Az én hetem: Lackfi János megpróbálta felébreszteni Csipkejózsikát
7 perc
2020.05.31. 17:00
Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötésünk volt csupán: adunk öt kulcsszót, ezeknek valahol fel kell bukkanniuk ebben a szubjektív visszatekintésben. Ezen a héten Lackfi Jánosnak a következő szavakból kellett ihletet merítenie: koviubi, konzultáció, köszöntés, szottyos, autóskoncert.
Koviubi: Uborkás szappanoperával (is) igyekezett uralni a médiateret Orbán Viktor, aki napokon keresztül a Facebookon számolt be készülő savanyúságáról, amely végül a Karmelita kolostorban, azaz a kormányfői hivatalban végezte be földi pályafutását.
Konzultáció: A kormányfő újabb nemzeti konzultációt jelentett be, a kérdések a koronavírusról, a gazdaság újraindításáról szólnak, illetve arról a "Soros György-féle tervről", amely Orbán szerint "adósrabszolgaságot eredményező", lejárat nélküli "örökkötvények" kibocsátását kezdeményezte.
Köszöntés: Orbán Viktor már jó előre parádés videót kapott – amúgy éppen mára eső – születésnapjára. Szikora Róbert előadóművész, Nógrádi László egykori miniszter, Brenner Dominik, a 28. Fidesz-kongresszus legfiatalabb küldöttje és Szalay Kornél Géza fideszes önkormányzati képviselő érezte úgy, hogy a nemzedékek nevében meg kell köszönnie a miniszterelnök munkásságát.
Szottyos: „Budapest nem tűri a rasszista uszítást, sem itt, sem máshol nincs helye ennek a szottyos gyűlöletnek” – így reagált Karácsony Gergely főpolgármester A Mi Hazánk nevű szélsőjobboldali párt tüntetésére, amelyet az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) Dohány utcai székháza előtt zajlott, és amelyen rendőrségi fellépésre is szükség volt.
Autóskoncert: A rendeleti kormányzásnak köszönhetően autós koncertet tarthatott a hétvégén a Tankcsapda együttes. Nem azért, mert kötelezték erre, hanem mert megengedték neki. Az Orbán Viktor által jegyzett rendelet péntektől máig élt, ha erről valaki nem tudott, hasonló koncert szervezésére aligha maradt ideje.
ÉBREDJ, CSIPKEJÓZSIKA!
Ha a békák nem énekelnének, komolyan mondom, már rég megbolondultam volna. De a békák úgy látszik, szívükön viselik az én árva mentális egészségem dolgát, mert énekelnek rendületlenül minden este, kvartyognak, bruttyognak, szörtyögnek, mortyognak, szóval olyasmit művelnek, ami emberi szavakkkal nemigen leírható. És ilyenkor magamba szívom a kerti minitó kissé áporodott kipárolgását, mert mint minden élő vadvízben, itt is dolgozik, duruzsol, zakatol a rothadás, a boldog bomlás motorja, és elcseppfolyósít, átlényegít mindent, ami szerencséjére vagy szerencsétlenségére a vízbe keveredik: bogarakat, faágakat, leveleket, szöszöket, terméseket, elszáradt virágokat, hajszálakat, szőrszálakat.
Ebben a trutymóban találnak menedékre és egyben végső nyughelyre az evilág légterében vándorló apró dolgok, s ki tudja, mi módon, de még csokipapírok, sörösdobozok, fésűk, cigarettásdobozok, napszemüvegek is előkerültek a mélyből. Igen, mert én megjártam ennek a házi tengernek a mélyét, anyámék hagyták elviselhetetlenül bepállani ezt a kis földi paradicsomot, ezt a csodamocsarat. Ez a slötyi voltaképp pont annyira volt döglött, mint a kapcsolatuk, nem csoda, át se lehetett látni. A fehérhasú békácskák, ahogy sorra kifogdostam őket merítőhálóval, rúgkapáltak, bicikliztek kegyetlenül, őket nem zavarta a hullabűz, amelyben lubickoltak, csak az ember ilyen pedáns lény, túl pedáns.
Mert hát mire vágunk fel, mire az a sok fertőtlenítés, illatosítás, dezodor, arcszesz, ha egyszer bűzlik minden, ami orrunkból, fülünkből, szájunkból, egyéb nyílásainkból származik. A bőrünk varacskosodik, megpetyhüdik, a hajunk csimbókosodik, zsírosodik, kész hányinger az ember, ha engem kérdeztek. Mi hát az ember, hogy Isten mégis megemlékezik róla? Kiloccsantott víz, törött agyagedény, levegőben foszló füst, oszló pára, kósza fing, semmi, a minden semmiségnyi darabja, egy stampi tömény, amint eltűnik a melósgallér mögött.
Minek jöttem én ide, ahol mindennap gyilkosság történik, durvább ez, mint a zombifilmek, két embernek már alig nevezhető, összezárt véglény gyilkolja egymást úgy, hogy mindkettő már rég halott. Oszlanak, szaguk van, de azért minden áldott nap eljátsszák, hogy léteznek, felöltöznek, tisztálkodnak, táplálékot vesznek magukhoz.
És tudjátok, mi a legdurvább? Közönnyel ölik egymást sorozatvetős közönnyel, vállról indítós közönnyel, módszeresen kicsontozzák vele egymást, mint gyakorlott vadász a leölt zsákmányt, tárgyilagos konoksággal, még a szadisták öröme is hiányzik belőlük. Ez a legijesztőbb, az örömtelenség. Meg hogy közben mindenki elhiszi róluk, hogy léteznek. Mert apránként váltak ilyenné, napról napra egyre jobban meszesedve, betokozódva.