Nem tudtam, hogy háborús övezetbe kerültem, én csak egy szobát akartam kivenni Kreuzbergben, két hónapi nyugalmat kerestem, regényíráshoz. Már a második éjszakán elkezdett zavarni, hogy a legváratlanabb pillanatokban üvölt fel valami pokolbéli zene, lángoló basszusokkal. Hajnali négy, Basszameg, nehéz lesz visszaaludni. Nem is sikerült, mert pár percen belül az ajtómat verte a lakótársam, azonnal nyissam ki, amúgy kedves arcán rémületes kifejezéssel vetette oda nekem, hogy bocs, de ezt nem hagyhatom megtorlatlanul, és feltépte az erkélyajtómat. A következő pillanatban hatalmas durranás, majd még egy, fellángolt a sréhen alattunk lévő hölgy erkélye, igaz, a tűz hamar semmivé lett a mindent elfedő hótakaró miatt. Rohadjál meg, jött a válaszüvöltés a légitámadásra, ezt megkeserülöd, te szemét. Én közbekiabáltam, hogy kedves Frau Becker, nem én voltam, mire a lakótársam rámvicsorgott, hogy Frau Becker egyáltalán nem kedves, hisz elmondta már nekem tegnap, hogy az egy állat. Azt már nem tudta megmondani, mikor kezdődtek a hadműveletek közöttük, csak a közelmúltbéli sérelmek tolultak fel újra meg újra, de biztos voltam benne, hogy valami banális semmiségből bomlott ki ez az egész hosszú hadjárat, ez az éveken átívelő tragédia, petárdaháborústul, ellopott lábtörlőstül, szarral telipakolt postaládástul.
Másnap ragasztó volt a zárunkban. Egy hét múlva Frau Becker lakása sötétbe borult. Soha kezdj ki villanyszerelővel, kuncogott a lakótársam, annak biztos tudatában, hogy legalább két nap, míg bárki rájön a cselre, hogyan iktatta ki lenn, a kapcsolószekrénynél szegény asszonyt az összes áramkörből. Ahogy a Frau lakásában újra volt áram, jött a megtorlás.