmú férfi társaságában, az első vetítésen látta meg, hogy igenis mindent felvett a kamera.

Nálunk újságcikk, máshol börtön

Mindebből talán már egyértelmű:

aki egy rövid szoknyát viselő nő ellen követ el olyasmit, amire a nő nem adott engedélyt, a nők elleni erőszak egyik formáját valósítja meg.

Ezt ismerte fel az a tucatnyi ország is, ahol vagy konkrét törvényt hoztak a szoknya alá fotózás büntetésére, vagy van rá precedens, hogy emiatt ítéltek el valakit. Európában talán az Egyesült Királyságban volt a leghangosabb a törvényt követelő, sikeres kampány.

Ott egy Gina Martin nevű 27 éves nő hívott rendőrt, miután egy fesztiválon, egy koncertre várakozva egy férfi 2017-ben a lába közé nyúlt, és befotózott a szoknyája alá. Martint sokkolta, hogy hiába „kapta el” a férfit, aki lefotózta az ágyékát, az ügynek semmiféle következménye nem lett, mivel a rendőrség egyszerűen közölte: ami történt, nem számít bűncselekménynek vagy szabálysértésnek.

Ötvenezren írták alá a Martin által indított petíciót, amelyben azt kérte, hogy vegyék elő újra az ügyét. A témát végül a liberális politikusok is felkapták, és végül elérték, hogy 2019 óta már bűncselekmény az upskirting is, amelynek „célja a szexuális kielégülés vagy a megalázás, fenyegetés vagy rémületkeltés”. (A törvény nem tesz különbséget abban, hogy a lefotózott személyen volt vagy nem volt alsónemű.) Noha a számok nem sok mindent mondanak el, hiszen a hasonló esetek legnagyobb része észrevétlen marad, a törvény 2019-es elfogadásakor a brit hatóságok azt közölték, hogy míg 2017 előtt két év alatt 78, addig csak 2018-ban már 94 upskirt esetet jelentettek.

Az angol törvény akár két év börtönbüntetést is lehetővé tesz, a legsúlyosabb esetek elkövetői pedig a szexuális ragadozók listájára is felkerülnek.

Európán kívül Dél-Koreában voltak a leghangosabb botrányok ugyanebben a témában, amit – visszatérve a nyelvészethez – az is jelez, hogy itt külön neve van a jelenségnek: molka. Itt az esetek jelentős része jóval súlyosabb az utcai fényképezésnél: rengetegszer buknak le olyan elkövetők, akik nyilvános helyekre, sokszor vécék deszkája alá, vécé- vagy öltözőkabinokba rejtenek kamerát, és folyamatosan felveszik a helyiséget használó nőket. A koreai elnök 2018-ban nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott, a molka „a hétköznapi élet részévé vált”, és szigorúbb büntetéseket követelt.

Az ügy jelentőségét jól jelzik a számok. Dél-Koreában csak a letartóztatások száma 6600-ra nőtt 2014-re a 2010-es 1110-ről, ami csak a jéghegy csúcsa, hiszen sokszor ennyi esetre nem derül fény, és rengetegnek nem lesz letartóztatás a vége. 2012 és 2017 között 16 201 embert tartóztattak le ilyen vádakkal (98 százalékuk volt férfi). A törvény elvileg hárommillió forintnak megfelelő büntetés és öt év börtön kiszabását teszi lehetővé, de sok koreai úgy véli, a jogszabályokat a gyakorlatban korántsem alkalmazzák elég szigorúan.

Ehhez kötődik Dél-Korea legnagyobb tüntetése a témában. 22 ezer nő vonult utcára Szöulban 2018-ban, miután egy nőt azonnal letartóztattak, amikor levideózott egy férfi aktmodellt egy egyetemi rajzórán, a felvételt pedig feltöltötte a netre. A tüntetés azért indult, mert sokan úgy érezték: szexista alapú kettős mérce figyelhető meg a törvényalkalmazásban, hiszen a női elkövető ügyét példás gyorsasággal és szigorral büntették. A női áldozatok ezzel szemben olyan esetekről számoltak be a Guardiannek, mint amikor egy gyár igazgatóhelyettese bukott le titkos felvételek készítésével: a rendőrség kétely nélkül elhitte, hogy épp csak az előző nap kapcsolta be az eszközt, nem is nézte meg a felvételeket, és különben is, szerelmes az illető nőbe. Az áldozat hiába mutatta be, hogy az elkövetőnek valójában több száz felvétele van róla és más nőkről is, az elkövetőt 160 ezer forintnyi pénzbírsággal engedték szabadon.

Mindezek mellett az upskirt büntetését lehetővé teszi a törvény Ausztráliában, Franciaországban, Németországban, Indiában, Japánban, Új-Zélandon és az Egyesült Államok számos államában is.

Foglalkozzunk nőügyekkel

Magyarországon olyan helyzetben érkezett a Metropol felhívása, amelyben tökéletesen érthető, miért is nincs humoránál a társadalom jelentős része. Itthon nem állnak rendelkezésre statisztikák nők lábait vagy intim testrészeit fotózó elkövetőkről, de az ennél jóval súlyosabb mutatók is több mint aggasztóak. Amikor Orbán Viktor 2017-ben egy női nagykövet elmozdításáról riporteri kérdésre nagy vigyorogva azt felelte,

Nőügyekkel nem foglalkozom,

az volt jobboldali politikustól a legpontosabb társadalmi analízis a NER másfél évtizede alatt. Magyarország egyike annak az összesen hat európai országnak, amely nem ratifikálta az úgynevezett isztambuli egyezményt a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, sőt a Fidesz-kormány megszavazott egy indítványt, amely kifejezetten elutasította azt. A jóváhagyás egyik fő akadálya a kormány akaratán túl, hogy Magyarország több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Varga Judit, a magyar kormány akkori egyetlen női minisztere (bukása óta már egy sincs) korábban konkrétan kijelentette: az Isztambuli egyezmény politikai hiszti.

Mindezt úgy, hogy Magyarország statisztikái a témában kiugróan, megdöbbentően rosszak. Legutóbb 2024-ben készült reprezentatív európai felmérés a nők elleni erőszakról, eszerint

minden második magyar nő ellen követtek már el fizikai, szexuális erőszakot vagy fenyegették őket ezzel.

Ennél is durvább a helyzet a párkapcsolati erőszakban: a magyar nők 54 százaléka ellen követett el jelenlegi vagy korábbi partnere fizikai, szexuális vagy lelki erőszakot vagy ezzel való fenyegetést. Ez az adat az EU tagállamai közül Magyarországon a legmagasabb. A magyar nők 41 százaléka ellen követtek el munkahelyi szexuális zaklatást valaha. Emellett csaknem minden tizedik magyar nőt erőszakoltak már meg, és havonta legalább három nőt meggyilkol a partnere vagy volt partnere.

Mindezt súlyosbítják az olyan tapasztalatok, amikre nemrég az otthonában felgyújtott, Budapesten élő japán nő esete hívta fel a figyelmet: noha a nőt a volt férje ölte meg, a rendőrség annak ellenére is lakástűzként könyvelte volna az esetet a nő által meggyújtott cigarettára hivatkozva és kizárva az idegenkezűséget, hogy a nő nem is dohányzott. Később a rendőrség bocsánatot kért az ügy félrekezelése miatt, de kérdés, ha az ügy nem kerül a médiába, és a nőnek nincsenek olyan barátai, akik nem hagyják annyiban a dolgot, vajon mi történik. Ahogy az is közös a meggyilkolt nő és rengeteg sorstársa történetében, hogy rá is igaz volt: sokszor segítséget kért a rendőrségtől, de nem kapott, míg aztán késő nem lett.

A nőjogi szervezetek sokszor elmondták már: a nők elleni erőszak egy skála. Nem egyformán súlyosak a skála különböző pontjai, a nők után fütyülés az utcán, a nemi erőszak és a feleséggyilkosság, de fontos felismerni, hogy mind ugyanazon a skálán helyezkednek el, és a társadalomban direkt összefüggés van köztük: ha az egyiket nem kezeli a helyén a társadalom, a hatóságok és a politika, az valószínűbbé teszi, hogy a másikat sem fogják megfelelően kezelni, ezt pedig hajlamosak lehetnek jóváhagyásként értelmezni az elkövetők is.

Ugyanennek a skálának az egyik pontja az is, amire az ingyen osztogatott kormányzati propagandalap, a Metropol az olvasóit buzdítja: a miniszoknyás nők lábainak fotózása.

Aki ezt támogatja, az – ha akár akaratán, tudtán kívül is – a skála távolabbi pontjait is támogatja.